Az atlantiszi Thoth kalandjai

Ígértem már magamnak és nektek is egy kis összefoglalót arról, hogy Thoth isten (legalábbis Egyiptomban annak tekintették) miként jelent meg különböző korokban és kultúrákban. Az alábbi információk egy része persze nem egyezik meg a "hivatalos" történettudomány álláspontjával, mégis intuitíve úgy érzem, hogy nagyjából fedik a valós történéseket. A cikkben szereplő szövegeket internetes forrásokból gyűjtöttem, persze jó lenne egy nagyobb kutatást is rászánni az ügyre, de az most nem megvalósítható részemről.

Egyiptom

Az egyiptomi papok szemében Thoth a nyelv, az írás és a matematika feltalálója. Átfogó tudást tulajdonítanak neki az asztronómia területén, és úgy gondolják, ő teremtette az állatövet. A nappalt és az éjszakát tizenkét-tizenkét órára osztotta. Megmutatta a parasztoknak, hogyan kell kimérni a szántóföldet, hogy kell a megfelelő mederbe terelni a csatornákat. A papokat kioktatta arra, hogyan kell bizonyos tervek szerint építeni az istenek és uralkodók templomait. Még az „isteni szó” ismeretével is felruházták; „nagy varázslónak”, „időmérőnek” titulálták.

A Thothról szóló leírások nem csak a különböző tudományokban általa átadott meghatározó ismeretekre térnek ki, de, mint sok más egyiptomi istent is, rendkívüli testi jegyekkel ruházzák fel: A Mágikus papirusz 500-ban olvasható a következő vers:

"Üdv neked, te 7 rőfös pávián, akinek szeme arany és akinek ajka tűz és minden szava parázs."

Thotnak ez a jellemzése, mint óriás „pávián”, a hermopoliszi Amon-templomban lévő Merenptah király-féle síremléken is olvasható:

"Eléd lépek (a király elé) egy nagy fehér pávián képében."

Ezen adatok szerint Thoth majdnem három és fél méter magas lett volna. Más szövegekben — például a Nacht-nebof király idejéből származó síremléken — Thoth mint „kétszer olyan nagy” jelenik meg, később „háromszor nagyobb”.

Thoth a bölcsesség, a mágikus szavak istene és Hórusz bal szeme az egyiptomi mitológiában. A Hold isteni megszemélyesítőjét íbisz-horgas, holdsarlóra emlékeztető csőrrel ábrázolták. A hold az újjászületés egyik jelképe, míg az afrikai íbiszmadár a mai napig is az “egyetemes tudatosság” szimbóluma a piramisok hazájában. Thoth nevéhez 42 könyv köthető, amelyekben említést tesz a vízözön előtti időszakról, az emberiség ősi tudásáról és jövőjéről. A feddhetetlen szavú, megkérdőjelezhetetlen bölcsességű mitikus alakot Ozirisz, az első Egyiptomban uralkodó fáraó titkáraként is emlegették:

“Ozirisz nagy becsben tartotta Hermészt (Thothot), éleseszűsége és találékonysága miatt. Hermész megtanította az embereket tagoltan beszélni, olyan dolgoknak adott nevet, amelyeknek korábban nem volt nevük, feltalálta a betűket, bevezette az istenek tiszteletét, feltalálta az aritmetikát, a zenét és a szobrászatot és megalkotta az asztronómia rendszerét. Ő volt Ozirisz titkos írnoka, aki bármiről is volt szó, változtatás nélkül elfogadta Hermész tanácsait.”

A Smaragdtábla

A fenti idézetben is láttuk, hogy Thothot Hermésszel, vagyis Zeusz és Maia nimfa fiával, a görög istenek hírnökével is azonosították. A két istenalak valahol egybeolvadt a legendás, vagy inkább mitikus Hermész Triszmegisztosz személyében. Sok mindenki egyenesen Thoth-tal azonosítja. Bár Hermész munkássága több kötetre tehető, amiből sajnos nem sok minden maradt fenn hitelesíthető formában, a leghíresebb a Smaragdtábla című műve, melyet állítólag Nagy Sándor idejében találtak meg Hermész Triszmegisztosz sírjában, a hagyományok szerint múmiájának kezében volt a híres Tabula Smaragdina, melyen a bölcsek kövének titka olvasható jelképes megfogalmazásban. Mivel a titkos tanítások alkimista célokat is szolgáltak, Severus római császár minden misztikus írást összegyűjtött, és Nagy Sándor sírkamrájába temettetett, Diocletianus pedig elpusztította valamennyi, Egyiptomból származó alkimista könyvet. Így az egykor híres Hermész Könyvek évszázadokra eltűntek….

A Tabula Smaragdina néven ismertté vált táblák sorait, Hermész Triszmegistosz jegyezte le Kr. e. 3600 körül. A beavatott mesterek szerint, ez a tizenkét táblából álló ’könyv’ foglalja össze az egész világ bölcsességét. A táblák tartalma titkos, de nem azért van titoknak nyilvánítva, mert nem olvashatja bárki, hanem mert tudásanyaguk csak a beavatott hermetikus mágusok számára válik nyilvánvalóvá. A Smaragdtáblával kapcsolatos tanításokról majd egy külön blogban beszámolok még.

Atlantiszi örökség

Egyes kutatók szerint Thoth, vagyis Hermész Triszmegistosz egy atlantiszi örökséget birtokló pap király és mágus volt. Létezésére a történelem is sok bizonyosságot talált. Egyes feltételezések szerint a Nagy Kheopsz piramist szintén ő építtette, hogy a bölcsességet és Atlantisz mágikus birodalmának örökségét elrejthesse a világi tudástól elszigetelve.

Hermész Triszmegisztos különféle testekben, de azonos tudással jelent meg, hasonlóan a Dalai Lámához. Mások azt tartják, hogy a mágia segítségével legyőzte a halált és csak akkor távozott a földi megtestesüléséből, amikor ennek elérkezett az ideje. Miután végleg kilépett a testéből, az egyiptomi panteonban is helyet foglalt. A bölcsesség isteneként, a tudás feljegyzőjeként tartották számon, hiszen bölcsessége és tudása alapján kétségtelen, hogy isten megtestesülése volt. Főpapjai vitték tovább azt a tudást, amit az emberekre hagyott, és ők őrizték a Nagy Piramist.

A táblákon az ókori Atlantisz írásjegyeivel feljegyezve olyan gondolatok találhatóak, melyek értelme három síkon válik világossá. Az anyag szintjén a betűk nyernek értelmet, képessé válunk olvasni a sorokat. A tudat síkján megértjük a szavakat, amiket olvasunk, így azok összefüggést nyernek. A felettes síkon pedig képessé válunk arra, hogy a leírtakat értve azokat belső tudássá tegyük, alkalmazzuk is. A táblákat aranyszínű, nem azonosítható ötvözetből készült abroncsok fogják össze, az összefogó abroncsokat pedig egy ugyanilyen anyagból való pálca tartja össze.

Az alkimista hagyomány szerint Hermész Triszmegisztosz testamentuma olvasható ezeken a táblákon. Szerintük ez minden szent könyv alapja, az első olyan isteni kinyilatkoztatás, ami az emberek birtokába jutott és mindegyik, azóta keletkezett szentiratnak az alapját is ez képezi. Sokféle fordításuk és adaptációjuk ismert, feltehetően Szírián és Palesztinán keresztül jutott el Európába.

Nehéz lenne megállapítani, hogy Thoth hány különböző formában öltött testet, vagy pedig újjászületés nélkül hány évszázadig (évezredig?) volt jelen a földön, tehát hogy például Egyiptomban Thothként vagy Görögországban Hermészként ugyanabban a testben volt-e jelen, minden esetre sokan feltételezik a folytonosságot, mint ahogyan azt is, hogy Thoth eredetileg Atlantiszról származik, és onnan mentette át a spirituális tudást Egyiptomba.

Az egyiptomi Thoth életét egészen az atlantiszi idők kezdetéig nyomon követhetjük. 52.000 évvel ezelőtt rájött arra, hogyan lehet folyamatosan tudatosnak maradni ugyanazon testben anélkül, hogy a halál véget vetne az élet áradásának. Életének folyamata Atlantisz egész időszakán végigvonult, s 16000 éven át tartó uralkodója volt az országnak. Azokban az időkben a Chiquetet Arlich Vomalites nevet viselte. Valódi neve Arlich Vomalites volt, a Chiquetet pedig egy címet jelöl, mely annyit tesz: „a bölcsesség keresője”, mert Thoth­nak valóban feltett szándéka volt, hogy bölccsé válik. Miután Atlantisz elsüllyedt, Arlich Vomalites­nek és más fejlett lényeknek mintegy 6000 évet kellett várakozniuk, mielőtt a civilizációt újra alapíthatták volna.

Amikor Egyiptom éledezni kezdett, magát Thoth­nak nevezve a nyilvánosság elé lépett, s ezt a nevet az egyiptomi idők végezetéig megtartotta. Amikor az egyiptomi kultúra csillaga leáldozott, Thoth a másik nagy civilizációt, a görög kultúra fejlődését indította meg. A Görögországból származó Pitagorosz írt arról, hogy Thoth kézen fogta őt, a Nagy Piramis alá vezette és megismertette a geometria törvényszerűségével és a Valóság természetével. Miután a görög civilizációt Pitagorosz munkája nyomán fejlődésnek indult, Thoth nyomban megjelent a görög kultúra színpadán, ekkor már Hermészként, ám még mindig ugyanabban a testben. Tehát Arlich Vomalites, Thoth és Hermész egy és ugyanaz a személy.

Tollaskígyó

Egyes kutatók az alábbiakban folytatják Thoth történetét: miután Thoth befejezte tevékenységét Egyiptomban és Görögországban, nyugat felé vette az útját, és néhány hívével, valamint a smaragdtáblákkal áthajózott Mexikóba. Közép- és Dél-Amerikában (utóbbi esetében a nyugati partok mentén az Andok-kultúrákban) legalább nyolc kultúrhéroszt tiszteltek istenként, akik írásbeliséget hoztak az embereknek. Többségükben a „keleti tenger” felől érkeztek, vagyis az Atlanti-óceán felől. Legjelentősebb mind közül Quetzalcoatl volt, akiről biztosan tudjuk, hogy THULE szigetéről jött. Amit megvalósított Mexikóban, az már megvolt Thulén, tehát visszafelé haladva az időben következtethetünk Thule kultúrájára. A mexikóiak egy grandiózus építkezés stílusát követték, a piramisok, templomok, paloták Thule-i mintára épülhettek. Az évezredekkel később megjelenő toltékok Miktlán szigetéről érkeztek, ott is lehetett magaskultúra, és főleg az volt Atlantisz/Aztlánon, ahonnan az aztékok származtatták magukat. A tolték-építkezés mégis a thulei stílus folytatásának tűnik. Quetzalcoatl szimbóluma az arany-vörös, vagy kék–zöld tollú madár volt; – és a Hold, Hajnalcsillag isteneként tisztelték, tehát a matriarchátus őskorában élt, a Hold-kultusz idején (az őskor Kr. e. kb. 3000-ig tartott). Az ősi Chiapas/Mesika (Mexikó) partján lépett szárazföldre, szellemi és anyagi kultúrát teremtett az őslakosság számára. Megtanította az embereket városok, templomok építésére, növények termesztésére, hasznos kézműves mesterségekre, egészségügyi előírásokat foganatosított. Tanította őket a tudományokra, művészetekre, gyógyfüvek alkalmazására, az asszonyokat gyermekeik nevelésére. 

Törvényeket alkotott, államot alapított, betiltotta a borzalmas emberáldozat szokását, mely őelőtte és távozása után is dívott, sőt félelmetes méreteket öltött. Volt ünnep, amikor az azték Tenochtitlánban több száz áldozatnak tépték ki elevenen a szívét. Háborúkat indítottak, hogy rabszolgákat biztosítsanak az ünnepek szörnyű rítusaihoz. Quetzalcoatl az örök béke megteremtésén, a háború megszüntetésén munkálkodott, ő maga a harcnak még a gondolatától is iszonyodott. Megreformálta a vallást, melynek alapeszméjeként a szeretetet hirdette. Hogy mely nép között fejtette ki nevelő tevékenységét, kiket tanított? Ezt biztosan senki nem tudja, a szerzők óvakodnak, hogy állást foglaljanak. Valószínűleg, hogy egy vegyes összetételű, minden irányból ide települt, de alapvetően olmék; később a lassan terjeszkedő, tért hódító maja faj lehetett a 15 térség alapnépessége, de már előttük is élhettek itt ismeretlen eredetű népek. (Így volt ez Tiahuanacon is, ahol az őslakos népet a később odatelepültek nem ismerték.) Az első őskultúrákat, melyek sok esetben fejlettebbek voltak az utánuk következőknél, általában egy „öregebb”, azaz régibb kultúrájú (!) nép hozta létre. Quetzalcoatl áldásos kultúrtevékenysége indította el azt a fejlődést, melyből a fényűző világváros és városállam, Teotihuacan kiépült (feltárt maradványai a mai Mexikó várostól 80 kilométerre fekszenek Hidalgo államban).

Az azték vallás alapja a napistenbe vetett hit. Ő HUITZILOPOCHTLI: a főisten, a fő bálvány, a háborúk ura, a nemzet oltalmazója. Neki áldoztak embereket, s az áldozatok szíve, vére is őt illette. Mondáik szerint érte teremtődött az első 400 ember a világon, mégpedig azért, hogy az ő táplálékai legyenek. Ünnepei májusban, július végén és a téli napéjegyenlőségkor voltak.

Ezen napisten elődje QUETZALCOATL volt, akit a maják Tollaskígyónak is neveztek. Ő volt a Nappal legközelebbi kapcsolatban, ő a teremtő. Neki köszönhetik az aztékok a tudományokat, a jó erkölcsöt, bölcs törvényeket. Ő nem kívánt emberáldozatokat, oltárára virágokat és gyümölcsöket hordtak. A legenda szerint csodatételei miatt nem fért össze a többi istennel, ezért távoznia kellett közülük, s keletre menekült. Az aztékok innen sokáig visszavárták, de mivel nem akarták a többi isten kegyeit elveszíteni, inkább nekik hódoltak tovább. Quetzalcoatl tisztelete mégis megmaradt, elsősorban a kereskedők körében, akik igazi istenüknek továbbra is a Tollaskígyót tisztelték.

Tollaskígyó visszatér

Miután Thoth meghagyta az aztékoknak, hogy vissza fog térni, lelkesen várták. A jóslat szerint Toth, azaz Quetzalcoatl fehér bőrű és szakállas férfi formájában tér majd vissza, ami jelentősen elütött az aztékok megjelenésétől. Hernan Cortés spanyol konkvisztádor mondhatni jó időben és jó irányból szállt partra Mexikóban, mert az akor uralkodó Montezuma király simán a visszatérő Tollaskígyónak hitte Cortést.

Miután Cortés 1519 tavaszán néhány száz emberével partra szállt Közép-Amerikában, a fénykorát élő Azték birodalom egy szempillantás alatt összeomlott. Bár ezt a hirtelen hanyatlást sokan a spanyolok technikai fölényének tudják be, a valóságban II. Montezuma király (ur. 1502-1520) hatalmát nem fegyverrel, hanem a diplomácia segítségével döntötték meg: Cortés ugyanis hamar felismerte, hogy az aztékok által meghódított törzsek hasznos szerepet játszhatnak célja elérésében, a hatalmas birodalom kifosztásában.

A spanyolok az indiánok támogatásának köszönhetően néhány hónap alatt eljutottak Tenochtitlánig, az Azték birodalom százezres népességű fővárosáig, ahol Montezuma nagy tisztelettel fogadta őket, ugyanis a régi jóslat nyomán meg volt győződve arról, hogy a fehér bőrű látogatókat Quetzalcoatl isten küldte hozzá. A királynak azonban hamarosan csalódnia kellett, ugyanis Cortés gátlástalanul kihasználta jóindulatát: túszul ejtette Montezumát és elfoglalta a várost, ahonnan 1520 nyarán menekülnie kellett, mivel az aztékok fellázadtak ellene. A Tollaskígyó piramisa alatt Teotihuacánban nemrégiben tártak fel egy érdekes titkos kamrát, de erről már egy következő bejegyzésben fogok írni.

Ne légy öngyilkos!

Az utóbbi időben két olyan esettel is összehozott az élet, hogy valaki öngyilkos lett. Az első eset még februárbann történt, és később kaptam egy emailt az áldozat egyik ismerősétől, melyben elmondta a történetet, és megemlítette, hogy az öngyilkos hölgy (aki egy művész volt egyébként), nagyon vonzódott az írásaimhoz, posztokban megosztott gondolataimhoz. A másik esettel kapcsolatban ma kerestek meg, ezt a hölgyet nem ismertem, tíz napja lett öngyilkos, és az ismerőse, illetve látók szerint nem találja a helyét a Túlvilágon, és nagyon fél, ezért segíteni kellene neki továbbmenni. 

A lélekkíséréssel kapcsolatban már leírtam a szertartásos teendőket ebben a blogban: "Egyéni lélekkísérés", illetve a tavaly nyári "Hableány" hajó elsüllyedése után a Margitszigeten tartottunk egy lélekkísérést Karak vezetésével a megfulladt áldozatok számára, erről is írtam blogbejegyzést. Van azonban egy lényeges különbség aközött, hogy valaki szerencsétlenség áldozataként hal meg, illetve gyilkosság vagy más erőszak áldozata, vagy pedig önkezével vet véget földi életének. A legtöbb spirituális kultúrában és hagyományban a legkomolyabb bűnnek tartják az öngyilkosságot, amiért a léleknek valamilyen formában vezekelnie vagy bűnhődnie kell a túlvilágon. Most elmondom, hogy mit éltem meg a mai kéréssel kapcsolatban. A hölgy, aki megkeresett, azt kérte, hogy segítsek ennek az öngyilkosnak, illetve a lelkének továbblépni a Fénybe. Ő így fogalmazott. Itt megjegyezném, hogy legyen kinek-kinek hite szerint, de azért nem mindenki megy automatikusan a Fénybe, vagy a Felső Világba a halála után, ehhez szükséges bizonyos spirituális és karmikus feltételek teljesülése. A legtöbben a Holtak Birodalmába mennek az Alsó Világban, és ott élnek, amíg nem jön el az ideje, hogy újra fizikai testet öltsenek. Chico Xavier a Föld fölé helyezte a Holtak Birodalmát az "Otthonunk - Nosso Lar" filmben, de végülis ez nem annyira lényeges különbség. A másik dolog pedig az, hogy valóban fontosak az itt maradottak által felajánlott jókívánságok, búcsúztatás, feltétel nélküli szeretet, de ez önmagában nem biztos, hogy semlegesíti az áldozat karmáját. 

Most akkor következzék mindaz, amit megéltem az utazás alatt, ugyanis megígértem a hölgynek, hogy le fogok ülni dobolni és révülni, és megpróbálom elkísérni ezt a megrettent lelket a Holtak Birodalmába. Elkezdtem a dobolást, és az Életfánál találtam magamat. Hívtam az erőállataimat, és megkértem őket, hogy vigyenek el ahhoz a tanítómhoz, aki segíteni tud majd a lélekkísérésben. Az oroszlánom odalépett elém, és elindultunk az Alsó Világba. Sok-sok klépcsőn keresztül mentünk lefelé, én az Oroszlán hátán, majd a lépcsők föld alatti termekbe, nagy templom-komplexumokba vezettek, végül már piramisok is látzsottak két oldalt. Ismét leereszkedtünk egy föld alatti üregbe, és végül megérkeztünk az Amenti csarnokába, ahol Thoth fogadott. Régebben csak egy csuklyának és kabátnak láttam, melyen belül fény ragyog, mostanában azonban óriási embertesttel és íbisz-fejjel szokott megjelenni. Ott ült és meditált a csarnok egyik kékesen-zöldesen fénylő termében. 

Előadtam neki kérésemet és az áldozat nevét. "Jöjj hát, szálljunk a bárkára!" Az egyiptomi hitvilág szerint a halottak lelke bárkán utazik az Alvilágon át fel a Mennybe, Oziriszhez. Az Alsó Világot egy nagy folyó szeli ketté, mely az Élet és Halál folyója. Egyik oldalán dús erdőségek vannak, az Alsó Világ természeti szellemeivel és lényeivel, míg a másik oldalán a Holtak Birodalma van, ahová csak az arra érdemesek léphetnek be, hogy találkozzanak korábban elhunyt rokonaikkal. A bárka a kettő között állott. Azok a lelkek, akiket egy arra alkalmas sámán vagy lélekvezető kísér, a bárkán jutnak át a másik partra. Azoknak a lelkeknek azonban, akik csak úgy meghalnak, és nem kíséri őket ebben jártas személy, saját maguknak kell átkelniük egy hídon, melyen mindenféle akadályok, forgó kések és egyéb kelepcék vannak. Ha nem jut át, akkor beleesik a Halál Folyójának vízébe, és ott fog úszni az árral. 

Megtaláltuk a szerencsétlenül járt lány lelkét az erdő mélyén, eszelősen bolyongott a fák között, és a szívéből egy kés állt ki. Lehet, hogy nem így lett öngyilkos, de a halála pillanatában megbánta tettét, és az önvád késként fúródott a szívébe. Amikor sikerült megállítanom a folyton menekülő lelket, elmondtam neki, hogy nyugodjon meg, mert meghalt, és a fizikai világba már nem tud visszatérni. Kihúztam a tőrt a szívéből, de a tátongó seb tovább vérzett. El akart volna indulni a Holtak Hídja felé, mert érezte, hogy valahogy át kellene kecmeregnie a túloldalra. Thoth azonban nem engedre átmenni, hanem elővette a mérlegét. Ezen méri meg a halott szívének súlyát, és ha nehezebb, mint a tollpihe, akkor vezekelnie kell, amíg meg nem könnyebbül, és csak utána léphet be a Holtak Birodalmába. 

A lány remegve tette fel vérző szívét a mérlegre, ám a serpenyő megindult lefelé - a szíve sokkal súlyosabbnak találtatott, mint a tollpihe. Thoth ekkor szó nélkül kinyitott egy szikla-ajtót, ami a mélybe vezetett, egy sötét, föld alatti labirintusba. "Itt kell bolyonganod magányosan az idők végezetéig, vagy addig, amíg a szíved súlya le nem csökken". A lány csordogáló könnyekkel, de beletörődve indult a lejárat felé. "Imádkozz Istenhez, bocsáss meg magadnak, és meg fogod találni a Fényt!" - szóltam utána, de magam sem tudtam, hogy mikor sikerül feloldoznia lelkét, és mikor tud kikerülni a bűntudat és a negatív karma labirintusából. Aki ide bekerül, az egyszer majd meglátja a Fényt, amikor teljes őszinteséggel adja át magát a Lagfelsőbb Teremtőnek, és akkor kikerül a föld alatti zárkából, és a Holtak Folyójában jön a felszínre.

"Őt most nem vihetjük el a Holtak Birodalmába, mert még nem nyerte el a jogot. Senki sem veheti el a saját vagy mások életét büntetlenül." - nézett rám szigorúan Thoth. "De gyere, szállj a bárkára, mert látod - sok-sok lélek úszik a Halál Folyójában: ők már készek arra, hogy átviygük őket a túlsó partra. Elindultunk a folyón, az erőállatok méltóságteljesen ültek a bárka szélén, mi pedig folyamatosan halásztuk ki a vízben sodródó lelkeket. A hajó lassan megtelt, és az alkonyati Nap arany hídjába érkezett a Halál Folyóján. A Nap aranyló sugarai nem csak a bárkát, az erőállataimat és Thoth alakját ragyogták be, de a hajón összegyűlt lelkek is fokozatosan kifényesedtek, és amikor kikötöttünk a túloldalon, akkor a saját rokonaik fogadták őket, ugyanolyan fénylő sziluettel érkezve, mint a napsugarak által "bearanyozott" lelkek. 

Amikor minden lélek meglelte helyét a Holtak Birodalmában, akkor Thoth megfordította a hajót, és elindultunk visszafelé. A kép fokozatosan elcsendesedett. A folyó víztükrének mélyén Apophist, az Alvilág hatalmas kígyóját láttam tekergőzni, fölötte pedig a különböző egyiptomi istenek alakjai jelentek meg, ahogy az Alsó Világ különböző régióiban laknak és köszöntik, vizsgáztatják az arra járó lelkeket. Végül búcsút intettem Thothnak, megköszöntem a leckét, és az erőállataimmal együtt visszatértünk az Életfához, és véget ért az utazás. 

A konklúzióm tehát az, hogy az öngyilkosság semmiképpen nem megoldás, bármekkora problémát is látunk az életünkben. A halál pillanatában minden olyan probléma, ami elől el akartunk menekülni, jelentéktelenné válik ahhoz képest, ami utána vár ránk. A lélek még egy ideig rágódik azokon a problémákon, amik elől el akart menekülni, és siratja magát, hogy most már nem is tud semmit sem tenni, hogy megoldja őket. Viszont érzi, ahogy jelentőségüket veszítik ahhoz a kitaszítottsághoz képest, amit ott megél, amikor megányosan kell bolyongania a sötét labirintusban, és nem léphet be a Holtak Birodalmába. Meddig tart ez? Az idő odaát relatív. megélheted éveknek, vagy ezer, millió évnek is. Amíg nem érted meg a leckét, addig fogsz bolyongani a sötétben, és amikor felviláglik a megbocsátás és a megadás, akkor találod meg az első halvány remény-sugarat, mint a föld alól kibújó csíra, vagy a víz mélyéről a felszín felé törekvő búvár. Ezért ne add fel, bármennyire is nehéz az élet. A nehézség mindig elmúlik vagy meg lehet oldani valamilyen módon, de ne menekülj el az Élet elől, mert akkor hosszú időre elakadsz az Élet és a Halál között, és ez a legszörnyűbb, ami egy lélekke történhet. 

Küszöb-gyakorlat

A minap a "Hét beavatás" Facebook-csoportomban közzétett valaki egy gyakorlatot, mely az alábbiak szerint szólt:

"Helyezkedj el kényelmesen, hunyd le a szemed, és lazíts! Képzelj el egy rétet amin elindulsz. Egy útra tévedsz, ahol két oldalt fasor van. Figyeld meg az utat, és a a fákat! Milyenek, mekkorák, milyenek az érzéseid velük. Majd menj tovább az úton, egy patak kerül az utadba átmész rajta, vagy nem? Aztán ahogy tovább indulsz a földön találsz a földön egy tányért és egy villát. Figyeld meg milyenek pontosan, és a velük kapcsolatos érzéseket is! Ahogy tovább mész látsz egy lakó alkalmatosságot. Eldöntheted bemész, vagy nem, de jegyezd meg miért döntesz így! Az építmény mögé térsz ezután ahol egy kerítés és mögötte egy fal van. Mekkora a kerítés, áthatolható? Átmész vagy nem eldöntheted. Mielőtt visszaindulnál a mezőre, összegezd milyen érzéseid voltak a kerítéssel. Végül mikor a mezőre érsz, ismét lazíts helyezkedj el kényelmesen. Szívd magadba a napfényt, miközben a pórusaidon engedd távozni a felesleges olyan érzéseket amivel nincs dolgod. Jó érzés, és béke marad meg benned hosszú ideig ameddig csak ezt meg tudod tartani!"

Nos, szeretek kísérletezni, tehát úgy gondoltam, mi bajom lehet, ha kipróbálom. Úgyis hétvége van, a család a Balatonon, szóval remek lehetőség egy kis révülésre! Leültem az oltárammal szemben, gyertyagyújtás, zsályafüstölés, és a kezembe vettem a dobomat, elkezdtem dobolni és utazni. Szinte egyből megjelent előttem az Életfa, ahonnan az utazásokat szoktam kezdeni, de így még nem láttam soha. Nem a fa volt tömör, és körülötte a tér üres, hanem az inverzébe fordult az egész, mintha kifordították volna a fát, és a helyére indultam el, mint egy tér-üregen keresztül. Kiértem egy rétre, de éjszaka volt, szinte teljes a sötétség és a köd. Hideg nem volt. A csillagok haloványan pislákoltak az égen, és a Hold is átvilágított a ködön, de mintha egy fényszűrő tompította volna a kép élességét, olyan volt a köd. Elindultam az éjszakai réten. Nem volt nedves, és a fű sem volt zavaróan magas. Lassan beértem egy útra egy fasor közé. Először az út tűnt sötétnek, és a fák kétoldalt fehéren világítottak, majd a kép átváltott a negatívjába: az út világított fehéren és a fák sötétlettek. A váltás többször megismétlődött, de nem hirtelen vagy stroboszkópszerűen, hanem szinte észrevételenül, mintha igazából egyszerre lett volna a fehér fekekte és a fekete fehér. A lényeg az, hogy az út és a fasorok mindig egymás ellentétei voltak. A fák magas, fenyőszerű, sűrű ágú fák voltak. Haladtam tovább. Megérkeztem a tányérhoz és a villához, mely az út jobb oldalán hevert, mintha valaki nemrég evett volna belőle, és ott hagyta maga után a koszos, mosatlan evőeszközöket. Hidegen hagyott a jelenet, mentem is tovább. Elérkeztem egy faházhoz, mely rönkökből volt összeácsolva, mint az északi népeknél. A sötétben feketének látszottak a rönkök, és a ház kicsi volt. Bementem, hátha lesz ott valami érdekes. Egyszerű fekvőhely, egy-két bútor, minimális tárgyi felszereltség. A házban nem volt senki, csak szellemek voltak, akik a házigazdát várták, mert az ő szolgálatába szegődtek. Zöldesen foszforeszkáltak a szellemek a sötétben, meg a falak kontúrjai is, mivel csak a harmadik szememmel tudtam tájékozódni a sötétben. Ez egy varázsló háza, közölték a szellemek, de amúgy nem sokat foglalkoztak velem, látszott, hogy békében voltak itt. Kijöttem a házból, és megkerültem. A ház mögött egy sűrű deszkákból ácsolt fakerítés volt, mögötte pedig egy falnak látszó sziklaorom magasodott, ami igazából egy hegy volt. Természetesen elindultam fölfelé, mert úgy éreztem, hogy fel kell jutnom a hegy tetejére. 

Felmásztam a kerítésre, és egyik kiálló kőtömbről a másikra lépkedve hágtam fölfelé. Igazából nem éreztem nehéznek a mászást, pedig kívülről nézve biztosan egy ijesztően meredek sziklafal volt. Azon gondolkodtam közben, hogy igazából csak folytatnom kell a folyamatot, egyre följebb helyezni a kezeimet és a lábaimat, és nem kell kételkednem meg hezitálnom, akkor biztosan fölérek. Mindez a Terv része. Fölértem a hegy tetejére. Itt már jobban látszottak a csillagok, eloszlott a köd. Szinte egészen elérhető közelségbe kerültek a csillagok, és egy Tejút-szerű csillagösvény tárult elém hívogatóan, hogy lépjek rá és menjek végig rajta. Ekkor megjelent a táltos paripám, vagyis a sámándobom szelleme, és ráültem. A lovamnak szárnyai voltak, és ő is váltogatta a színét a világító fehér és a sötétbarna között. Csillagról csillagra szökellt velem, és végül megérkeztem egy nagy fényes bolygóra, vagy inkább valamilyen tó-szerűségre emlékeztetett. "Szíriusz" - ugrott be valahonnan. Megjelent egy ottani alak, aki először a Star Wars gülüszemű Admiral Ackbarjára emlékeztetett (akinek a szállóigéje ez volt: "It's a trap!"), majd utána átváltozott emberi alakba, és végül átlényegült fénylénnyé. Talán azt akarta mutatni ezzel, hogy az univerzumban számtalan formában léteznek az élőlények, és ami nekünk furcsa, vagy nem esztétikus, az másoknak természetes, és ők meg az emberi alakot látjákesetleg egy torz formának.

Végül a fényből álló alak egy hosszú ujjú köpenyben állt előttem, és nagyon emlékeztetett Thoth alakjára, ahogy a múltkori cserkúti utazásomon találkoztam vele, csak a fején nem volt csuklya, hanem egy nagy fényvulkán volt a feje helyén. "Welcome home, Brother" - mondta, így angolul, és ebből levettem, hogy tényleg Thoth az, aki, miután elhagyta Közép-Amerikát az azték birodalom korának vége felé, a monda szerint kelet felé hajózott a smaragdtáblákkal, de úgy látszik, hogy visszatért a Szíriuszra. Amikor a móltkori utazásomban megmutatta előző éelteimet, akkor az ausztrál bennszülöttként való megszületésem előttiéleteimről azt mondta, hogy magasabb bolygókon éltem előtte. íÚgy látszik, a Szíriusz volt az otthonom valamikór, bár ez még sokat nem mond most nekem. Közben utánanéztem az interneten, és valóban van olyan vélemény, miszerint Thoth, azaz Dzsehuti a Szíriuszról "szállt alá" a Földre.

Thoth valamiféle fénnyel itatta át az én agyamat, kezeimet és érzékszerveimet is, maid megfordított a tengelyem körül, hogy újra a földi inkarnációmra koncentráljak, mer vissza kell térnem oda, van még ott dolgom. Felültem a táltos paripámra, és most már gyorsabban szökelltünk végig a Földre vezető csillagösvényen. Megérkeztünk a hegy tetejére, ahonnan zöldesfehér, foszforeszkáló folyadék csurgott alá a hegy oldalain, mint valamiféle asztrtálfluidum. Visszaértem a házba, újra benéztem. A szellemek ugyanebben a foszforeszkáló zöldes fényben világítottak, és meg voltak élénkülve, mert hazatért a gazdájuk: Odin volt az. Odin rám kacsintott a bal szemével, és azt üzente, hogy majd készüljek, mert kapni fogom még a további szimbólumokat tőle. A visszautat is a paripámon tettem meg az erdőn és a réten keresztül, de most már a sötétben nagyon sok szellemet láttam a fák között, különféle alakokban, nem csak emberi formákban, de erőállatok és a növények szellemei is ott voltak. Néha az egész kép kiszínesedett, és fraktálszerű, tűzijátékhoz hasonló pulzálást figyeltem meg a fák, állatok, növények, kövek sziluettjeiben. Mintha az Élet és az Anyag szövedéke, belső tartalma egy-egy pillanatra megmutatta volna magát. Visszaértem a rétre, majd az "inverz" Életfához, és ahogy kiléptem belőle, visszaalakult a megszokott, tömör Életfává, és körülötte láttam a napfényes tájat és az erőállataimat. Búcsúzkodtunk, és visszaérkeztem a révülésből. 

Erre ezt az elemzést kaptam a feladvány posztolójától:

"Az út az élet rögös útja. Amilyen az út, olyan akadályok szegélyezik. A fasor a félelmeket jelképezi, és az élet nehézségeihez való hozzáállást. Minél sötétebbek a fák, és magasak, annál több a szorongás. A patak minél sebesebb, és mélyebb annál több akadályal van dolgunk. Ha átmegyünk rajta, akkor könnyen leküzdjük, ha nem, akkor nehezebb lesz. A tányér anyaga, és minősége az anyagiakhoz való hozzáállásunk, az evőeszköz meg a külsőségekhez. Ha felvesszük, akkor jobban kötödünk hozzájuk, ha nem, akkor kevésbé. A ház a család. Nyilván ha ez egy kastély, vagy egy kunyhó más minőség, és egyszerűség. Ezért más-más elvárás a mérvadó a szeretteinkkel kapcsolatban. Tehát ha kastély, akkor több elvárásunk van, ha kunyhó, akkor meg kevesebb. Ha betérünk, akkor a családdal kapcsolatban kevesebb a dolgunk, ha nem, akkor több munkánk van vele. A ház mögötti kerítés a tulajdonképpeni elemzés célja. Itt a kapu, aminek az őrei mi vagyunk. Ha a kerítés áthatolható, vagy átlépünk rajta, akkor az elválással, halállal kapcsolatos dolgok könnyen feldolgozhatóbbak számunkra. Ha magas, félelmekkel teli, akkor pedíg több munka vár ránk, és nem szabad lebecsülni a kapu őrét. A jelen elemzés csak egy játék, és mindig csak a pillanatnyi állapotot tükrözi. Ezért ha nem vagy megelégedve az eredménnyel, akkor ne csüggedj, mert csak rajtad áll, hogy változtatsz-e rajta.
Úgy tűnik, hogy te már lejátszottad a kapuőrrel... viszont ennek elkenére vannak félelmeid. Amikor az ember visszajön a hétköznapokba, vissza kell transzformálnia magát egy alacsonyabb frekvenciára. Magyarul direkt felveszi a félelmeit, hogy legyen kontrollja. Ha nem tenné, akkor mások számára elszállna. A patakról elfeledkeztél, vagyis elfeledkezel az akadályokról, vagy nem veszed őket komolyan. A fák magasak voltak az út két oldalán: emlékezned kell arra, hogy az irányítatlan energia az mindig pusztít, jobb kézben tartani. A fekete-fehér színváltakozás jelentése: Egyszerre van meg benned a legmagasabb és a legmélyebb sötét lehetősége."

A Smaragdtábla titkai

Hermész Triszmegisztosz alakjáról és az egyiptomi Thoth-al való esetleges azonosságáról már írtam a múlt héten, most talán idekívánkozik némi információ a műveiről, melyek közül a leghíresebb a Smaragdtábla. Az alábbiakban erről közlök némi olvasnivalót.

Hamvas Béla az alábbiakat írja a Smaragdtábla eredetéről és szerzőségéről:

„...A smaragdtábla az őskori (spirituális) hagyomány nagy és jellegzetes műve... Latin nyelven maradt fenn. Egyesek szerint görög szövege is volt, de elveszett... A Tabula smaragdina tizenhárom mondat. Szerzője a szöveg szerint Harmész Triszmegisztosz (Háromszor a legnagyobb Hermész). Hermész nevét a gnosztikusok és az alexandriai iratok jól ismerik. A legvalószínűbb hipotézis, hogy egyiptomi származású ember volt, bár a név nem személynév, hanem úgynevezett beavatási fokozat. Lehet, hogy Thoth volt, Thoth pedig az egyiptomi leviták magas kasztja, mint Iránban a Zarathrusztra, vagy Indiában a Risi. Ma úgy mondhatnánk, hogy mester volt. Kora bizonytalan. Vannak, akik a keletkezését az özönvíz után, az első generáció idejére teszik, de nem tudni, hogy a Krisztus előtt 8000-ben, vagy a 12000-ben történt özönvízre gondolnak-e? Hermész Triszmegisztos Tekintélye igen nagy volt. Felőle még az (keresztény) egyházatyák is különös tisztelettel beszélnek. Az Alexandriai korból egész sereg, főként dialogizált értekezés maradt fenn. A gyűjtemény általában a Corpus Hermeticum neve alatt ismeretes. Ezek az értekezések – ha töredékesen is - világosan jelzik, hogy valamely Beavatás oktató művei.”

Az alábbiakaban az eredeti latin szöveget közlöm Hamvas Béla fordításával.

Tabula Smaragdina (Hamvas Béla fordítása)

1 . Verum, sine mendatio, certum et verissimum.
Való, hazugság nélkül, biztos és igaz.

2. Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unis.
Ami fenn van, ugyanaz, mint ami lenn van, és ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van, így érted meg az egy varázslatát.

3. Et sicut omnes res fuerunt ab uno, meditatione unis: sic omnes res natae fuerunt ab hac una re, adaptatione.
És ahogy minden dolog az egyből származik, az egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből keletkezett.

4. Pater eiust est Sol, mater eius Luna, portavit illud ventus in ventre suo, nutrix eius terra est.
Atyja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, a Föld táplálta.

5. Pater omnis thelesmi totius mundi est hic.
Ő a theleszma, az egész világ nemzője.

6. Vis eius integra est, si versa fuerit in terram.
Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul.

7. Separabis terram ab igne, subtile a spisso, sauviter, cum magno ingenio.
Válaszd el a Tüzet a Földtől, a könnyűt a nehéztől, tudással, szenvedéllyel.

8. Ascendit a terra in coleum, iterumque descendit in terram et recipit vim superiorum et inferiorum. Sic habebis gloriam totius mundi. Ideo fugiat a te omnis obscuritas.
A földről az égbe emelkedik, aztán ismét a földre leszáll, a felső és az alsó erőket magába szívja. Az uralmat az egész világ felett így nyered el. E perctől fogva előled minden sötétség kitér.

9. Hic est totius fortitudinis fortitudo fortis. Quia vincit omnem rem subtilem, omnemque solidam penetrabit.
Minden erőben ez az erő ereje, mert a finomat és a nehezet áthatja.

10. Sic mundus cratus est.
A világot így teremtették.

11. Hic adaptationes erunt mirabiles, quarum modus est hic.
Ez az átvitel varázslata, és ennek ez a módja.

12. taque vocatus sum Hermes Trismegistos, habens tres partes philosophiae totius mundi.
Ezért hívnak Hermész Triszmegisztosznak, mert a világegyetem tudásának mindhárom része az enyém.

13. Completum est quod dixi de operatio solis.
Amit a Nap műveleteiről mondtam, befejeztem.

Alább pedig Hermész Corpus Hermeticumának rövid összefoglalóját olvashatjuk, 48 pontba szedve.

Hermész Triszmegisztosz: 48 alapelv összefoglalása Tatiosz tanítására

1. Minden test mozgatott; csak az anyagtalan mozdulatlan.

2. Minden test átalakul, de nem mind oszlik fel.

3. Minden élőlény létrejött; de nem mind halandó (ahogy nem is mind halhatatlan).

4. Ami bomlékony megszűnhet; ami felbomolhatatlan, (az változhatatlan; ami változhatatlan), az örök.

5. Ami folyamatosan keletkezik, az folyamatosan pusztul, de ami csak egyszer született, nem bomlik fel és nem alakul át semmi mássá.

6. Először Isten, másodszor Kozmosz és harmadszor az Ember.

7. A Kozmosz az Emberért és az Ember az Istenért.

8. A lélek érző része halandó; értelmi része halhatatlan.

9. Ami csak létezik, változásnak kitett; (de nem minden létező szüntethető meg). (minden lét kettős; egy lét sem állandó).

10. Minden lét felruházható mozgással; egyedül a nemlét mozdíthatatlan.

11. Nem minden dolgot mozgat (kelti életre) lélek, de ami mozog, azt a lélek mozgatja (kelti életre).

12. Minden ami érző, passzívan ösztönzött (és átmeneti); egyedül az értelem mentes a passzív befolyástól.

13. Minden, ami szenved, élvezethez is jut (lévén halandó); minden ami élvezethez jut, szenvedni fog.

14. Nem minden test betegszik meg; de minden megbetegedett test bomlékony.

15. Istenben értelem van, az értelemben indítóok.

16. Semmi valós nincs a megtestesülőben; semmi hamis az anyagtalanban.

17. Minden ami létrejött, változásnak kitett; de nem minden létrejött szüntethető meg.

18. Semmi jó sincs a földön; ahogy semmi gonosz a mennyben.

19. Isten jó; az ember rossz.

20. A jó az akarat folytán támad; a gonosz az akarat ellenére.

21. Az Istenek azon dolgokat választották, melyek jók; az emberek a rosszakat, mert azokat hitték jónak.

22. A törvénynek való engedelmesség egyetértés Istennel; a törvénytelenség harc ellene.

23. Isten törvénye az erény; az ember törvénye az erkölcstelenség.

24. A kozmosz számára az idő körkörös mozgás; az ember számára az idő pusztulás.

25. A mennyben minden változhatatlan; a földön semmi sem állandó.

26. A mennyben így nincs megkötöttség; a földön nincs szabadság.

27. Semmi sem ismeretlen a mennyben, a földön semmi sem tudott.

28. A mennyei nem lép érintkezésbe a földivel, de a földi érintkezik a mennyeivel.

29. Minden feddhetetlen a mennyben; a földön semmi sincs hiba nélkül.

30. A halhatatlan nincs passzív befolyásnak (zavaró szenvedélyeknek) kitéve; csupán a halandó az, mely passzívan ösztönzött (szenvedélyektől zavart)

31. Ami nemzett nem mindig halandó; de ami halandó, az mindig olyasmi, ami nemzett.

32. A bomlandó testnek két létezési szakasza van; a fogantatástól a születésig (növekedés) és a születéstől a halálig (csökkenés); az örök valóságnak ellenben egy időszaka van, az egységben-lét.

33. A bomlékony testek nőnek és csökkenek; az örökkévalók nem növekszenek, ahogy nem is csökkennek.

34. A bomlékony dolgok ellentéteikké alakulnak át (tovább oszthatatlan elemekké); az örökkévalók vagy önmagukba, vagy a hasonlóba.

35. A születés a pusztulás kezdete; a pusztulás a születésé.

36. Ami végződik az kezdődik; ami kezdődik, annak egyszer vége is lesz.

37. A létezők közül egyesek testek, mások formák vagy erők. A forma és az erő anyagtalan, de testben van.

38. A halhatatlan semmit sem fogad be a halandóból, de a halandó befogad a halhatatlanból.

39. A halandó nem vesz fel halhatatlan testet, de a halhatatlan felveszi a halandó testet.

40. Az erők nem felfelé, hanem lefelé működnek.

41. Ami a földön van nem válik hasznára a mennybélinek, de minden ami a mennyben van, használ a földinek.

42. A menny az ősi elem; a föld a legutolsó elemek között.

43. A Gondviselés Isten rendelkezése; a Szükségszerűség a Gondviselés eszköze.

44. A véletlenszerűség rendszertelen mozgás; a képesség erő, mely rendezetten hat.

45. Mi más Isten, mint változtathatatlan Jó? És mi az ember, ha nem változékony rossz?

46. A föld okszerűtlen, a menny ésszerű.

47. A menny halhatatlan létet hordoz, a föld megszűnő testeket.

48. A mennyei dolgok az égi erők (Gondviselés) hatása alatt állnak; a földi dolgok a (Szükségszerűségnek) alávettetek.

"Tekints egy gyermek lelkére, fiam, egy lélekre, mely még nem azonosult forrásától való különválásával; mert teste még kicsi, s nem növekedett teljes terjedelművé. Mily gyönyörű is egészében egy ilyen lélek, mint ez! Még nem szennyezik testi szenvedélyek; s alig vált el a Kozmosz lelkétől. Amikor viszont a testnek terjedelme megnőtt, s lehúzta már a lelket anyagi tömegébe, mindez a felejtést idézi elő; és így a lélek elválik a széptől és a Jótól, s már nem részesedik többé belőlük; sőt eme felejtéssel a lélek romlottá válik. Mikor azonban az emberek feladják a testet, a folyamat megfordul. A lélek felemelkedik a saját helyére, és elválik az életerőtől; s az értelem is elválik a lélektől. Így az értelem, mely a természetében isteni, megszabadul burkaitól; s magához véve a tűztestet, keresztülvándorol a tér egészén, hátrahagyva a lelket, hogy megítélhessék, és elnyerje büntetését érdemeinek megfelelően."

A Smaragdtábla tanításainak állítólag létezik egy tizenöt táblából álló változata, melyet M. Doreal kapott meg médiumi közlés formájában, Az ő változatát magyarázatokkal itt olvashatjátok:

I. Smaragdtábla - Az Atlantiszi Thoth története

II. Smaragdtábla - Az Amenti Csarnok termei

III. Smaragdtábla - A bölcsesség kulcsa

IV. Smaragdtábla - A Megszületett Tér

V. Smaragdtábla - Unal lakója

VI. Smaragdtábla - A mágia kulcsa

VII. Smaragdtábla - A hét Úr

VIII. Smaragdtábla - A misztériumok kulcsa

IX. Smaragdtábla - A tértől való szabadulás kulcsa

X. Smaragdtábla - Az idő kulcsa

XI. Smaragdtábla - A fent és a lent kulcsa

XII. Smaragdtábla - Az ok és okozat törvénye és a Prófécia kulcsa

XIII. Smaragdtábla - Élet és Halál kulcsai

XIV. Kiegészítő Smaragdtábla - A Jelképek

XV. Kiegészítő Smaragdtábla - A Titkok Titka

M. Doreal eredeti könyve Thoth smaragdtábláiról innen letölthető pdf formátumban. Hermész Triszmegisztos Corpus Hermeticumának magyar fordítását pedig itt találjátok meg pdf formátumban. Remélem, hogy érdekes és tanulságos olvasmányokat találtok ebben a bejegyzésben is!

Nap tüze pirkad 2. rész

Beszámoló Oguz nyári elvonulásáról, Cserkútpuszta, augusztus 2, péntek (második nap)

Pénteken reggel diád gyakorlattal kezdtünk, melybe egészen jól bele tudtam lazulni körülbelül a közepéig. Akkor azonban vizelési ingert éreztem, és a lábam is elkezdett zsibbadni. Így a második felében egy kicsit nehezebb volt koncentrálni, és őszintén szólva már vártam, hogy vége legyen.

A következő gyakorlat az volt, hogy párban elmentünk egyikünk egyikőnk erőhelyére, és ott bekötöttem a szememet, a párom pedig a csörgő hangjával visszavezetett a házhoz. Utána cseréltünk. A visszasétálás és a visszavezetés is könnyebben ment, mint gondoltam, nem estünk el egyszer sem. Ebédszünet, majd vízgyűjtés és favágás következett. Végre eljutottam a forráshoz, amiben reggel meg akartam fürödni, csak nem mondták meg a többiek, hogy merre van. Hoztam vizet a forrástól, de a fürdést azt hiszem, holnapra halasztom. Visszamentem a házhoz és felvágtam a fákat, amiket találtam a ház körül.

A következő feladat az Oguz által elrejtett tárgy megkeresése volt. Először végeztünk egy lélekutazást a házban, amiben megpróbáltuk megkeresni az elrejtett tárgyat, majd kimentünk a házból, hogy meg is keressük. Én megint nem ott láttam, ahol volt, és nem is azt láttam, amit végülis Janó megtalált. Az egyezett csak, hogy a tárgy egy odúban van. Tettem egy teljes kört, és amikor odaértem az izzasztókunyhóhoz, Janó akkor találta meg az ajándékot, egy tuskó üregébe rejtve, és egy kővel még le is volt takarva. Egy “Ősök útja” póló volt egy fehér nejlonzacskóban. Visszaértünk, és melegítettük a dobjainkat a tűznél egy kicsit, mivel leeresztettek az esős, párás időben.

Az eső miatt újabb benti feladat következett: szellemkenu volt halottkíséréssel, én egyik ismerősöm anyukájáért gyújtottam gyertyát. Hajó alakzatba ültünk, én oldalt csörgőztem és lélegeztem. Elől egy álló csörgős volt a kormányos, hátul pedig Oguz dobolt két másik dobossal. A halottakért egy-egy mécsest gyújtottunk, amik a kenu közepében égtek. Elindultak a dobok és a szellemhajó. Először az Alvilág folyóján haladtunk, jobb oldalt a mérhetetlen nagy rengeteg az erőállatokkal, bal oldalt pedig a Holtak Birodalma. Alattunk a tisztítótüzek égtek, amelyekbe a nagyon bűnös lelkeket vitték, és az Alvilág kígyója, Apophis sziszegett. De szerencsére senki nem került oda. Megérkeztünk egy helyre, ahol mérlegre tették a halottak lelkeit. A mérleg egyik serpenyőjében a lélek volt, és az őt vezérlő szándék, a másikban pedig a tetteinek a súlya volt. Szerencsére senkinél sem billent el a mérleg a bűnök irányába.

Így haladtunk tovább, némelyik lelket a Holtak Birodalmában tettük partra, ahol már várták a rokonai. Sok más lélek is felszállt a hajóra, és fölfelé haladtunk tovább. Feljutottunk a Holdig, majd a Napig, közben azt vettem észre, hogy először mintha egy farkasfalka hátán haladnánk, aztán delfinek és vízi állatok jöttek a hajó kőré, majd egy sárkánnyá alakult a hajónk, és pegazusok, meg mindenféle mesebeli, ragyogó táltos lovak húzták a hajónkat egyre följebb. A Nap, a Hold, üstökösök, szupernovák, gyűrűs bolygók és más égitestek álltak össze egy körbe és körülöttünk keringtek. Tovább haladtunk felfelé a Fénybe, és egymást váltották a színek, de igazából nem volt már minőségbeli különbség, és végül mindannyian beleolvadtunk a végtelen Fénybe. Nagyon felszabadító, súlytalan érzés volt.

A dobolás lelassult, és lassan visszaérkeztünk, mintha egy spirálon ereszkedtünk volna lefelé súlytalanul. Ahogy ereszkedtünk lefelé, az összes tanítóm és Siva is belém jött, és a béke, teljesség érzésével érkeztem meg. Befelé fordultunk a mécsesek felé, és Oguz újból elkezdett dobolni és torokénekelni. Ekkor hirtelen egy csuklyás alak jelent meg előttem, egy nagy könyvvel a kezében. Tudtam, hogy a tanítóm, egy új személy, akivel eddig még nem találkoztam. “Ki vagy te?” Kérdeztem. “Hermész Triszmegisztosz vagyok. Az atlantiszi Thoth, vagy a Tollaskígyó”. Ez a könyv az Ákása-krónika, melyben minden élőlény sorsa le van írva.” Voltak már látomásaim az Ákása-krónikáról, de Thoth csak annyira engedett a közelébe, hogy a lapjairól áradó fény fölé tartsam az arcomat. Ő lapozgatta a könyvet, és a fény besugározta az arcomat. “Amikor betekintést nyersz majd ebbe a könyvbe, akkor képes leszel előre látni az emberi lények sorsát és a jövő eseményeit.” Oguz lassan befejezte a dobolást, és hívott vissza bennünket. Thoth még maradt egy ideig, majd lassan becsukta a könyv fénylő lapjait, és egyszerre belépett az agyamba, és el is távolodott.

Esti szünet után volt még a megszokott csapatépítő játék, melyben az egyik csapat egyik tagja elrejtett egy követ a kezében, és a másiknak ki kellett találnia, hogy melyik kezében van. A meccset végül elveszítettük, de jó hangulat kerekedett.

A lélek anatómiája

Ma tartottam a "Lélek anatómiája" előadásom második részét a Facebook oldalamon (az első részről szóló blogot itt találod), és ahogy az előadásban ígértem, összeszedem ebben a blogban azoknak a bejegyzéseimnek a linkjét, melyek alapján az előadás elhangzott, hogy vissza tudjátok olvasni, ha szeretnéntek használni ezeket a felosztásokat. Az alábbi blogbejegyzésekben olvashatjátok el a vázlatokat, amik alapján beszéltem: "Hány lelkünk van?", illetve "Lélekfelfogások a sámánságban" 1. rész, 2. rész; egyiptomi lélekfelfogás; óészaki lélekfelfogás: 1. rész, 2. rész, 3. rész.

Az előadás végén egy lélekutazást vezettem, melyben az volt a feladat, hogy kérjük meg az erőállatunkat vagy a szellemi vezetőnket, hogy mutassa meg nekünk, melyik lélekrészünkkel a legfontosabb jelen pillanatban a kapcsolat fejlesztése, és mi a feladatunk vele kapcsolatban. Leírom most azt, hogy mit éltem meg az utazás során, és ha ti is elkülditek nekem a megéléseiteket, annak is nagyon örülök. 

Elkezdtem játszani a dorombon, ilyenkor szoktam létrehozni az "erőteret", amiben mindannyian dolgozunk. Először egy védelmező fehér gömböt szoktam elképzelni, majd azon belül egy kéket, mely távol tartja a negatív erőket. Utána hívom az erőállataimat, a sast, farkast, oroszlánt és a sárkányt, majd a különböző szellemi segítőket és gyógyítókat, akikkel dolgozni szoktam. Az Életfánál álltunk, és megkértem az erőállataimat, hogy vigyenek el ahhoz a szellemi tanítóhoz, aki meg tudja mutatni nekem, hogy melyik lélekrésszel kel most leginkább dolgoznom, erősítenem a kapcsolatot. A sasommal eggyé váltunk, és elrepült velem Thoth-hoz, aki egy mérleget tartott a kezében. Thoth közölte, hogy a legfontosabb lélekrész számomra, amivel most foglalkoznom kell, az Ib-em, vagyis a szívem. Elhelyezte a szívemet a mérleg egyik serpenyőjében, és a másikba beletett egy tollat. A szívem azonban nehezebb volt. Beletett még egy tollat, majd még egyet, és végül így a három toll kiegyensúlyozta a szívemet. "A három toll az Igazság, a Megbocsátás és a Ragaszkodás. Addig kell gyakorolnod, míg csak az Igazság marad, és a mérleg két oldala akkor is egyensúlyban lesz. Kövesd a szívedet, és haladj azon az úton, ne hagyd, hogy mások véleménye vagy elvárásai eltérítsenek. Addig haladj az úton, amíg csak az Igazság marad."

Ezt úgy értelmezem utólag, hogy a megbocsátást addig kell gyakorolnom, míg nem tudom megbocsátani magamnak a hibáimat és a tökéletlenségeimet, és nem szűnik meg a bűntudatom. Ez akkor fog bekövetkezni, ha megtanulom teljességgel elfogadni magamat olyannak, amilyen valójában vagyok. Illetve a megbocsátást mások felé addig kell gyakorolnom, amíg még úgy érzem, hogy valaki képes megbántani. Vagyis amikor az egóm szertefoszlott, akkor már nem fogom azt érezni, hogy valaki képes megbántani, és így a megbocsátás gyakorlása szükségtelenné válik. A ragaszkodást pedig addig kell gyakorolnom mások felé, amíg már nem köt meg, tehát amíg megtanulom az önzetlen szeretetet, elvárások nélkül. Mindaddig, ha megpróbálok lemondani a ragaszkodásaimról, az a szív megkeményedésével fog járni, és így a szívem nem lesz elég könnyű. Akkor most vissza az utazásba, ugyanis közben nem ajánlott elkezdeni értelmezni és analizálni, mert kiesünk a transzállapotból. 

Úgy látszik, hogy Thoth szavait (pontosabban gondolatait, mert ezek inkább telepatikus sugallatok formájában érkeznek) szó szerint értelmeztem, mert azt láttam, hogy megyek felfelé egy hegycsúcsra, a hátamon egy kerek (talán viking) pajzs, és egy íj nyilakkal. Egyszer korábban láttam már magamat így menni föl egy hegyre, de akkor lóháton voltam. A hegy tetején a szivárványhíd várt rám, és azon továbbhaladva elérkeztem Odinhoz a Valhallába. A megszokott fából ácsolt építmény helyett most inkább jurta-jellege volt a környezetnek, és Odin először megmutatta, hogy a nyilakat a különböző szertartásokban és az oltáron kell használnom, hogy azt szimbolizáljam, ahogy a tudatunk a Szellemvilág felé veszi az irányt. Az íjat még nem tudom pontosan, hogy szertartásosan, vagy pedig a fizikai világban kell majd használni.

Utána levette a pajzsot a hátamról, és megfordította először a díszített felével fölfelé. A pajzs közepén egy kör volt, és belőle három kígyó indult ki S alakban. Odin megmutatta, hogy ez a szimbólum a Wyrd, vagyis a sors szimbóluma, a három kígyó pedig a három Nornát, vagyis sorsistennőt jelképezi. A képen láthatóhoz hasonlít, csak vörösek a kígyók és sötétkék a háttér. A szimbólum részleteivel kapcsolatban még úgy érzem, hogy kell utazást végeznem. 

Ezután Odin megfordította a pajzsot, és a pajzs sima oldalába egy olyan ábra volt vésve, amit már egyszer láttam. Ez a Lélektérkép, mely egy körből áll, és a kör belseje tizenhét részre van osztva, ez képviseli a belső világunkat (mikrokozmoszt) alkotó tizenhét lélekrészt. A kör külső részén tizennégy részre van osztva a pajzs, ez pedig a Makrokozmosz különböző aspektusait képviseli. Odin már régebben közölte velem, hogy amikor megtanítja nekem mind az ötvenkilenc rúna-szimbólumot, akkor azokat kell majd erre a lélektérképre helyezni divináció, azaz a sors és a személyiség elemzése céljából. 

Ezután lassan eltávolodtam a Valhallából, és természetes környezetben, erdőben, vagy inkább síkságon találtam magamat. Egy öreg indián jött velem szembe, őt még nem láttam eddigi utazásaim során. A törzsi sámánként megjelenő segítők általában az Alsó Világból származnak, és jó kapcsolatban vannak a Növények, Állatok és Kövek szellemével, és meg tudják tanítani azok gyógyító erejét és titkait. 

A sámán egy fehér bölényen közeledett felém, és a tenyerében három kupac valami volt. Az első kupac különböző növények leveleiből és terméseiből állt, és a Növények Népének gyógyító erejét képviselte. A második kupacban állatok fogai, csontjai és tollai voltak, és az Állatok Népének gyógyító erejét képviselte. A harmadik kupacban kövek és kristályok voltak, és a Kövek Népének gyógyító erejét képviselte. Mindezt letette elém egy színes anyagra, majd összehajtogatta, és nekem adta. Az inkák és más dél-amerikai sámánok hordanak magukkal ilyen összehajtogatott csomagokat, amelyben az erőtágyaikat tartják. Ezt a gyógyító csomagot mesának nevezik, és így néz ki, mint itt a képen. Megköszöntem a csomagot, és búcsút intettem az öreg indiánnak. 

Meglehet, ezeknek az erőtárgyaknak az összegyűjtése sok évet fog igénybe venni, mivel mindegyik szellemmel ki kell alakítanom a kapcsolatot, akit egy-egy erőtárgy képvisel. Az öreg sámánnal vagy törzsi varázslóval is meg kell majd ismerkednem közelebbről, úgy néz ki. Az emberi vagy isteni formájú segítők meg szokták mondani a nevüket, és sok mindenféle dolgot lehet megtanulni tőlük. Az erőálatoknak ezzel szemben nincs külön nevük, mert például a Farkas az összes farkas felsőlelkét képviseli, vagy a Sas az összes sasét. 

Lassan véget ért az utazás, és ahogy a dob egyre jobban gyorsult, éreztem, hogy közeledik az utolsó ütés ideje. Utána hét lassú ütést mértem a dobra, majd elkezdtem játszani a szapora, visszahívó ütemet. Amikor kinyitottam a szememet, meglepődtem, hogy csak húsz perc volt az egész utazás, mert annyi minden történt közben. Ide alulra pedig belinkeltem a két előadást és meditációt, ha szeretnétek meghallgatni.

Holt lelkek kísérése

Ma ismét dobkörön voltam Oguznál. A mai téma az eltávozott lelkek kísérése volt, annak apropójából, hogy Oguz két közeli ismerősei is meghalt váratlanul, és ezért nekik is igyekeztünk segíteni eljutni a következő állomásra, illetve egyáltalában ezzel a témával foglalkoztunk most. Az első néhány dal után Oguz elkezdte a szellemhajós dalt, ami nálam mindig változatos, de általában a szellemhajóhoz kapcsolódó látomásokat szokott elindítani. Ez alkalommal is láttam egy nagy hajót, aminek vitorlája is volt, meg evezősei is, és a nyílt tengeren haladt Nyugat felé. A hajón ott volt Thoth egyiptomi isten, aki valamikor áthajózott Közép-Amerikába, felvirágoztatta az azték és maja birodalmat, majd visszahajózott kelet felé. A közép-amerikai kultúrákban is istenként tisztelték, ugyanúgy, mint Egyiptomban, ahol néha íbisz-fejjel ábrázolták. A közép-amerikai kultúrákban a Tollaskígyó formájában maradt fenn, akit Virakocsának, Quetzalkoatlnak vagy Kukulkánnak is neveztek a különböző indián népek (fent láthatjátok az egyik ábrázolását). De olyan hagyomány is fennmaradt, mely szerint Kukulkán egy szakállas férfi formájában jelent meg (ami az amerika őslakosoknál rendkívüli dolog, mert nekik nem nagyon nő a szakálluk), és szőke volt a haja, fehér a bőre. De erről a történetről majd egy külön blogban írok egyszer. A lényeg most annyi, hogy Thoth elhajózott Közép-Amerikába. 

A kezdő körnél egy szóban kellett kifejezni a minket aktuálisan foglalkoztató témát, és én a "küldetés" szót mondtam, mert erősen érzem, és éreztem korábban is, hogy van küldetésem, csak nem mindig egyértelmű, hogy mi annak a tartalma. Összességében talán a tanítás a küldetésem, hiszen egész életemben azt csináltam, de én is csak azokat a dolgokat tudom teljes meggyőződéssel tanítani, amiket én is megélek, és ez jelen pillanatban a sámáni úton keresztül zajlik, különféle kultúrkörök bevonódásával. Énekeltünk még néhány dalt, és közben ezen a szón kellett meditálni, és ráhangolódni, hogy mit érzünk. Nekem egy fénylő pentagramma, azaz ötágú csillag jelent meg (erről a szimbólumról is majd írok később), majd a csillag átalakult nyolcágúvá, tizenhat-ágúvá, és mindig szép szabályos formát adott ki. A csillag egy félhomályba burkolózó nagy piramis tetején ragyogott, eloszlatva a körülötte uralkodó félhomályt. 

Utána egy gyakorlat következett, melyben a "révész", vagyis a lélekkísérő testtartást kellett fölvenni, és lélegezni, esetleg hangot kiadni, miközben Oguz dobolt és énekelt különböző hangokat. A testtartás úgy néz ki, hogy vállszéles terpeszbe állunk, rogyasztjuk a térdeket, és a két kezünket ökölbe fogva a halántékunkhoz nyomjuk. A könyökeinket ki kellett tárni két oldalra, amennyire tudtuk. Természetesen ez nem túl pihentető póz, a vállizmaim elég hamar begörcsöltek tőle. Elkezdődött az utazás. Először azt éltem át, mintha egy kőből faragott oszlopfő volnék, aki ebben a testtartásban áll egy egyiptomi piramis vagy valamilyen, sziklafalba vágott halotti templom bejárata mellett. Illetve ketten voltunk, a bejárat másik oldalán is állt egy ilyen szobor. Nem tudom, hogy valóban vannak-e ilyenek Egyiptomban, csupán ezt az egy képet találtam, ahogy egy alvilági kaput őrző démon némileg hasonló módon tartja a kezeit.  Minden esetre szoborként megfigyelhettem, hogyan viszik be a fáraók, a papok és a közemberek holttestét a templomba, hogy elkísérjék őket másvilági útjukra. Az évezredek alatt sok-sok halottat láttam bemenni és kijönni. A fáraók és királyi méltóságok voltak persze a legjobban felszerelkezve az utazáshoz, be voltak balzsamozva, díszes szarkofágokban feküdtek, ékszerekkel, fegyverekkel, egész hajókkal, szolgákkal, étellel-itallal voltak ellátva. A papok már szerényebben voltak felszerelve, de nekik nagyon könnyen ment az átlépés, volt, akinek a teste el is tűnt nyomtalanul. A köznépet sokszor be se hozták, hanem kiment egy pap a házukba, hogy elvégezze a halottkísérést. 

Utána én magam is bekerültem a piramis belsejébe, és egy rituális hajón álltam továbbra is ebben a testtartásban. Nem tudtam, hogy szobor vagyok-e vagy élő ember. A hajó, vagy gálya az Alvilág folyóján történő átkelést szolgálta, és rajta feküdt a fáraó teljes felszerelésével. A hajó orrában és a végében is állt egy-egy halottkísérő, és egy fényfolyón eveztünk mindaddig, amíg meg nem érkeztünk a holtak birodalmába. De vigyázni kellett, mert volt, aki eleve fel se akart szállni a hajóra, mivel nem értette meg, hogy meghalt. Amikor ezt tudomásul vette, akkor elindultunk. Az út során is leselkedtek ránk veszélyek, valamilyen lélekrablók akarták elragadni a halott lelkét, ezért kardokat kellett pörgetni a hajó két oldalán szédületes sebességgel, nehogy be tudjanak jönni. Amikor kikötöttünk, akkor nagy kutyák is voltak ott, akik az Alvilág bejáratát őrizték, és csak az Alvilág urának engedélyével léphettünk be a halott lelkével. Különben széttéptek volna a kutyák minket is. Utána egy nagyon keskeny átjárón kellett átjutnunk, ahol szintén forgó pengék voltak, és ha nem vigyáztunk, mindannyiunkat szétszabdaltak volna, és a halott nem jut el a korábban eltávozott rokonai közé. Végül megérkeztünk, és a családja üdvözölte a frissen meghalt személyt, aki fénytestében közéjük lépett, és megtalálta otthonát a Másvilágon. Innen csak egy idő múlva fog ismét reinkarnálódni, ami sok ezer év is lehet. 

A közemberek jóval kevesebbet tudtak arról, hogy mi történik velük, amikor meghalnak. A pap, aki a szertartást végezte, két eszközt vitt magával. Az egyik az Ankh, vagyis az Életkereszt volt, a másik pedig egy hangvilla-szerű eszköz. Ezzel emelte ki a lelket a holttestből, és vitte magával a Másvilágra. A papok voltak a legműveltebbek, és az ő haláluk volt a legérdekesebb. Ők felfelé mentek, az istenek közé, vagy még magasabbra, a Fénybe. Persze őket csak olyan pap tudta kísérni, aki maga is fel tudott emelkedni az univerzum magasabb régióiba. 

A következő jelenet az volt, hogy láttam egy nagy, sötét piramist, és ugyanennek a piramisnak a lefelé mutató kiterjedését is láttam a föld alatt, de az alsó tükörképe fényből volt. Ide ereszkedtem le, miután már nem kellett több halottat kísérnem, és mint egyszer korábban, egyfajta beavatási szertartáson vettem részt. Négy egyiptomi isten ült körülöttem, az egyik Thoth volt íbisz-fejjel, a másik Ízisz vagy Hórusz sólyom-fejjel és szárnyakkal, a harmadik Anubisz, akinek sakál-feje van, és egy oroszlánfejű isten is volt még. Aken néven ismert az Alvilág hajósa, illetve Aker néven pedig az Alvilág kapuőre, mindkettőnél előfordul az oroszlánfejű ábrázolás. Nágyen ültek körülöttem, én pedig feküdtem. Belevezették a fényenergiát a központi energiacsatornámba, és a két kígyó formájában áramlott a fényenergia az összes csakrám között. A két kígyó plusz a központi csatorna kicsit emlékeztet Siva szigonyára. Ezzel kapcsolatos látomásomat pár nap múlva szintén leírom majd. Utána az egész testem elkezdett izzani, fénnyé vált az egész, majd a testeim elkezdtek kiterjedni mind a hat irányba, mintha holografikusan leképződnének.

A gyakorlat végén leengedhettük már a kezünket, és háromszor belelélegeztük magunkat egy intenzív transzba, majd egy kiáltással kiengedtük mindazt, ami bent volt. Én mindegyik körben azt éreztem, hogy növekszik a hőenergia, és felfelé szállok, néhány lelket magammal hozva a Fénybe. Korábban is volt már hasonló látomásom. Így amikor hangot kellett kiadni, akkor nem üvöltöttem, mint egy vadállat, hanem lágy, csilingelő énekhang jött, mint a mennyei harsonák hangja. Ünnepélyes volt, mert a visszatérés a Fénybe mindig az. Ugyanakkor megtapasztaltam azt, hogy ez a Fény vagy Ragyogás egy nagyon lágy, finom minőség, mintha lassan és bársonyosan feloldódott volna benne az egész testem, az is fénnyé vált. Lágyan lebegtem, mint aki megérkezett oda, ahonnan már nem kell továbbindulni sehová. Végül lefeküdtünk, és lassan visszatértem a földi síkra, a nehezebb elemek közé, hiszen még itt van dolgom. 

A záró körben meg is fogalmaztam magamnak, hogy a gyógyítás és a Halállal kapcsolatos oktatás, kísérés ugyanúgy a feladatom. Az Élet és a Halál nem különbözik egymástól, egyik sem magasabb minőség a másiknál. Minden esetben meg kell tudnom, hogy az illető életének a fonala most véget ér-e, vagy pedig van még itt dolga, és ennek megfelelően meg kell gyógyítani, vagy fel kell készíteni az átlépésre. Ha ezt nem sikerült megtenni az élete során, akkor a halála után kell, mert akkor is sokat számít, hogy mennyire tudatosan és milyen ragaszkodásokkal éli át a halálélményt. Ha képes elengedni a ragaszkodásait, akkor kevésbé fog szenvedni és könnyebben tovább tud menni. Ha mindet elengedte, akkor felemelkedik a Fénybe, mint egy héliummal töltött léggömb. De ha a karmája és a ragaszkodásai lehúzzák, akkor az alsóbb világok és létformák felé fog haladni.