Az ember sokszor abban az illúzióban éli az életét, hogy ő a cselekvő, és ebből levonja azt a következtetést, hogy joga van élvezni erőfeszítései eredményét. Persze a kellemetlen következményekkel, például az általunk mások ellen elkövetett sérelmekkel, általunk okozott traumákkal kapcsolatban valahogy ezzel párhuzamosan sokkal engedékenyebbek, vagy ha úgy tetszik, felelőtlenebbek vagyunk. Ezzel szemben, ha valaki a mi rovásunkra követ el valamilyen sérelmet, vétséget, hibát, akkor őt ugyanúgy cselekvőnek tekintjük, és hibáztatjuk azért, amit tett, neheztelünk rá. Sokszor évekig, vagy akár egész életünkben.
Először is helyére kell rakni filozófiailag azt, hogy miért okoznak mások sérelmeket nekünk? A szánkhja filozófia szerint minden, ami velünk történik, a saját múltbeli tetteink következménye, csupáncsak karmikus visszahatás. Az, aki ezt beteljesíti rajtunk, csupán a karma eszköze. Így tehát, ha valakire neheztelni szeretnénk, akkor elsősorban saját magunkra kellene haragudnunk, hiszen semmi olyasmi nem történhet meg velünk, amit nem érdemlünk meg. Az igazságtalanságok, amik velünk történnek, csak látszólag azok, mindegyiknek van egy mélyen fekvő karmikus eredete.
Ha megértjük a karma törvényét, akkor már sokkal könnyebben fogunk tudni megbocsájtani másoknak, hiszen nyilván az, hogy a másik fél eljátssza ezt a szerepet, az ő szabad akaratából fakadó döntés, de később ő maga is szenvedni fog az általa elkövetett sérelmek visszahatásától.
A megbocsájtás ugyanakkor egyfajta feloldozás, leginkább önfeloldozás. Amikor megértjük, hogy mivel érdemeltük ki azt, ami történik velünk, akkor megtanulhatunk egy karmikus leckét, és következő alkalommal nem kell megismétlődnie a traumának. Ha viszont nem engedjük el a negatív érzelmeket, a neheztelést, ellenséges hangulatot, bosszúvágyat, gyűlöletet, akkor mindezek a negatív érzelmek a saját elménket fogják szennyezni, amíg ott dédelgetjük őket, ahelyett, hogy elengednénk a kiváltó okát.
Hogyan bocsássunk meg az ellenünk sérelmet elkövetőknek? Semmiképpen se várjunk arra, hogy a hibájukat beismervén, hozzánk fordulnak bocsánatért esedezve. Ez a legritkább esetben fog bekövetkezni. Az ember nem egykönnyen ismeri be azt, hogy hibát követett el, és mielőtt mástól elvárjuk ezt, érdemes magunkba szállni, hogy mi hányszor követtünk el hibákat és hányszor ismertük ezt be magunknak vagy másoknak.
Tehát akkor is nyugodtan megbocsájthatunk, ha az illető már nem is foglalkozik velünk, sőt, ha nem is vagyunk már kapcsolatban egymással, akkor is. Persze sok esetben a személyes bocsánatkérés a legjobb és legpotenciálisabb megoldás, főleg, ha olyan személyekről van szó, akikkel nem akarjuk megszakítani a kapcsolatot: házastárs, gyerekek, szülők, testvérek, igaz barátok. Az internetes trollokat és zaklatókat csak le kell tiltani, az nem számít igazi kapcsolatnak.
Ha valóban sikerült megbocsájtanunk, akkor e tudjuk engedni mindazt a negatív érzelmi csomagot, ami szinte gúzsba köt bennünket. A valódi megbocsájtás nem színlelt udvariaskodás, hanem annak beismerése, hogy ami a múltban történt, azt megérdemeltük, és már nem lehet megváltoztatni, csupán felismerni és feldolgozni tudjuk a hozzá kapcsolódó traumákat, ezzel is egyengetve a saját spirituális fejlődésünket.
A megbocsájtás tehát elsődlegesen a saját érdekünk, ha el akarjuk érni a tényleges szabadságot. Ha már sikerült feloldani ezeket a sérelmeinket valakivel szemben, és megtanuljuk nem azok alapján megítélni az illetőt, akkor akár elkezdhetünk dolgozni a kapcsolatunk építésén is.
