"Ha egy misztikus (mint Patandzsalí) a misztikus látomás (szamjama) eszközével jut információhoz, azt az információt önmaga mértékével kell mérni, majd ellenőrizni és összevetni más forrásokkal. Patandzsalí három témáról értekezett (A Jóga-szútrát a jógáról írta, a Csaraka-szamhitát az ájurvédáról, a Mahábhásját pedig a szanszkrit nyelvtanról) – és mindegyik szövege megbízható szaktekintély a témájában, még több ezer évvel később is. Nem az összes misztikus volt ennyire termékeny, de ha hitelesnek tekintjük egy misztikus állításait, az nem azt jelenti, hogy teljességgel elutasítjuk (amit sokan tesznek) vagy teljességgel elfogadjuk (ami ugyanolyan veszélyes). Meg kell fontolnunk az ilyen tudást, meg kell vizsgálnunk közelebbről, és meg kell állapítani, hogy működik-e. Mint ahogy nem hiszünk el mindent, amit egy tudós mond, azt sem kell habozás nélkül elfogadni, amit egy misztikus mondott.
A szamjamához hasonló állapotok megjelenésének hosszú története van, és úgy tűnik, hogy gyakoribbak voltak, amikor még harmóniában éltünk a természettel és a teremtéssel. A világ természeti népei valaha – és valamennyire még most is – döbbenetes tudással rendelkeztek a növények gyógyhatásairól és más dolgokról. A nyugati antropológusok azt gondolják, hogy e bennszülött kultúrák sámánjai sok száz nemzedéken keresztül, kísérletezgetéssel jutottak ehhez a tudáshoz. Így élünk a kulturális részrehajlásunkkal e kultúrák felé. Valóban szükségük volt-e arra, hogy sok tízezer rokonukat feláldozzák, miközben a dzsungel számtalan gyógynövényével és a különböző betegségekkel kísérleteztek? Nem valószínű. De mi, modern emberek nem tudjuk felfogni, hogyan tehettek másként szert erre a tudásra. Ha maguknak a sámánoknak tesszük fel ezt a kérdést, azt fogják válaszolni: „A növények mondták el nekünk.” Ebben az esetben a szamjama koncentrációjára utalnak, mely által hallgatni tudtak a növényekre, és érezni tudták őket. Ez a mély figyelem azután tud bekövetkezni, hogy a pszichés problémák elpárologtak, éppen ezért érkezik ez a szamjama hetedikként Patandzsalí rendszerében, és nem korábban. Abból az intenzív vágyból is származhat, amivel meg akarunk tudni vagy tanulni valamit, még akkor is, ha a jelölt nem teljesen áll készen arra, hogy ennek a tudásnak az őrzőjévé váljon. Így jönnek létre a gonosz zsenik.
A bennszülött népek terjedelmes tudása sok esetben megdöbbentő. Például azon a földön, ahol most lakom, egy Aboriginal rezervátum volt, és ott élt a világ második legmérgezőbb kígyója, a keleti barna kígyó. Mostanában a legtöbb ember akkor élheti túl a marását, ha fél órán belül megkapja az ellenmérget. Az egyik Aboriginal öreget megkérdezték, hogy mit csináltak régen az emberek, ha valakit megmart a kígyó. Ez volt a válasza: „Akkor már késő. Ne keresztezd a kígyó útját.” Amikor azt kérdeztük, hogy mi történik, ha mégis találkozunk vele, azt válaszolta: „Ne engedd, hogy megmarjon, kerüld ki, mielőtt támadna.” Amikor tovább kérdezgettük arról, hogy mégis mi történne, ha mindezek az óvintézkedések csődöt mondanának, végül azt mondta: „Feküdj le két napra, és nem mozdulj meg.” És döbbenetes módon, ha valaki képes lenne tényleg nem mozogni két napig, akkor jó eséllyel túlélné a támadást, mivel a méreg a nyirokrendszeren keresztül terjed, és minél többet mozgatjuk a karjainkat és a lábainkat, annál hamarabb meghalunk. Ha nyugton tudnánk maradni, és még a pulzusunkat is sikerülne lelassítani a transzállapotba kerülés által, akkor lenne esély arra, hogy a test lebontsa a lassan terjedő mérget, mielőtt az megölne. Volna-e kedve valakinek kísérletezni ezzel a módszerrel? Nem valószínű. Az Aboriginalok azt mondják: „A kígyó mondta nekünk.” Azt is mondják: „Bárhol is legyen méreg a dzsungelben és a földön, tíz méteren belül meg fogod találni az ellenszerét.” Döbbenetes! Ez is mutatja azt, hogy mennyire a természet részei voltak ezek a kultúrák, ahelyett, hogy ellenséges környezetnek látnák, melyet le kell győzni ahhoz, hogy életben tudjunk maradni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése