2012. április 13., péntek

Az légy, aki vagy!

Tegnapi blogbejegyzésembe becsúszott ez a mondat: "De hát az embernek néha meg kell hazudtolnia önmagát, hogy előreléphessen!" Utána ezen gondolkodtam futás közben, és arra a következtetésre jutottam, hogy érdemes egy kicsit körüljárni a témát. Az ember ugye egész életében változik. Változik a teste, a a nézetei, az önmagáról alkotott képe, a gondolkodásmódja, az értékrendje. Mindenki keresi önmagát, legalábbis a tudatosabbak, mert az emberi születés erről szól. És amikor úgy gondoljuk, hogy megtaláltuk önmagunkat, akkor azonosítjuk magunkat azzal az eszmével, ideológiával, értékrenddel, világnézeti rendszerrel, amiről úgy gondoljuk, hogy megadja a kulcsot önmagunkhoz. 

De mi van akkor, ha menet közben azt tapasztaljuk, hogy nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, úgy érezzük, hogy még nem érkeztünk meg, nem állapodtunk meg. Ilyenkor asz ember néha fél tovább lépni, mert kialakított egy képet önmagáról, de lassan ráébred, hogy nem tud teljesen azonosulni vele, legalábbis ha őszinte. Ilyenkor lép érvénybe, a fenti aforizma, hogy néha meg kell tagadni önmagunkat, legalábbis azt, amit annak gondoltunk. Mert ha az origóból indulunk ki, akkor abban az állapotban, amikor valóban ráébredtünk az eredeti önvalónkra, semmiféle késztetést nem fogunk érezni arra, hogy változtassunk a helyzetünkön, vagy tovább akarjunk lépni. 

Az intézményesült ideológiák és a filozófiai vagy vallási dogma-rendszerek (most nem rossz értelemben használva ezt a kifejezést) az élőlényt is beágyazzák egy többé-kevésbé statikus helyzetbe, és különböző követelményeket támasztanak vele szemben. Ami nem baj addig, amíg úgy érezzük, hogy az adott szabályrendszer elősegíti a lelki fejlődésünket, de amikor feszélyezve érezzük magunkat általuk, vagy kényszeredetten próbálunk engedelmeskedni a szabályoknak, akkor az egész dogmarendszerhez való kötődésünk külsődlegessé válik.

Én világéletemben olyan ember voltam, és ezt mások is mondták rólam, hogy amiben én hiszek, vagy mit éppen fontosnak tartok az adott pillanatban, arról azt gondoltam, hogy mindenki másnak is úgy kellene élnie, gondolkodnia, cselekednie, mindenki más pedig lúzer. A jóga hatására talán lassan oldódik ez az exkluzivitás, és most már el tudom fogadni azt, hogy különböző embereknek különböző igényei és értékrendjei vannak, és nem feltétlenül jobb az egyik a másiknál. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy nem mindenkinek felel meg az az út, amit én követek, és az utam különböző állomásain különböző emberekkel hoz össze a sors, akikkel éppen kompatibilisak vagyunk vagy adni tudunk egymásnak valamit. 

Tinédzser koromban például nindzsa akartam lenni. Azóta van egy-két barátom, aki ezt az álmát meg is valósította, vagy legalábbis még mindig ebben él. Nálam elmúlt. Utána jógi akartam lenni, amúgy még most is az akarok lenni. Jelen pillanatban ezt érzem a legközelebb magamhoz, ez tudja a legtöbbet és a legőszintébb dolgokat kihozni belőlem.  Utána guru akartam lenni, és mintegy húsz évet aktívan el is töltöttem a Krisna-tudatban. Közben rájöttem, hogy igen messze állok a guruság tökéletes ideáljától, így változott a terv. Utána természetgyógyász akartam lenni, majd asztrológus, és most ismét jógi akarok lenni. Nem igazán az a lényeg a számomra, hogy a hivatásomban, mint jógaoktató, mennyire leszek sikeres vagy elismert, hanem azok az élmények tapasztalatok, amelyeket a jóga gyakorlása és oktatása közben más jógás társaimmal együtt átélek. 

Az én szempontomból az eddigi azonosságok többé-kevésbé átmenetiek voltak, legalábbis egy idő múlva elvesztettem az érdeklődésemet, a lelkesedésemet irántuk, és másfelé fordultam. A jóga többször is visszaköszönt az életemben, és jelenleg úgy érzem, ebben tudom a legjobban megtalálni önmagamat. Talán éppen azért, mert a jógában nincsenek szigorú határok, keretek, és mindenki számára más. Patandzsali szerint a lélek is olyan, mint az áttetsző kristály, amely mögé bármit tehetünk, azt fogjuk látni rajta keresztül. Úgyhogy tovább keresem a kristálytiszta önvalót, akárhányszor is kell közben megtagadni önmagamat :-).

2 megjegyzés:

gaborimolai írta...

Igen, az Elképzeléshez való Ragaszkodás.
Nagyon káros szenvedély, az ember ideálokat kergetve nézi bambán, ahogy elrohan az élete mellette.
Ezért jó a jóga (többek között), mert megtanít az "itt és most" és "ami van" élvezetére; ezért maradt meg Nálad is a többi múló dologgal ellentétben.

Az ideillő idézet pedig:
"– Nos, Bagoly?
– Talán – mondta elgondolkodva Bagoly –, valami egyetemi tanári állásért
kellene folyamodnom.
Talán. De talán mégse. Nem vagyunk biztosak abban, hogy Bagoly
nélkülözhetetlennek bizonyulna a fakultáson. Bagollyal az a sajnálatos helyzet
– most, hogy olyan eltöprengve beillesztette magát ebbe a fejezetbe,
gondoskodván a jó példáról – hogy van egy Elképzelése, amelyhez
ragaszkodik. És egy Elképzeléshez való Ragaszkodás hajlamos arra, hogy
útjában álljon a Mi Van Itt megértésének. Ha valaki nem látja tisztán, Mi Van
Itt, akkor hogyan tanulja meg? És ha valaki nem képes megtanulni, akkor
hogyan tanítja?"
-- Benjamin Hoff: Malacka és a Tao

Noémi írta...

Igen, Igen. Írtó nagy kűzdelem és munka; viszont nincs is tán más, ami ennyire megéri.