Lélekkísérő osztag

Szerdán még pont elkaptam a Facebookon Somogyi István kiírását, mely szerint lélekkísérő szertartást szervez csütörtök este kilencre a Margit-hídhoz, ahol két hete a Hableány tragikus balesete következett be "Átkelés a szivárványhídon" címmel. Írtam neki, hogy csatlakozhatom-e az eseményhez, mivel úgy éreztem, hogy az én kötelességem is segíteni ilyenkor, és szerettem volna megismerni Istvánt is személyesen. A múltkori Világbéke-doboláson, mely szintén a baleset utánra esett, már igyekeztünk segítséget küldeni a háborgó halottaknak sámáni módszerekkel. 

Háromnegyed kilenckor gyülekeztünk a Margit-híd pesti hídfőjénél, és elmondta, hogy mi lesz a folyamat. Először csendben átmegyünk a hídon, és a Margitszigeten lekanyarodunk a partra. Miközben megyünk, légzésmeditációt végzünk, enyhe transzba juttatva a tudatunkat, és figyelünk, különösen a híd középső szakaszánál, hogy mit érzékelünk magunk alatt. Utána a Margitsziget hídfőhöz közel eső oldalán fogjuk bemutatni a lélekkísérő phowa szert, a baleset helyszínétől látótávolságra. István azt is elmondta, hogy 1944-ben a német tűzszerészek aláaknázták a Margithidat, hogy a benyomuló szovjet katonák előrehaladását késleltessék, de valamilyen véletlen folytán a gyújtószerkezetek még azelőtt beindultak, hogy a tűzszerészek elhagyták volna a hidat, és így a híd felrobbant, beszakadt, több, mint hatszáz ember életét követelve, még egy villamos is a vízbe zuhant. Pontosan ugyanazon a helyen.

Egyesek azon a véleményen voltak István elmondása szerint, hogy a Hableányon utazó koreai turisták ezeknek a német katonáknak voltak a reinkarnációi. Elindultunk. Mentem, lélegeztem, de azért zavart a város ricsaja, és a járókelők semmitmondó szövegelése. A légzés mellett arra is törekedtem, hogy elhessegessem az elmémből az előképzeteket, hogy mit is kellene látnom, éreznem a hídpillér fölött áthaladva. Amikor olyan látomásom van, amire egyáltalán nem számítok, akkor általában nagyobb bizalommal tudom elfogadni, hogy az nem a tudatos elmém terméke. Így végül az elvárásaimat elengedve, a hídon átmenet egy hatalmas, zöld Buddhát érzékeltem a folyómederben, ott, ahol tegnap még a Hableány roncsa feküdt. Nem érzékeltem a vízbefúltak százainak néma sikolyait és iszonyatát, és az élet és halál mezsgyéjén megrekedt lelkek tétova rémületét sem. Egy békés, jádezöld, gyógyító Buddha meditált csupán a vízben, mintha ez a hely a szentség zarándokhelye, az átlépés kapuja lenne. 

Odaértünk a Margitszigetre, és én leálltam, hogy lelakatoljam a biciklimet. Közben a csoport, István vezetésével jobbra kanyarodott a Pest felőli oldalon, és a sziget hídfő felőli vége felé indultak. Amikor leértem, hogy utánuk eredjek, én is elindultam arra, de nem láttam senkit! Mintha felültek volna a szellemhajóra, és egy az egyben átléptek volna a Nieríkába! Zavaromban elindultam a másik irányba is, itt is semmi... Ismét a Margithíd felé fordultam, most már tejesen összezavarodva és megalázva, azon tétovázva, hogy lehet, hogy nekem nem is szabad most ezen részt vennem? Végül rábíztam magamat a szellemekre, és meghallottam a dobok ütemes lüktetését. Egy mécsesekből kirakott mandala körül énekelték az Óm Mani Padme Hum-ot, és István más igékre, dalokra is rázendített, a maga transzos, kántáló, improvizatív stílusában. Majd elhalkult a dobszó, és István elmondta, hogy ő és többen mások is egy hatalmas fekete örvényt láttak a baleset helyszínén, mely vélhetőleg már régóta különleges minőséget ad ennek a helynek, egy kapu a Túlvilágra, illetve egy áldozóhely, ahogy István megfogalmazta. Azok, akik meg akarnak halni, valahogy ösztönösen ide vonzódnak, és itt ugranak bele a vízbe. Sok öngyilkos fulladt itt a vízbe a Margithíd megépítése óta, ahogyan ezt Arany János "Híd-avatásra" című verse is megfogalmazza sámáni látomásként. Árpádházi Szent Margit, a híd névadója is önsanyargatásainak vált áldozatává, bár őt az egyház nem öngyilkosként, hanem szentként tiszteli. István kiemente az "öl" szó etimológiáját, mely egyrészt az élet forrása, de az élet elnyelője, elpusztítója is ebben az esetben. Az áldozat, emberáldozat, önfeláldozás rítusa valahogy olyan ősi sámáni, animisztikus minőségben lett lefestve, hogy tulajdonképpen megütközés nélkül tudtam elfogadni, hogy a halál, önmagunk, múlandó testünk átadása a halálnak egyfajta áldozati rítus, mellyel a kapott életerőt juttatjuk vissza az univerzális körforgásba, hogy mások életet kaphassanak.

Elkezdtük a második kört. István énekelt, mi meg néhányan doboltunk és szintén énekeltünk, vagy hangokat adunk ki, vagy transzlélegeztünk. Ahogy mentünk bele a folyamatba, én azt érzékeltem, hogy egy hatalmas fénybárka érkezett az "áldozóhelyre", és a személyzet elkezdte összehalászni az ott tanyázó lelkeket. Az öngyilkosok és az önszántukon kívül vízbefúltak lelke is általában azért szorul segítségre, mert megrekednek a Halál birodalmának mezsgyéjén, és nem tudnak tovább menni. Vagy azért, mert nem képesek tudomásul venni, felismerni azt, hogy meghaltak, vagy azért, mert öngyilkosságuk önmegtagadással, a létezésből való kilépés szándékával valósult meg, és amikor megtapasztalják, hogy létük és felelősségük nem szűnik meg, "odafagynak" az öngyilkosság helyszínéhez és eseményéhez, és képtelenek továbbmenni. 

Sok-sok lélek szállt fel a fénybárkára, mi meg doboltunk, mint a személyzet, amely a bárkát mozgatja az evezőivel. A nagy Buddha is bekerült a hajóba, és a hajó elején egy hosszú lebernyegben álló (fehér és lila volt a ruhája, mint a püspököknek), hosszú hajú arkangyal-féleség állt, mint a kapitány. A kezében egy hosszú bot volt, melynek tetején az egyiptomi Ankh szimbólumot véltem felfedezni. Ekkor sok-sok angyali fénylény érkezett a bárka köré, és mintegy közrefogva segítették a bárka haladását, még a harsonáikat is fújták. "Kék ég, tiszta ég, aranysugár-fonadék," és még sok más sor hangzott el. "Feljebb, feljebb, feljebb, feljebb... Beljebb, beljebb, beljebb, beljebb", és közben azt láttam, hogy a szellemhajó most nem az Alsó világ felé veszi útját, hogy elvigye a lelkeket a Holtak Birodalmába, hanem tényleg fényköteleken húzzák felfelé a bárkát egészen a Napkorongba, aminél magasabb helyzetbe nem is juthat egy halott lelke az Egyiptomi Halottaskönyv szerint. Lassan befejeződött az ének, a dobolás, és visszatértünk. Mély szertartás volt, és úgy érzem, hogy megtettük a kötelességünket. István említette, hogy az itt maradottaknak sem könnyű. Az elhunytak hozzátartozói, a búvárok, TEK-esek, vízimentők, akik két hétig dolgoztak a mentésen, a hullák felkutatásán és azonosításán, és a vízben fuldokló hét túlélő kimentésén, most valószínűleg nehéz éjszakákat élnek át. A PTSD (poszttraumás stressz-szindróma) erőteljesen leterheli ilyenkor az ember életét. Éppen ezért azt gondoltam, hogy felajánlanék legalább egy hangterápiás lélekutazást ingyenesen azoknak, akiket súlyosan érintett a baleset. Ha az ismerőseitek között tudtok ilyenekről, kérlek, továbbítsátok nekik ezt a blogbejegyzést, hogy meg tudjanak keresni, mert nagy szükségük van a segítségre a feldolgozáshoz, és nem mindenki kapta ezt meg. A 06309140839-es számon vagyok elérhető, és igyekszem segíteni minden érintettnek. 

Köszönöm, hogy ott lehettem a tegnapi lélekkísérésen, és Istvánéknak, hogy megszervezték ezt a támogató jelenlétet. Sajnos fényképeket nem készítettem az eseményről, nem voltam annyira szelfizős hangulatban. Így egy illusztrációt láthattok Arany János balladájához, illetve egy képet a híd alatti gyászmécsesekről.