"Az objektív szamádhik jelentőségéről beszélve sokan így válaszoltak: „A meditáció nem valamin történő meditációt jelent. A meditáció a valódi természetünk. Ha egy tárgyra koncentrálunk, akkor az ismert dolgok foglyai maradunk.” Ezek az állítások az advaita védánta és a buddhizmus felfogását tükrözik a meditációról, és nem a jógáét. Egyikőjüket sem kell automatikusan helyesnek vagy helytelennek tekinteni; de a kérdésem a következő: „Egyáltalán minek jött létre a világ, ha a megismerése foglyul ejti a lelket? Ez azt jelentené, hogy Isten egy trükkmester, aki azért adta nekünk a világot, hogy belegabalyodjunk, és nem adta meg azt az értelmi képességet, amivel ki tudunk szabadulni belőle?” Ezt a kérdést tenném fel azoknak a filozófusoknak, akik szerint a világ ez illúzió, káprázat, vagy akár „nem igaz”, ahogy Gaudapáda nevezte a Mándúja Kárikában. Ezt Isten egyik indiai neve – Májin – is tükrözi. Ha Istent Májinnak nevezzük, ami azt jelenti: „az, aki az illúzió fátylát fonja”, akkor abban hiszünk, hogy Isten egy trükkmester, aki olyan illúzióban ejt foglyul, melyből szinte lehetetlen megmenekülni.
Hasonló módon, egyes radikális idealisztikus filozófiák (melyek szerint a világ csak egy gondolat az elménkben), az emberi testet „semminek”, „sárnak”, „börtönnek”, „egy sírnak, melybe be vagyunk zárva”, „csalásnak”, vagy a „szenvedés völgyének” tekintik. E filozófiák szerint az elme és a test a szabadság akadályai, ketrecek, melyekbe be vagyunk zárva, és amelyekből ki kell szabadulnunk, hogy a tiszta tudat napjában sütkérezhessünk. Ezen szélsőséges filozófiák terjesztői szinte mindig férfiak. Indiában az univerzumot vagy prakritinek (Természet) vagy Saktinak (energia) nevezik, és női jellegűnek tartják. Az univerzum elutasításával tehát minden női jellegétől megfosztjuk a teremtést, és csak a tiszta tudat marad, melyet férfi jellegűnek tekintünk. Ugyanezek a filozófiák előírják a cölibátust a férfi gyakorlónak, nehogy beszennyezze a nőiség. A testet, melyet az anyánk szült és táplált, elutasítják. Bár a nő, aki Isten egy Fiát foganta, szeplőtlen fogantatással tette ezt, a mi anyáink beszennyeződtek a folyamat közben. Nem sértés-e ez az anyáinkkal szemben? És mindez kényelmesen szexista. Azt, hogy a nemzést karmikus köteléknek tekinti, Buddha is alátámasztotta, amikor a saját fiát Rahulának (Béklyónak) nevezte, mert úgy hitte, hogy a fia ideláncolta őt az anyagi léthez. Mi ebben a hiba? Igen, helyes, az első a négy nemes igazság között: „Minden létezés szenvedés”! E tekintetben a vallások általában egyetértenek. Azt mondják, hogy az anyagi univerzumot, a testet, és minden világi dolgot le kell győzni és el kell érni egy másik világot, nevezzük azt akár mennyországnak, akár nirvánának.
Én is szeretem a tiszta tudat napját, de ez csak a misztikus élmény egyik oldala. Ha a misztikus tapasztalat mindkét aspektusát, a tárgy nélkülit és a tárggyal rendelkezőt is figyelembe vesszük, akkor teljesen más világképhez jutunk. Egy olyan világnézethez, melyben a világ nem egy hazugság, délibáb, csalás vagy a szenvedések völgye, és melyben a test nem egy sírhely, sár vagy egy koporsó, és amelyben a nők nem akadályok vagy zavaró tényezők a spiritualitásban. Ebben a világnézetben az anyagi univerzum és benne az emberi test Isten kikristályosodott teste. Míg a tiszta tudat állapotát Siva személyesíti meg, az indiai Isten, aki a tárgy nélküli szamádhi állapotában elmerülve ül a Himalája jeges és élettelen magaslatain, az univerzum női természetű. És a „nő” a megtestesítője. Nem a spiritualitásunk akadálya, hanem hordozója. Ha csak tárgy nélküli szamádhi lenne, mindannyian gondolat és mozdulat nélküli Sivák lennénk, a világ pedig egy élettlene hely volna, egy megdermedt kép, ami nem tartalmaz semmit, csak ...várjuk ki... semmit, ürességet. Micsoda férfi-paradicsom! De mi történt a teljességgel, a túláradó örömmel, a végtelen kreativitással, a bőséggel és a virágzással?
Ez a bőség csak akkor tért vissza, amikor Káma virágnyila megérintette Sivát. Így ő feleszmélt, és beleszeretett Párvatíba, a Sakti, a női teremtő erő megtestesülésébe. A Siva Purána ezt követő történetei finom egyensúlyt képviselnek a magányos meditáció és a világban való eksztatikus részvétel között. Figyelemre méltó, hogy a nyolc szamádhi közül az egyiket ánandának, vagyis az eksztázis szamádhijának nevezik.
-->
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése