Ha én úgy érzem, hogy jártas, esetleg páromat ritkítóan profi vagyok valamiben, legyen az akár az ászanázás, akár a harcművészet, vagy a divattervezés, vagy az autóvezetés, vagy szinte bármi, akkor büszke leszek magamra, és iszonyú méretűre duzzad az egóm. Ez pedig, különösen a jógában, nem célravezető. Ha helyesen csináljuk, akkor a jógának egy egómentesítő folyamatnak kéne lennie, ami által a természetes önvalónkban helyezkedünk el, a mesterséges megjelölések helyett.
Lehet, hogy csak én vagyok erre ennyire érzékeny, de elég sok jógaoktatót, és gyakorlót is láttam már, akikből hihetetlen egó sugárzott. Általában persze az ilyen ficsúrok vagy "jógaistennők" az én környezetemben nem maradnak meg, az Atmában valahogy sokkal inkább az egómentes gyakorlás jött divatba. Az oktatóinkról is elmondhatom szerintem, hogy nem az egójukkal érik el a sikereket, hanem az őszinte és alázatos munkával.
És a gyakorlók között is az a hangulat terjedt el, hogy csak bemegyek és gyakorlok. nem kifogásolom, hogy hány fok van a teremben, van-e meleg víz az óra utáni zuhanyzáshoz (kedd után elvileg lesz - csak megnyugtatásképpen mondom :-)) Nem kifogásolom, hogy mennyit igazít a tanár, és milyen erősen, hogy nincs levegő, hogy öt légzéssel tovább benne tart a csaturangában, sőt, egyáltalán minden tapasztalathoz, ami az óra közben ér, tanulási élményként viszonyulok, ahelyett, hogy folyamatosan azt latolgatnám, hogy mennyire tetszik vagy nem tetszik mindaz, amin keresztül megyek.
Persze hozzánk is betéved néha-napján egy-két egóherceg és -hercegnő, akik szinte azt sugallják, hogy most mekkora kitüntetésben van része az oktatónak, hogy éppen az ő óráján gyakorol, de általában elég hamar kikopnak, mert nálunk az oktatók mindenkivel ugyanúgy bánnak, ha ügyes, ha nem, sőt, talán az utóbbiak még több bíztatást is kapnak. A gyakorlásnak nem arról kell szólnia, hogy megmutassam a világnak, mit tudok, vagy mit értem el, vagy hogy mennyivel ügyesebb vagyok a mellettem lévőnél, mert nem kell versengeni senkivel, legyőzni senkit vagy befolyást gyakorolni másokra. A figyelmünknek mindig befelé kell irányulnia, és önmagunk legyőzésére kell koncentálnunk.
Sokszor éreztem már én is azt, főleg, amikor mások előtt gyakorolok, hogy foglalkoztat az, hogy milyen benyomást keltek a nézőkben az ászanáimmal. Mostanában már nem annyira foglalkoztat. De még egy bemutatón sem annyira érdekel a taps a végén. Ha megkérnek, felkészülök, lenyomom, mert Krishnamacharya is csinálta, és mert népszerűsíteni kell a jógát, de már nem érdekel annyira az elismerés része a dolognak. Ha nagyobb nyilvánosság előtt tartok órát, akkor is az vezérel, hogy egy pozitív élményt szerezzek a résztvevőknek, éás nem az, hogy sikeresebb vagyok-e más oktatóknál.
Ha pedig egyik nap kevesebben jönnek órára, mint egyébként szoktak, akkor sem kezdek azon depressziózni, hogy biztosan nem vagyok elég jó, vagy valamit nem jól csinálok, és ezért nem tudom elégedetté tenni a közönséget. Ilyenkor csak arra szoktam gondolni, hogy a Sors, vagy Isten, ki hogyan nevezi, úgyis el fogja vezetni hozzám azokat, akiknek az én útmutatásomra vagy inspirációmra van szüksége, és nekem elégedettnek kell lennem azzal, hogy ezeket az embereket segítem, mindegy, hogy hányan vannak.
Az egómentes gyakorlás a kulcs ahhoz, hogy mélyebbre mehessünk, az ászanákon, a légzésen és a bandhákon is túl, és valahol belül megtalálhassuk valódi önmagunkat. Ha nem vagyunk képesek túllépni az egónkon, akkor hosszú évek gyakorlása után is még mindig csak a felszínt fogjuk kapirgászni, akármilyen ügyesek is vagyunk az ászanák gyakorlásában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése