A Küldetés

Beszéltünk arról, hogy minden embernek, vagy emberi testben inkarnálódott léleknek vagy egy Küldetése, egy individuális ajándék Istentől, amivel csak mi rendelkezünk. Hogyha megtaláljuk, hogy mi ez az ajándék vagy küldetés, akkor képesek leszünk megajándékozni vele az emberiséget, sok más ember fejlődését segítve ezzel, és saját magunk is boldogok leszünk, mert azt fogjuk érezni, hogy tartalmas, jelentőségteljes életet élünk. 

Ez az ajándék, vagy nevezhetjük akár életfeladatnak is, életről életre változhat, de ugyanaz vagy hasonló is maradhat a reinkarnációs ciklusunk során. Amikor korábban arról írtam, hogy ne fojtsuk el a kreativitásunkat, pontosan erre gondoltam, hogy bontakoztassuk ki azt az egyedi képességet, amivel rendelkezünk, legyen az zene, művészet, írás, kézművesség, segítő szakma, szervezés vagy az önkifejezés, önmegvalósítás bármilyen módja. 

Amikor megtaláljuk ezt a feladatot, akkor azt fogjuk érezni, hogy igazán élünk, és azért élünk, hogy ezt végezzük, készek vagyunk bármilyen áldozatot meghozni érte, akár szembe menni a társadalmi elvárásokkal is. A társadalom ugyanis nem feltétlenül könnyíti meg az önmegtalálást, önkifejezést és önmegvalósítás. A fogyasztói társadalomban akkor vagy hasznos tag, ha csak fogyasztasz, és nem alkotsz semmit. A kreativitás elnyomásával az ember kiszolgáltatott és irányítható lesz, mert a belülről jövő értékek helyén támadó űrt mértéktelen fogyasztással és túlstimulációval igyekszik betölteni,d e így sem boldog. Ez kiábrándultsághoz vezeti az embert, melynek következtében szerencsés esetben a spiritualitás felé fordul. Ha elég lelki ereje van, és eléggé hisz önmagában, akkor megtalálhatja a spirituális utak között azt, amelyik az ő útja, amelyet a magáénak érez, és amelyik elősegíti a Küldetése megtalálását és végrehajtását is. 

Az advaita filozófia természetesen az ilyen küldetéstudatot is hamis, illuzórikus dolognak tekintené, de ennek következtében az advaita vagy buddhista út követője gyakran voidistává, menekülővé válik, hiszen mindent illúziónak vél, és ahelyett, hogy kibontakoztatná az adott inkarnációjára és élethelyzetére vonatkozó küldetését, igyekszik a tétlenségbe és az elme kiürítésébe merülni, de így sokkal nehezebb legyőznie a félelmeit és a negatív ragaszkodásait, mintha alkotna és sikerélményeket érne el az életében. 

A kötelességszerű cselekvés a legtöbb esetben célravezetőbb, mint a tétlenségre való törekvés. Az önmegvalósított bölcsek és nagy vallásalapítók is rendkívül tevékeny életet éltek, és így a tanításaik megmaradtak az utókornak. Míg ah csak csendesen behúzódtak volna egy barlangba, hogy elérjék a felszabadulást, akkor legfeljebb magukon segítettek volna, de mások nem sokat profitáltak volna az ittlétükből. tehát amíg itt vagyunk, addig cselekedjünk mások felemelése érdekében, és közben dolgozzunk saját belső fejlődésünkön is. Az arany középút a gyakorlás és a tanítás/példamutatás közötti egyensúlyra is vonatkozik.