"3.49. tató manódzsavitvam vikarana-bhávah pradhána-dzsajáscsa
tatah – abból; manó-dzsavitvam - az elme sebessége; vikarana-bhávah – felszabadulás a testtől; pradhána-dzsajah – a prakriti legyőzése; csa – is.
Abból [az érzékek feletti uralomból] származik az a képesség, hogy az elme sebességével tudjuk mozgatni a testünket, függetlenné válunk a testünktől, és mesterévé válunk a megnyilvánulás okának.
A testet az elme sebességével mozdítani azt jelenti, hogy ott vagyunk, ahová kivetítjük magunkat. Az ősi mesterek, mint Vjásza bemutatták ezt a módszert.
A testtől való függetlenség azt a képességet jelenti, hogy olyan tetteket hajtunk végre, amihez általános esetben kellene egy test, de nem támaszkodunk rá. Ez azt jelenti, hogy kivetítjük az elménket, és a kivetített elméből megnyilvánul egy test. Ez a 4.4. szútrában lesz tovább tárgyalva.
A megnyilvánulás oka a természet (prakriti). De azért azonosítjuk magunkat ezzel a megnyilvánulással, mert az önvalóról szóló tudás, az önmagunkra való emlékezés nélkül szemléljük. Azáltal, hogy feladjuk a hibás hiedelmet (a szamjamán keresztül), hogy azonosak vagyunk a világgal, a prakriti megnyilvánulása megszűnik (legalábbis ami minket illet, mások számára továbbra is megnyilvánul). Ez a megnyilvánulás oka feletti uralkodás. Az uralkodás nem azt jelenti, hogy a szeszélyeink szerint manipuláljuk a teremtést, mert az azt jelenti, hogy terveink vannak a világgal. Bármilyen igény, hogy manipuláljuk a világot a jelenségek helytelen birtoklását tükrözi, aminek az önvalóról szóló tudás hiánya a forrása.
3.50. szattva-purusánjatá-khjáti-mátraszjaszarvabhávádhisthátritvam szarva-gjátritvam csa
szattva – intellektus; purusa – önvaló; anjatá – különbség; khjáti – tudatosság; mátraszja – csupán; szarva – minden; bháva – létállapot; adhisthátritvam – fennhatóság; szarva-gjátritvam – mindentudás; csa – is.
Az intellektus és a tudat közötti különbség megértéséből fakad a létezés összes állapota feletti uralom és a mindentudás.
Ez a harmadik fejezet egyik kulcsfontosságú szútrája. Minden eddig elhangzott ismeret célja az intellektus megtisztítása és felhatalmazása. Végül az intellektus tisztán szattvikussá válik, vagyis a szattva-guna tiszta megnyilvánulásává, ami bölcsesség és értelem. Az ilyen intellektusban idővel megjelenik az a tudás, hogy a tudatosság minősége, a megfigyelő nem az intellektuson belül található, hanem egy különálló, mélyebb réteg (vagy azonosság). A kettő között az a fő különbség, hogy az intellektus fluktuál: tudatos a tárgyról, vagy éppen nem. A tudat azonban örökké és változatlanul tiszta, minőség nélküli tudatosság.
Az intellektus és a tudat közötti különbség ismeretéből fennhatóság és mindentudás származik. A mindentudás az, hogy mindent ismerünk, ami megismerhető. Ha elengedjük az intellektussal történő azonosítást, akkor megállapodhatunk a valódi természetünkben, a tudatban. Ha megállapodunk a tudatban, akkor a világ megismerhető. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy a világ csak a tudat szemlélődésén keresztül jelenik meg, és csak abból a célból, hogy a tudat megvalósítsa önmagát. Más szavakkal minden minden jelenség benső természete csak az, hogy tudást biztosítson a tudat számára. Ha szert teszünk erre a tudásra, akkor minden jelenség benső természetét megértjük.
Ugyanez a tény teszi lehetővé az összes létállapot feletti uralmat. Minden létállapot, a legnagyobb szenvedés átélésétől a világ legerősebb uralkodójának helyzetéig, mind azonosak abban a tekintetben, hogy az élmény átélője azonosítja magát az élmény tartalmával, a jelenséggel. Ezáltal az élmény átélője állandótlanná válik, mivel minden jelenség változik. Azt is mondják, hogy minden lény a haláltól a halálig halad. Mivel ezzel a halállal nem tesznek szert az önvalóról szóló tudásra, de továbbra is azonosítják magukat a testükkel, további halálkora (és életekre) van szüksége, amíg meg nem látja az igazságot.
Mindezen létállapotoknál magasabb rendű az az állapot, amelyben az örök, megsemmisíthetetlen tudatként ismerjük önmagunkat. Ebben az állapotban a halál idején úgy válunk meg a testünktől, mint egy érett gyümölcs a szárától. mivel a tudat állandó, az ilyen személy halhatatlannak tekinthető. A jógában a halhatatlanság egy test nélküli állapot. Minden, ami megszületik, halálra is van ítélve, mivel a születésben benne van a halál magja. Ezért az, hogy halhatatlanok vagyunk, azt jelenti, hogy nem születünk újra."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése