2010. június 8., kedd

Jógaterápia a javából

Pórffy Csabi blogbejegyzésére írnék néhány visszhangot, meg egyébként is fontolgattam már a jógaterápia témakörének elemzését. Nem csak Eyal, hanem sok astanga-oktató tartja azt, gondolom főleg tapasztalatból, hogy az Astangában szinte elkerülhetetlenek a kisebb-nagyobb sérülések. Nyilván hiba lenne azt állítani, hogy ez szükséges, sőt, ez a fejlődés útja. A sérülések nyilván abból fakadnak, hogy tökéletlenek vagyunk, nem csak az elménk, de a pránánk, a sejtjeinkben áramló információ is szétszórt, kaotikus.

Nyilvánvaló, hogy amikor ez a szétszórt energia találkozik a jóga, illetve az ászanák rendező elvével, akkor előfordulhatnak konfliktusok. Éppen ezért az első lecke az, hogy a gyakorlónak nagyon figyelmesnek, koncentráltnak kell lennie az óra közben, hiszen a figyelmetlenségből sok sérülés származhat. A sérülések elkerülhetetlenségére vonatkozólag inkább Dev Kapillal értek egyet. Szerinte az összes sérülés a helytelen gyakorlásból fakad, és elkerülhető. Nem is a hirtelen szerzett húzódásokkal van a legtöbb baj, hanem a helytelen gyakorlási szokások következtében, évek alatt kialakuló problémákból, és ezek tipikus példája a porckorong- vagy térd-sérülések.

Ma már senki sem vitatja, hogy az ászanáknak szerteágazó terápiás hatásai vannak, helyenként olyanok, hogy a modern orvostudomány szégyenkezve kulloghatna el. Hasonlóképpen a pránájáma és a meditáció is nagyon mély terápiás hatással van az idegrendszerre és az elme működésére. Az egyik, jógaoktatónak felvételiző leányzó elmondta nekünk, hogy régebben gerincbetegek mellett dolgozott ápolóként, és azok is nyomták a jógát, még ha fájt is nekik. Amíg nyomták, javult az állapotuk és az életminőségük, és amikor elhagyták magukat, akkor ágynak dőltek, lerokkantak.

Tehát a konklúzió nyilvánvaló - sohasem szabad feladni a küzdelmet! Persze mindezt helyesen, szakértelemmel kell tenni, mert ha nem a megfelelő irányba erőltetünk egy ászanát, akkor inkább súlyosbítjuk vele a problémát, mintsem hogy javítanánk a helyzeten. De saját magunknak sem szabad abba a hibába esni, hogy a jógát hibáztatjuk a sérülésekért, vagy még rosszabb, figyelmen kívül hagyjuk a szervezet által küldött jeleket, és nem módosítjuk a gyakorlást.

Én azt gondolom, hogy minden körülmények között, minden életkorban és egészségi állapotban lehet jógázni, sőt kell is. Persze nem kell mindenkinek az Astangát erőltetnie, van egy csomó más ászana, gyakorlatsor stb. Nálam már volt olyan ember Agnin, akinek sínben volt az eltörött bokája, és térden állva kellett a féllábas ászanákat végeztetni vele. Az oktató legyen képes személyre szabni, módosítani a gyakorlatokat, és meggyógyítani mindenkit, aki eljön az órájára.

Néhány mondatban még a Csabi által emlegetett példákra. A térdsérülés szerintem is a helytelen gyakorlás miatt alakul ki, bár a jóga előtti testmozgások jelentősen elő tudnak készíteni egy-egy porckopást. Az ezó magyarázatokkal óvatosabb szoktam lenni, mert lehet hogy igazak, de esetenként elterelik a figyelmet a megfoghatóbb okokról, például a fent említett helytelen technikákról. A lágyék-érzékenységet én is megfigyeltem magamon, de pár hét után megszűnt, amikor elkezdtem tudatosítani a bandhát. Már attól féltem, hogy lágyéksérvem lesz a sok bakászanától, de végül elmúlt. Itt karmikus dolgok is vannak, mert pl. több ismerősöm is kapott már lágyék- vagy heresérvet, anélkül, hogy bármilyen komolyabb erőkifejtést végeztek volna.

Az igazítást nagyon sokat kell gyakorolni, és óvatosan kell kezdeni. Főleg azokat kell helyesen megtanulni, ahol az igazításunkkal instabil helyzetbe hozzuk a gyakorlót, hiszen az ászana éppen hogy stabil helyzetet jelent. Az viszont igaz, hogy az igazítás és annak elfogadása két személy együttműködését igényli. A tanár legyen maximálisan figyelmes a diák jelzéseivel szemben, mind fizikai, mind verbális szinten, a diák viszont szóljon, ha kellemetlen érzést tapasztal. Engem például Dev simán tovább nyomott, amikor fennhangon üvöltöttem, akkor is. de mentségére legyen mondva, hogy tényleg csak elengedtem a feszültséget, ő viszont tudta, hogy a jajveszékelésemtől függetlenül meddig lehet nyomni, mert utána nem sérültem le.

Ha viszont valaki még nem ennyire tapasztalt, hogy "Isten vezeti a kezét", akkor legyen óvatos és éber. Én többször úgy szaladtam bele sérülésekbe igazítás közben, hogy a tanuló sem figyelt eléggé, vagy túlzottan rám bízta magát, vagy pedig ő is azt hitte, hogy még lehet húzni, de már nem lehetett. Ez ellen azt hiszem egyikőnk sincs 100 százalékosan bebiztosítva, de taktikaként inkább maradjunk a biztonságos oldalon, és ne kockáztassunk.

Nincsenek megjegyzések: