"lélek: fogalma a magyar → népi hitvilágban több, különböző korú képzetből tevődik össze. A lélek szó finnugor eredetű; rokonnyelvi megfelelőinek jelentése ’lélegzet’. A közelmúltban még fellelhető és egymástól több-kevesebb világossággal megkülönböztethető lélek-képzetek a következők: 1. lélekzetlélek (lélek, pára, lehellet néven, ill. történeti adatok tanúsága szerint a lélek szót ’lélegzet’ értelemben is használták). Alapja az a tapasztalati tény, hogy amíg él az ember, lélegzik – halálakor az utolsó lehellettel „kileheli lelkét”, „kiadja lelkét”, „kiszakad belőle a lélek”. E lélek a testtel szoros kapcsolatban van, akinek testéből eltávozik, az meghal. Szórványosan ismert a léleknek vérrel való eltávozására vonatkozó hit, amely szintén a lélek életfunkcióként való felfogására vall, és feltehetően elvérzéssel kapcsolatos halálnemekből nyerte eredetét. – 2. A szabad lélek (árnyéklélek, képmáslélek): a testtől átmenetileg függetlenedhet; a hit szerint alvás idején eltávozik a testből, majd ébredéskor visszatér. Távozáskor dongó vagy fehér egér alakját is öltheti. Fogalma szórványos történeti adatokból és hiedelemtörténetekből ismert. E sokszor félig tréfás történetek azonban – legalábbis a 20. sz.-ban – már nem mutatják a szabad lélek képzetének elevenségét. A „hálni jár belé a lélek” kifejezés feltehetően e lélek-elképzelésre utal. A magyar néphit nem ismeri sem testben elfoglalt székhelyét, sem mibenlétét. Intenzívebb ismeretének területein általában a test árnyékszerű képmásának képzelik el, és a test különböző részeiben székelhet (fej, arc, homlok, hát stb.). Önálló magyar terminusa nem ismeretes (megkísérelték a fogalom vogul terminusát a magyar → íz szóval kapcsolatba hozni –, ez az összefüggés azonban egyelőre nem kellően bizonyított). A szabad léleknek szerepe van a sámánhitű népek körében. – E kétféle lélek-elképzelést magában foglaló, dualisztikus lélek-felfogás igen régi, és a mai Európában már csak igen csökevényes formában lelhető fel; ill. dominál a léleknek mint lélegzet-léleknek a felfogása. A lélekre vonatkozó egyházi tanítás – mint a fentieknél differenciálatlanabb – nem befolyásolta e lélek-képzetek mibenlétét; az az általánosan elterjedt hit azonban, hogy a magzat félidős korában „kapja lelkét” (vagy az „isteni szikrát”), feltehetően ezzel függ össze. A test-lélek dualizmusának egyházi tanítása egybeolvadt a test-lélegzetlélek dualizmusával, ill. fenntartotta azt. (Isten „lelket lehelt” az első ember testébe.) – 3. A halott lelkére vonatkozó, egész Európában a legutóbbi időkig elterjedt hit nincs pontos korrelációban a fentiekkel; több, egymás mellett élő, különböző korú képzet gyűjtőfogalma, amelyek közül némelyik összefügg a lélegzet-lélek vagy a szabad lélek képzetével. E hit részint a halotti szokások hagyományos rendjébe tartozó gesztusok, cselekmények magyarázataiként él, részint a visszajáró halottal vagy a → halottlátók túlvilági életre vonatkozó tudósításaival foglalkozó hiedelemtörténetek tartozéka. Nehezen dönthető el, hogy az egyes elemek közül melyeknek volt eleven hiedelem-hátterük, melyek voltak a magyar népi hitvilág tényleges részei. Ezek a különböző megnyilvánulási formákban jelentkező elemek a következők: A halálesettel kapcsolatos ablaknyitás (→ halál) magyarázata (a kiszálló léleknek csinálnak szabad utat) a halott lelkének lélegzetlélekként való felfogására vall, ugyanakkor általános az a hit, hogy a halott még halála után egy darabig érzékeli a körülötte levő dolgokat, sőt egy szórványadat szerint jóllakik a virrasztóban (→ virrasztás) körülötte fogyasztott ételek párájából; tehát a holttest csak bizonyos életfunkciókat vesztett el, másokat megtartott. Ez és a → halott etetésének mindazok a formái, amikor a még jelenlevő, felravatalozott halottat látják el étellel-itallal, a halottnak élő holttestként való elképzelésére vallanak. E hit feltehetően megelőzte a halott lelkének bármiféle elképzelését, de több-kevesebb intenzitással tovább élt a meghalt test – továbbélő lélek dualisztikus elképzelése mellett. Talán szintén e felfogásra vall az az általánosan elterjedt hit, hogy a terhes halott megszüli gyermekét a koporsóban. A → halotti melléklet szokásának eredete szintén az élő holttest elképzelésben keresendő, a mai Európában azonban már elsősorban → túlvilági szükségletek fedezéséről van szó; a túlvilággal kapcsolatos elképzelések pedig világosan a halottak ott-tartózkodó árnyéklelkére utalnak. – Szintén az árnyéklélek képzetén alapszik az az egész Európában általánosan elterjedt hit, hogy a lélek a halál beállta után egy ideig a holttest közelében tartózkodik. A lélek végleges túlvilágra távozásának különböző időpontjai ismeretesek: a temetés napja, következő haláleset – addig őrt áll a temető kapujában –, 3 nap, 1 hét, 2 hét, 6–7 hét, 30 nap, 40 nap stb. Európa minden részén – a magyar nyelvterületen is – egyidejűleg több határidő ismert. A halotti szokások némelyike éppen a lélek végső eltávoztának hitével összefüggésben kapcsolódik e dátumok valamelyikéhez."
A következő idézet Diószegi Vilmos "Sámánizmus" című könyvében található:
"Hány lelke van az embernek? A környező világ után nézzük meg most már, hogyan látták ezek a szibériai népek önmagukat. Idegállapotuk jelenségei, a különböző önkívületi állapotok, s az ezekre való hajlandóság, a hallucinációk és a tudattalan cselekedetek sajátos képzeteket keltettek az ember belső berendezéséről. Ezeknek a képzeteknek a kialakulásában segítségül szolgált a buddhizmus egyik válfaja, a lámaizmus is, amely a mongolokra és mandzsukra hatott erősebben. Ezeknek a népeknek az elképzelése szerint az ember testből és lélekből áll. A „lélek” azonban nem egy, hanem három. Az olyan sámánok, akiket már megérintett a buddhizmus filozofikus légköre, azt is hajlandók elmagyarázni, hogy ez a három alkotórész természetesen nem független egymástól, hanem úgy viszonylanak egymáshoz, mint „az ujj körme, húsa és csontjai”. Gyakorlatilag azonban ezek az alkotórészek elválhatnak egymástól, egyenként is kiszállhatnak a testből, utazhatnak és más testekbe költözhetnek. Az emberi lélek három alkotórésze: l. az igazi lélek, 2. a „továbbvivő” lélek, 3. a külső lélek. Ezek a „lelkek” voltaképpen az ember különböző fiziológiai tevékenységének „megszemélyesítői”. Az első lélek nem más, mint a tudat, a második lélek a fajfenntartó erő és a magasabb fiziológiai funkciók hordozója, a harmadik pedig a vándorló lélek, amely részben a buddhizmus vulgarizálása nyomán került be ebbe a hiedelemvilágba. Erre a harmadik lélekre jellemző esetet mesélnek az egyik evenki nemzetség tagjai: egy ember talált egy tükröt, belenézett, és a saját arca helyett egy öszvér képét látta benne. Ez az ő „külső lelke” volt, amely előzőleg nyilván egy öszvér testében lakozott. Ezek az evenkik azóta is keresték az olyan tükröket, amelyekben az ember a „lelkét” látja meg. Ez a külső lélek a félelem következtében is elhagyhatja a testet. Ilyenkor a test mély álomba merül, szinte élettelenné válik. Íme, a félelem kiváltotta eszméletlenség magyarázata. Az első lélek igen gyakran elhagyja a testet. Ilyenkor következik be a tudat elvesztése, az álombéli utazás, az első léleknek más ember vagy állat testébe való beköltözése stb. Ez tehát az önkívületi állapotok, hallucinációk és szuggesztív ráhatások magyarázata. Halálos veszély fenyeget azonban, ha a második lélek távozik a testből. A mandzsúriai evenkik véleménye szerint ez biztos halál, hiszen ez a lélek az „életerő”. Ilyenkor ez a lélek visszaszáll az anyaszellemhez, a lelkek elosztójához, aki egy újszülöttnek adja, vagyis az előző ember végérvényesen megszűnik. Érdemes megjegyezni, hogy a természeti népek még fantasztikus képzelődéseikben is közel maradnak a természethez és a valósághoz: nem a személyiség túlvilági továbbélésében hisznek, mint az európai individualista kereszténység; az embert a természet részének tekintik, a halált pedig olyan fordulópontnak, amikor az alkotórészek új elosztásra kerülnek. Ám mi történik azokkal a lelkekkel, amelyek nem „épülnek” be valamilyen emberi személyiségbe, nem lesznek egy ilyen lélek alkotórészévé? Ezek a lelkek megmaradnak „szabad” állapotukban, és tetszés szerint költözhetnek be bármilyen testekbe. Oda röppennek, ahová akarnak. Ezek a szellemek már a természetfölötti világhoz tartoznak. Nos, ezek után világosan áttekinthetjük, miként képzelték a sámánhitűek a természetfölötti lényekkel való érintkezést, illetve hogyan tükröződnek képzeletükben a különböző önkívületi idegállapotok. A szellem alvás közben háromféle módon költözhetik be a testbe: l. A lélek eltávozik és utazik valahol, a lélek ott érintkezik a szellemekkel, közli tapasztalatait, a test beszél, miközben tovább alszik. 2. A lélek távol van, ezalatt helyébe egy szellem költözik, birtokába veszi a testet, a test beszél. 3. A lélek jelen van, a szellem belép a testbe, a lélek „gazdája” lesz; a test, miközben alszik, a szellem parancsára beszél. Mindezek a magyarázatok azokra a „nem teljes” alvásokra vonatkoznak, amelyek közben az alvó ember beszél, énekel, mozog. Ez a jelenség, mint nem normális, beteg állapot, Európában is ismert, a hipnotikus álom és szomnambulizmus (alvajárás, „holdkórosság”) formájában. Az előbbi a hipnózis jelenségei közé tartozik, az utóbbi pedig a külső agykéregben elraktározott és a normális embernél még tudattalan állapotban is inaktív, lezárt emlékek felszabadulása. Szibériában, a már említett körülmények folytán, ezek a jelenségek hozzátartoztak a normális állapothoz, és a természeti ember számára a „lélek” és a „szellem” fogalma nyújtott segítséget ahhoz, hogy erről szóló ismereteit kifejezze. Mindehhez még csak annyit jegyezzünk meg, hogy a sámánok hite szerint nemcsak az embernek van lelke, hanem az állatnak is. Arra nézve megoszlanak a vélemények, hogy az „első lélek” része-e az állatnak; mindenesetre az állatok lelke minden szabály nélkül beköltözhetik az emberekbe és viszont."
A fentiekből a lényeg a "helytartó" lélek jelenléte, mely addig van jelen a testben, amíg az lélegzik, és mellette a "szabadlélek", mely tud utazni, például a révülés, transz, álom, megváltozott tudatállapotok során. Diószegi írásának végén nem csak a sámán lélekutazását írja le, hanem az úgynevezett "behívó" révülést is, amikor a sámán a saját testébe enged be egy szellemet, és az az ő testén keresztül beszél és cselekszik. Harmadikként a "továbbvivő" lelket említi, mely többféle aspektus egyesítésének tűnik: 1) Az öröklődés, a leszármazottakban tovább élő őserő, 2) Az elme és az életerő, mely tovább viszi a lelket a következő megtestesülés felé, 3) Az Ősök szelleme, akikkel a haláluk után is kapcsolatba lehet lépni, 4) Az erőállatok, és más segítő szellemek, melyek némiképpen a sámán tudatának részévé válnak. A következő részben igyekszem összefoglalni a Michael Harner-féle modernebb felfogást a lélekrészekkel kapcsolatban, mely sok mindenben kapcsolódik a modern pszichológiai modellekhez is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése