"A nagy advaita védántista, Sankara kijelentette: „A világot nem szabad másnak tekinteni, mint a varjú ürülékének.” (Aparóksánubhúti 4.). Pontosan ez az a hozzáállás, amit szeretnék megkérdőjelezni, melyben azt gondolják, hogy a spiritualitás az valahol a világon kívül, egy másik birodalomban található. Az objektív szamádhi meg fogja mutatni, hogy a világ nem más, mint a megnyilvánult lelki energia. Eben a tekintetben a jóga és az advaita védánta különböznek, mivel az advaita védánta tanítása szerint a világ illúzió; a jóga viszont azt tanítja, hogy a világ valóságos. A jóga megnyilvánította előttem a fenséges szépség világát, mely Isten megnyilvánult teste; és ez egy olyan világ, mellyel mélységesen törődöm. Nem tudok (és nem is akarok) közömbössé válni iránta, mint a „varjú ürüléke” iránt. Amit a jóga adott nekem, és amit én remélek felajánlani másoknak, az a világ teljes újrafelfedezése, és nem a kiábrándultság belőle. Ha igazán szeretnénk túllépni az általunk ismert világon, nem akarjuk-e először pontosan megismerni, hogy mit hagyunk magunk mögött? Ebben a tanulási folyamatban jöttem rá, hogy a világ természeténél fogva isteni.
Megvilágosodás vs az emberiség spirituális evolúciója
E fejezet lezárása előtt térjünk vissza a nyitó témához: a megvilágosodás kontra szamádhi elképzeléséhez. A „megvilágosodás” fogalma egyfajta véglegességet feltételez. Vagy azok vagyunk, vagy nem. Ha már elértük, akkor egyszer és mindenkorra azok is maradunk – és kiléphetünk a nirvánába, ami végső soron semmivé és ürességgé redukálható. Ezzel ellentétben, a szamádhi egy olyan élmény, melynek kezdete és vége van. Különböző állapotok egymásutánisága, melyeken keresztülhaladunk, és még a nyolc szamádhi legutolsó és legerősebb típusa is egy átmeneti állapot. Szeretném megcáfolni azt az elképzelést, hogy az egyén spirituális evolúciója egyszer véget ér.
Ahogy a vallások fejlődtek, úgy tűnik, hogy mindegyik igyekezett kijelenteni, hogy az alapítója elérte a lehetséges spirituális evolúció legmagasabb fokát. Persze, hogy meg kellett tenniük ezt, máskülönben jött volna valaki, és „felülmúlta” volna őket. Végső tekintetben kevés alapja van annak az elképzelésnek, hogy az emberiség spirituális evolúciója egyszer véget ér (hacsak nem töröljük el magunkat a föld felszínéről, mielőtt bárhová eljutnánk).
Ha azt feltételezzük, hogy az evolúciónak van egy végpontja (mint például a megvilágosodás), ahogy a buddhizmus teszi, akkor mindig ahhoz fogjuk hasonlítani magunkat, és azt fogjuk gondolni: „Lám, még mindig nem vagyok megvilágosodott”. Sopkkal több haszna lenne, ha egyénileg, és fajként is egy nyitott végű folyamatként tekintenénk a spirituális evolúciónkra, melyen haladva kíváncsian várjuk, hogy még hová vihet el.
A tudomány nagy eredményeket ért el az élet evolúciójával kapcsolatos felfogás kialakulásában. De nem hangsúlyozzák eléggé azt, hogy hová tart a folyamat, csak azt, hogy honnan indult. Mivel az empirikus kutatásra korlátozódik (vagyis az érzékszervi tapasztalatokra támaszkodik, kizárva a spiritualitást), a tudomány alapból nem képes hozzájárulni az emberiség spirituális evolúciójához, és ez nagy szégyen. A tudomány új formájára van szükségünk, mely kijavítja ezt a hibát.
Ezzel együtt, a jóga ősi szövegei (mint például a Jóga-vaszistha) már megtanították, hogy minden egyén a primitív életformákból (például férgek, vírusok) fejlődik tovább a fejlettebbek (madarak és emlősök) felé, és végül eléri az emberi létformát. A jóga nagy érdeme, hogy megmutatja, hogyan fejlődhet tovább egy emberi lény a bölcsek vagy a félistenek szintjére. Aurobindo nagy érdeme volt az az kijelentés, hogy mind az egyénnek, mind az egész emberiségnek egy lényként szüksége van a spirituális evolúcióra. Ezt már tapasztaljuk, bár még csak kísérleti szinten. Látjuk ezt a hindu jógik például Aurobindo, vagy a buddhista Thich Nhat Hahn tanításaiban, aki azt mondta, hogy a következő Buddha a szangha (a megvilágosodottak közössége) lesz. Látjuk az új keresztény tanításban, mely abban hisz, hogy Krisztus második eljövetele során az egész emberiség Isten fiává válik. Mindenhol megfigyelhető a ráébredés arra a tényre, hogy a spiritualitásnak közös erőfeszítésnek kell lennie, melyet mindenki végez mindenki érdekében. Reményeim szerint ez a kis munka a szamádhikról szintén egy szerény hozzájárulás ehhez. Abban is reménykedem, hogy el tudunk távolodni attól az elképzeléstől, hogy a múltbeli spirituális vezetők elérték az evolúciójuk csúcsát és eheylett előretekinthetünk a következő generációra, akik még a mi szintünknél is magasabbra fejlődnek, és ebben támogatni fogjuk őket."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése