2019. november 26., kedd

A légzésvisszatartás és a szamádhi

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:
"A szamádhi és a légzés nélküli állapot
Miután megalapoztuk a szamádhi helyes gyakorlását, nézzük meg, hogyan kezdhetjük el. A jóga szerint a légzés ereje az, ami az elmét mozgatja ( és vice versa). A 2.2. versben a Hatha-jóga Pradípiká azt is mondja, hogy a légzés és az elme együtt mozognak. Ezért a jógik azt mondják, hogy a pránájáma a szamádhi gyakorlásának fontos eszköze. Képzeljük el a következő hasonlatot: amikor egy gyertya lángja egy nyitott ablakú szobában van, minden egyes széllökés meglobogtatja a lángot. Másfelől viszont, egy szélvédett helyen a gyertyaláng nem mozogna, hanem nyugodt maradna. Ebben a hasonlatban a szél a lélegzet, a gyertyaláng pedig az elme. A szamádhi elérésének korai tanulási szakaszában sok figyelmet kell fordítani az elme irányítására, hogy megszilárdítsuk az elme lángját. A jógik a „lélegzet nélküli állapot” kifejezést használják, az elme feletti uralom leírására. Ez meglehetősen pontos, mert a légzés feletti uralom kétféle módon tesz lélegzet nélkülivé: először is megszünteti a rendellenes légzésmintákat, másodszor pedig elállítja a légzésünket, miközben az élet isteni megnyilvánulásának örök szépségét szemléljük.
A légzés nélküli állapot szanszkrit neve a kévala kumbhaka, ami „spontán légzésvisszatartást” is jelent. Jegyezzük meg, hogy a jógikus légzésvisszatartásnak vagy felfüggesztésnek (kumbhakának) körülbelül annyi köze van a levegő visszatartásához, mint az ászanáknak a rögbihez. Ez egy kifinomult művészet, amit részletesen leírtam a „Pránájáma: a jóga légzése” című könyvemben. A légzés nélküli állapotot tudatos légzésvisszatartásokkal érjük el, melyeket vagy lassú légzéssel végzett pránájámák, például a nádí sódhana, vagy gyors pránájámák, például a bhásztriká közé illesztünk. Ideális esetben mindkettő gyakorlása javasolt. Mindkét esetben, ahogy fejlődik a légzésvisszatartásunk gyakorlata, néha elérünk egy mély, transz-szerű állapotot, melyben úgy tűnik, mintha az idő és a világ mozdulatlanná válna. Ez a szamádhi kezdeti fázisainak első előképe. Itt áll meg a gyertyaláng pislákolása, A gyertyaláng mozgása adja a változás és az idő múlásának látszatát az elme számára, míg a mélyen fekvő tudat (a purusa) az időn kívül tartózkodik (pontosabban, „az idő benne van”).
Hogy megértsük, mi történik a légzés felfüggesztése közben, és mi köze a szamádhihoz, nézzünk meg egy másik hasonlatot. Tegyük fel, hogy táborozni vagyunk, és szeretnénk rendbe szedni magunkat, de rájövünk, hogy nincs nálunk tükör. A legkönnyebb módja, hogy meglássuk magunkat, egy csendes tóban vagy akár pocsolya tükrében. Egy szélmentes napon ez nem fog problémát okozni, mivel nem fogják hullámok fodrozni a tő felszínét. Egy viharosabb napon azonban műs a helyzet – a hullámok eltorzítják a képmásunkat. A jógában ezt az elme hasonlatának tekintjük. Amikor a légzés csendes, egyenletes és kontrollált (vagy pedig meg is áll), akkor az elmében alig vagy egyáltalán nem csaponganak a gondolatok. Ezért az elme tisztán tud érzékelni bármilyen tárgyat, ami felé irányítjuk. De minél izgatottabb és kontrollálatlanabb az elme, annál több hullámot kelt, és annál torzabb a tükörkép. Ez annyira eltorzulhat, hogy a tükörképünknek már semmi köze nincs az eredeti képhez, hanem sokkal több a köze a tudatalatti tartalmainkkal. Ezért érhetjük el a legkönnyebben a szamádhi első érzeteit a pránájáma légzésvisszatartásai alatt. Amikor légzésvisszatartást végzünk, vagy pedig lassan és tudatosan lélegzünk, az elme mélyen fekvő nyugalmán kell meditálnunk. Az elme csendes, tiszta és eksztatikus, ha folyamatosan az önvaló vagy a tudat felé fordítjuk (a tudat a megtestesült önvaló). Csak annak a szokásunknak köszönhető az elme izgatottsága és csapongása, hogy mindig külső tárgyakra irányítjuk. Az elme ilyen kivetítése persze nem véletlen. A tudatalatti benyomások és a karma okozzák, melyek a lélegzetet is mozgatják.

Nincsenek megjegyzések: