Spiritualitás és depresszió

Eljutottunk a depresszióról szóló körsétánk harmadik, és egyben befejező állomásához. Többen jelezték, hogy a depresszió kezeléséhez valóban hozzájárulhat a jól megválasztott étrend, illetve a rendszeres jógázás, de a legfontosabb elem valójában a depressziót kiváltó tényezők kezelése. És itt lép be a spiritualitás.

A vegetáriánizmussal kapcsolatos statisztikákhoz előszeretettel választják tesztalanynak a hetednapos adventistákat, mivel az ő életmódjuk konzisztens, és a vegetáriánizmus nálunk nem csupán pillanatnyi divatszeszély, vagy kampányszerű wellness-kúra, hanem vallásos meggyőződésből választják ezt az étrendet. Én magam is azt vettem észre, hogy azok a vegetáriánusok, akik ideológiai okokból kifolyólag mondanak le a húsról, sokkal stabilabban kitartanak mellette, mint azok, akik csupán egészségügyi megfontolásokat vesznek figyelembe.

Természetesen egy ilyen kontroll-csoportnál a depresszió és a pszichés zavarok java része olyan ritka, mint a fehér holló. És itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, amire már többen utaltak, a világnézet, vallásosság, spiritualitás szerepéhez a depresszió kezelésében.

Ha nagyon védikusak és filozofikusak akarnánk lenni, akkor azt mondanánk, hogy a depressziót (valamint a hozzá gyakran kapcsolódó pánikbetegséget) kiváltó alapvető érzelem a félelem. Az embere fél a létbizonytalanságtól, a jövőtől, a bűntudattól, az ismeretlentől, a haláltól, az egyedülléttől, és mindez depresszióba taszítja. Egy vallásos ember azonban (legyen az Krisna-hívő, keresztény vagy bármelyik, személyes istenképet valló irányzat követője) Istenbe veti a bizalmát, és benne nem kell csalódnia, mert Isten tévedhetetlen, legyőzhetetlen, mindenható és az összes olyan tulajdonsággal rendelkezik, amelyeknek hiánya miatt nem tudunk teljes menedéket venni más élőlényeknél.

Vannak olyan (evolucionista) pszichológusok, akik szerint Isten a tudati folyamatok terméke csupán, vagyis az embernek szüksége volt egy legfelsőbb Lényre, hogy le tudja küzdeni a félelmeit, és ezért létrehozta az Istenképet. Erre az elméletre mindig azt szoktam válaszolni, hogy nem azért van víz, mert szomjasak vagyunk, hanem azért vagyunk szomjasak, mert van víz. Vagyis az ember Istenbe vetett hite és az az igénye, hogy Isten jelen legyen az életében, pontosan a legékesszólóbb bizonyítéka eredeti lelki azonosságunknak. Ha nem lennénk Isten parányi részei, akkor nem vágynánk arra, hogy összekapcsolódjunk vele.

Ez a hovatartozás érzése hiányzik azokból, akik az ateista, vagy materialista hitet követik. Igen, ezt is hitnek nevezem, mert szerintem sokkal könnyebb tudományosan bebizonyítani Isten létét, mint a tudomány erejével elhatárolni Istent a teremtésétől. Mindenesetre egy materialistának nincs más menedéke, mint a test, és ha nem tud belefeledkezni a testi élvezetekbe, akkor könnyen depresszióssá válhat. Persze nem feltétlenül kell itt a legdurvább függőségekre gondolni, bár az tény, hogy a drog, alkohol, nikotin és az antidepresszánsok irdatlan mértékben ki tudják billenteni az embert az egyensúlyi állapotából.

Elég itt a kis hétköznapi szokásainkra, személyes és családi kapcsolatainkra, az evés-függőségre vagy a szexre gondolni. Mindezek a dolgok függőséggé válhatnak, és abban a pillanatban, ahogy a kielégülésünk forrása rajtunk kívülivé válik, máris függünk tőle, és ki vagyunk szolgáltatva neki. Az embernek az anyagi világban természetesen vannak kapcsolatai, de nem szabad függővé válnia tőlük, mert akkor a kapcsolat önkéntessége, és a belőle fakadó természetes örömérzet egy csapásra elapad, és helyébe lép a kényszeres függőség, a félelem, a rettegés a ragaszkodásunk tárgyának elvesztésétől. Ezt néha érzelmi zsarolásnak vagy manipulációnak is szokták nevezni. Az érzékeinket is természetesen kell használnunk, de nem szabad függővé válnunk az érzéktárgyaktól.

Egy vallásos ember mindent Istennel kapcsolatban lát, és ez a holisztikus szemléletmód biztonságot ad neki, mert mindent bele tud illeszteni a világnézeti rendszerébe. A materialista ember ezzel szemben szintén boldog akar lenni, de az ő rendszerében nincs valódi menedék, nincs valódi megoldás a problémákra. Nincs tényleges menekvési útvonal a szenvedés elől, és ez depresszióssá teszi.

Novoszibirszki tudósok egy érdekes terápiát fedeztek fel a depresszió kezelésére, amit "whipping therapy"-nak neveztek el. A kezelés 30 alkalmas, alkalmanként 60 ostorcsapást mérnek a depressziós beteg hátsó felére. A terápia szerzője, Dr. Speransky saját magát is korbácsütésekkel kezelte ki a depresszióból. A kezelés elméleti hátterében az áll, hogy a szenvedélybetegek és a depressziósok, valamint az öngyilkossági hajlammal küszködők endorfintermelése lecsökken, és ezáltal elveszítik az életkedvüket.

A korbácsütések erőteljesen serkentik az endorfin termelődését, és a szenvedélybetegek életkedve egy csapásra megjön. Persze egy ideig eltart a farizmok gyógyulása, de az eredmény tartós! Itt érdekes párhuzamot vonhatnánk a középkori szerzetesrendek önkínzó vezeklésével, mellyel valószínűleg sikeresen tudták enyhíteni a bűntudat okozta letargiát. A buddhista szerzetesek kifejezetten terápiás céllal használták az önsanyargatást, míg a jógik a megvilágosodás érdekében vetették alá magukat a testi szenvedésnek.

Ez az elem azt hiszem, egy kicsit az astanga-órákon is visszaköszön, de még a személyes gyakorlás során is. Sok szó volt már a fájdalomról, és amellett, hogy elősegíti az endorfin termelődését és jellemnevelő hatással is bír, azért, ahogy korábban írtam, különbséget kell tenni a sérülésekből fakadó fájdalom és a szövetek egészséges nyújtásából fakadó "balzsamos" fájdalomérzet között. Ezt egy-egy jól sikerült igazítás vagy koncentráltabb gyakorlás közben tapasztalhatjuk meg, és egy idő után megtanuljuk szeretni, és tudatosan használni.

Azt, akinek nagyon alacsony a fájdalomküszöbe, elkényeztetett embernek nevezném, aki másokra hárítja a problémái megoldását, és nem hajlandó erőfeszítést tenni a céljai eléréséért. A szenvedés megerősít és pozitívvá tesz, ha eszköznek tekinted, és nem fogadod el végcélként önmagában. Ahogy egy híres mondás tartja: "Minden, ami nem öl meg, az csak erősebbé tesz." És ennek a védikus megfelelője a Mundaka Upansad 3.2.4-ből:

nāyam ātmā bala-hīnena labhyo na ca pramādāt tapaso vāpy aliṅgāt,
etair upāyair yatate yas tu vidvāṁs tasyaiṣa ātmā viśate brahma-dhāma

"A lelket nem képes elérni az, aki híján van az erőnek, sem a tébolyult, sem az, aki cél nélküli önsanyargatást végez. Az a bölcs azonban, aki eltökélten törekszik az Átman elérésére ezen módszerek alkalmazásával, az be fog lépni a Brahman birodalmába."