2020. május 20., szerda

Látomások nyomában 2. rész

2. Előkészületek

Közeledett a látomáskeresés ideje. Miután visszaértünk a márokföldi elvonulásról, végigdolgoztam Budapesten három intenzív napot, nem túl sok alvással. Amikor csütörtökön bicikliztem haza az Atmából, már erős beflesseléseim voltak, mintha szinte minden gondolat mentén végtelen dimenziókapuk tárulnának fel, amin elindulhatok a Szellemvilág felé, de még nem volt itt az ideje. 

Péntek reggelre mindennel elkészültem, és szerencsére a papucsomon kívül nem hagytam otthon semmit. Megérkeztünk Cserhátszentivánra, majd be is mentünk a cserkútpusztai "sámánházhoz". Mivel összesen majd' harmincan voltunk segítőkkel együtt, sokan oztak sátrat, és abban aludtak. Én segítettem összerakni a tüzet a holnapi izzasztókunyhóhoz, fát vágtam, és Oguzzal és a segítőkkel befedtük a kunyhót először pokrócokkal, majd ponyvával, végül pedig takarófóliával, hogy az esetleges eső ne áztassa át holnapig. A többi kiülő (tizennyolcan voltunk összesen) elment az erdőbe kiülőhelyet keresni magának, és felszerelni a ponyváját. Nekem nem kellett keresgélni, mert adott volt a kiülésem helyszíne: a kunyhó. Pénteken még lehetett enni és inni, úgyhogy én hoztam magammal elegendő elemózsiát, és már pár napja pánikevést és pánikivást folytattam, bár végülis attól nem féltem annyira, hogy az éhség nagyon meg fog viselni. Sokat ittam még este is, így a kiülés előtti utolsó éjszaka a házban nem volt annyira pihentető - többször fel kellett kelnem pisilni. 

A másik két parám az volt, hogy fázni fogok, vagy megázok, de persze ez a kunyhóban nem igazán fenyegetett. Reggel is még megittam azért egy jó liter vizet, mielőtt beültem volna az izzasztókunyhóba, érzékeny búcsút véve a kulacsomtól és a fogkefémtől, melyekkel négy napig nem fogok találkozni. Az összes kiülő bevonult a kunyhóba Oguz és Krisztián vezetésével, aki szintén tanulja e szertartás vezetését Oguztól. A könyhó nem volt túl hosszú, kb egy óra lehetett talán. Ilyenkor behoznak hét izzó követ, és Oguz elkezdi locsolni őket vízzel, mi pedig imádkozunk. A négy kör a kelet-levegő, dél-tűz, nyugat-föld és az észak-víz irányé és elemé volt, és a kiülés néyg napjában is visszaköszöntek ezek az elemek és minőségek. Egyszerre imádkoztunk minden körben, és utána énekeltünk egy kicsit, majd jött az újabb hét kő, összesen huszonnyolc kő került be a kunyhóba. Jól leizzadtunk azért ezalatt a gyíors kunyhó alatt is. 

A kunyhó végeztsével mindenki megtörölközött, átöltözött, és a cókmókját, valamint a köteg frissen szedett zsályát és négy villás botot fogva elindult Oguz, illetve Krisztián vezetésével a kiülőhelye felé. Közben kiszellőztették a kunyhót, hogy ne a párába kelljen majd beülnöm, de a kövek - a nagyapák - bent maradtak azért, hogy segítsenek nekem a néyg nap alatt. Oguz adott nekem egy jhaladó feladatot: mondta, hogy kísérjem el a hegyre, aholvá kiülteti a csapat felét, akik ott választottak helyet maguknak. Amint megérkeztünk az első helyre, a kiülő bement a területre, amit Oguz levédett: egy 4-5 méteres oldalú négyzetet jelölt ki a négy bottal: A keleti sarokra kiszórt boton vörös szalag díszelgett, délen sárga, nyugaton fekete és északon fehér. Előző nap, amikor kiválasztottuk a helyet, kivittünk egy-egy ké salagot is, amit felkötöttünk egy fára a kiülőhelyünkön. Utána Oguz a négy bot által kijelült oldalakra zsályanövényeket fektetett. Ebből csak akkor volt szabad kijönni, amikot a kis- vagy nagydolgunkat kellett elintéznünk, utána azonnal vissza kellett menni a védett területre. A védelem persze inkább szellemi értelemben veendő, mert például a szarvasok, őzek, pelék, vaddisznók simán bementek éjszaka a kiülőkhöz, még szerencse, hogy nem volt náluk semmi ennivaló.  A hegyen kellemsen sütött a nap, így levettem a pólómat, de itt már be is vonzottam a következő parámat: a kullancsokat. Az egyik belefőrta magát a köldökömbe, a másikat őúgy semertem le idejekorán a hasamról. Szerencsére sikerült kiszedni a kullacsot, bár a feje beszakadt, de aztán a háznál azt is kivettük csipesszel.

Amikor megvoltak a kiültetések, visszamentünk a házhoz és én is becuccoltam a kunyhóba. Oguz körbeszórta a szályát, elénekelte az "egy nap, egy esztendő" dalát, majd azt mondta. "Isten veled!" és leeresztette a kunyhó ajtaját, én pedig ott maradtam bent a sötétben. Kis fény azért beszűrődött a poktócokon keresztül, így tudtam, hogy mikor van napal, és mikor van éjszaka. Felállítottam az oltáramat, Sivával, Ganésával, a hét kristályokponyával és a totemállataimmal. Bent voltak a hangszereim: a dobom, a csörgőm, a dorombom és a didgeridoo-m. Vettem egy jó felfújható matracot, ami jelentősen kényelmessé tette a fekvést, ilyenkor jobb, ha az ember nem vállal még szükségtelen kényelmetlenséget. Befújtam magamat kullancsriasztóval, majd vártam. Nem volt hová sietni. Vlt elég ruhám, szóval nem fáztam. Elkezdtem játszani a didgeridoo-n, mert azon úgysincs elég időm gyakorolni, és nem is megy méág a körlégzés. De azért jólesett fújni. Utána doboltam, énekelgettem az általam ismert dalokat. A kunyhó csak annyira magas, hogy kétrét hajolva tud felállni benne az ember, vagy térdelve. Így az üléstől egykét óra mólva már sajogtak a térdeim, és jöhetett a fekvő helyzet. Aludtam, amíg bírtam, utána forgolódtam, kómáztam. Itt jött elő a második parám: ahogy feküdtem, elkezdtek lezsibbadni az ujjaim, a kézfejeim. Mindig ki kellett mozgatni, pozíciót kellett váltani. Azt hittem, hogy felfekvéseim fognak kialakulni, mint a kórházban az elfekvő betegeknek, és darabonként elvezsítem a kontrollt a testrészeim felett, és meghalnak. Szóval pár óra múlva felkeltem és jógáztam egy kicsit, olyan kalóriaspórlós módszerrel. Erre minden nap sor került ezután, mert a sok fekvéstől bellát a derekam, megrövidült a combhajlítóm. Az erdőben ülőkkel szemben nekem nem volt szép látvány a szemem előtt, és nem is sétálhattam körbe a levédett területen. Viszont nem áztam-fáztam. 

Az első napon leginkább az az érzésem volt, hogy amikor szeretnék berévülni, és belépni a Szellemvilágba, akkor mintha egy fal finoman visszadobott volna, hogy "még nincs itt az ideje". Az első nap így jobbára az alvás-pihengetés jegyében telt. Próbáltam belassulni, mível tudtam, hogy itt most nem sok minden fog történni, az volt a legjobb, amikor bele tudtam feledkezni a MOST-ba, és nem valamilyen következő esemény eljövetelét vártam. A legkellemesebb spirituális élményem aznap egy jó Siva-mantrázás volt. Több mantrát is énekeltem a négy nap során, sok-sok körön keresztül:

Om Namah Sivaya
Om Gam Ganapataye Namaha
Számba Szadásiva Om Siva Om
Gate Gate Paragate Parazsangate Bodhi Szváhá
Om Mani Padme Hum
Om Amidewa Hrih
El Ka Leem Om

Nem árt, ha az ember fel van szerelkezve egy-két mantrával, és egy malával, mert a meditációnak ez a formája jó időtöltés, és különösen "ízletes" elfoglaltság ilyen ingerszegény és spirituálisan érzékeny tudatállapotban. Este Oguzék énekeltek a szertűznél, inen tudtam, hogy az első nappal véget ért. 

Az éjszakát nagyjából végigaludtam, és reggel arra ébredtem, hogy volt egy álmom. Este persze kértem, hogy legyen beavatási vagy jelentős álmom, de ehhez képest azt álmodtam, hogy mintha egy föld alatti váróteremben lennék, ahol az emberek éppen Ausztriába készültek menni, ami a COVID korlátozások miatt nehézkes volt. Két külön csoportba rendezték az embereket, az egyikben a depressziósak voltak, őket egy vörösre festett képű emberke felügyelte. Mind mondták, hogy őt nagyon szeretik. Én feleszméltem, hogy nem vagyok depressziós, és átálltam a másik csoportba, a "normálisak" közé. Felültettek minket valamilyen buszra, ami elindult Bécs felé, én pedig bepánikoltam, mert rájöttem, hogy igazából az Atma Centerbe akartam menni Budapesten. Itt véget is ért az álom. Talán annyit jelenthetett ez az álom, hogy a középső világbeli tartalmaknak kellett kiürülniük az elmémből, hogy beléphessek a Szellemvilágba, és ez sem úgy fog történni feltétlenül, ahogy én elképzelem vagy szeretném. 

/folyt. köv./

Nincsenek megjegyzések: