Dháraná és dhjána

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Dháraná – koncentráció

Az ősi szövegek a dháraná technikáinak több, mint száz formáját írják le. A következő pontban azonban egyetértenek: a dháraná csak akkor gyakorolható, amikor jártasságot szereztünk az ászanában, pránájámában és pratjáhárában, és nem előtte. A jógik akkor érik el a dháranát, amikor az akaratuk erejével fókuszálni tudják a figyelmüket a kiválasztott tárgyon. De mivel ezt a koncentrációt egy szándékos erőfeszítés táplálja, gyakran megszakadhat, ahhoz hasonlóan, mint amikor az internet-kapcsolat is gyakran megszakad, ha régi, tárcsázós vonalhoz kapcsolódunk.

Gyakorlati szempontból a dháranát a következő módon lehet gyakorolni: felvesszük a padmászanát, sziddhászanát, szvasztikászanát vagy vírászanát, és addig gyakoroljuk a pránájámát, amíg el nem érjük a légzésvisszatartást (kumbhakát). Amikor kumbhakában vagyunk, a kiválasztott helyen pihentetjük az elménket, a gyökércsakrával (múládhára) kezdve. Ahelyett, hogy csak vizualizálnánk a csakrát a helyén, a farokcsont mellet, és ennél megállva, a csakra bizonyos aspektusára koncentrálunk. Az első aspektus a földelem (prithví) szilárdsága. Utána továbblépünk a csakra szirmaihoz kapcsolódó szanszkrit betűkhöz (Ez a va, sza, sa és sha). A következő aspektus lehet a csakra mag-szótagja (bídzsáksara), a lam. Ezután koncentrálhatunk a csakra finom esszenciájára (a tanmátrára), ami a gyökércsakra esetében az illat. Ezen a ponton befejezhetjük a gyökércsakrára irányított koncentrációt, és továbbléphetünk a vízcsakrához (szvádhisthána). Az nincs meghatározva, hogy hány légzésvisszatartásig kell meditálni a csakra egyes aspektusain.

Dhjána – meditáció

A dhjána – meditáció csak akkor tud kibontakozni, ha jártassá váltunk a koncentrációban. Míg a koncentráció az akaraterőtől függ, a meditáció erőfeszítés nélkül jön létre. A kettő közötti különbség olyan, mint a betárcsázós és a szélessávú internet-kapcsolat között. A meditációban a tudatosság folyamatosan áramlik a meditáló felől a meditáció tárgya felé, és folyamatosan áramlik az információ a tárgyról a meditáló felé – hasonlóan ahhoz, ami a nagy sebességű fel- és letöltés közben történik egy internet-kapcsolatnál.

Tételezzük fel, hogy elegendő mértékben gyakoroltuk a koncentrációt, és ezért készen állunk arra, hogy belekezdjünk magának a meditációnak az izgalmas gyakorlásába. Azért használom az „izgalmas” szót, mert ha egyszer megfelelően koncentráltunk és láttuk a csakra különböző aspektusai mögött rejlő igazságot (vagyis a formája, elhelyezkedése, szanszkrit betűi, mag-szótagja, színe, durva eleme, mandalája és finom lényege), akkor mindet össze tudjuk illeszteni. A koncentráció e mélységében az erőfeszítés hirtelen megszűnik, és közvetlen kapcsolatba kerülünk a csakra mögöttes valóságával.

A csodálatos megnyílás, ami akkor történik, amikor eljutunk erre a szintre, az, hogy össze tudunk kapcsolódni azzal a dévával (isteni formával), amely minden egyes csakrában elhelyezkedik, vagy uralkodik fölötte (például a múládhára-csakrában az Úr Brahmá).

(A déva (isteni forma) kifejezést sajnálatos módon „istennek” szokták fordítani. A dévák nem istenek, Indiában pedig nincs politeizmus. A hinduizmus látszólagos úgynevezett politeizmusa csupán egy fátyol, amely a mélyebb monoteizmust borítja, amit az összes hiteles szentirat alátámaszt. Az isteni formák, vagy mennyei lények, amelyeket látunk, amikor sikeres a meditációnk, nem mások, mint az egy Legfelsőbb Lény megnyilvánulásai. Számos isteni forma létezik a meditáció céljaira, de csak egy Brahman van, ahogy az upanisadok, a Bhagavad-gítá és a Brahma-szútra tanítja számos helyen.)

Az isteni forma látványa bizalommal tölt el bennünket a fejlődésünk és odaadásunk iránt. A déva a mantra, vagyis a mag-szótag megnyilvánulása. Igazából a csakra, a hozzá kapcsolódó elem, és az uralkodó isteni forma mind a mantrából nyilvánul meg, amely az univerzum hangvibrációból történő teremtése során keletkezett.

A dhjánában, mivel folyamatosan össze vagyunk kapcsolódva a kontempláció tárgyával, többé nem váltogatjuk a figyelmünket a csakra egyik vagy másik aspektusa között (az elhelyezkedésről a színre, a szirmok számára, a mag-szótagra, a durva elemre, stb.) Ehelyett képessé válunk arra, hogy mindet együtt lássuk, mint egy összefüggő egységet. A gyökércsakra esetében például az isteni formát (az Úr Brahmát) a gyökér-mantra pszichológiai képviselőjének tekintjük, a gyökér-mantrát pedig az Úr Brahmá hang-képviselőjének, ugyanakkor a föld elemet Brahmá anyagi képviselőjének tekintjük, az Úr Brahmát pedig a föld elem isteni vagy mennyei képviselőjének; emellett a szaglás érzéke a föld elem finom képviselője, a föld elem pedig a szaglásérzék durva megfelelője. A föld elemet a múládhára jantra (geometriai szimbólum) is képviseli, ami egy négyzet, valamint a szirmok száma, ami négy. Mindezek az emberi lény mikrokozmoszában finom szinten a múládhára-csakraként jelennek meg. A dhjána alapjában fekvő igazságot mélyen kell kontemplálni, vagy spontán módon meg kell érteni, a temperamentumunktól függően.

Az ászanával és a pránájámával ellentétben, egy külső szemlélő (vagyis a tanár) számára nehéz ellenőrizni, hogy elértük-e a pratjáhárát, dháranát vagy a dhjánát. Az ászanát és a pránájámát lehet mennyiségileg mérni - mondhatjuk, hogy két és fél órát gyakoroltunk, és ezalatt nyolcvan pózt hajtottunk végre, és negyven légzésvisszatartást – de a belső ágak gyakorlását nem lehet ilyen könnyen megmérni."