"Ez a szamádhi, a dharma-mégha szamádhi a jellemzők felhőjét eloszlató szamádhit jelenti. A jellemzők itt azokra a részletekre vonatkoznak, amiket tudunk a tárgyakról, illetve ebben az esetben a saját magunkkal kapcsolatos tudatalatti elképzelésekre, a saját feltételekhez kötöttségünkre is. A tudatalattink egy bizonyos történettel azonosítja magát, mely a fájdalmas élmények történetéből áll, valamint az általunk átélt elutasításból és Istentől való elkülönülésünkből. Ez a szamádhi úgy oszlatja el ezeket az elképzeléseket, ahogy a (tudatosság) Napja eloszlat egy felhőt, hogy jelen tudjunk lenni benne, azonosulni tudjuk vele, és tudjuk, hogy a tudat vagyunk. A tudat Napjában fürdőzünk. Patandzsalí ezt mondja az 1.51. szútrában: „Miután ezek a tudatalatti benyomások megszűntek, az elme teljessége felfüggesztett állapotba kerül, és ez a tárgy nélküli (nirbídzsa) szamádhi.” Ez azt jelenti, hogy az aktív tudatalatti benyomások (melyek különböznek azoktól, amelyeket a tudás megégetett és meddővé tett, és így nem tudnak újra kihajtani; akadályozzák e szamádhi megjelenését.
A dharma mégha szamádhi megértésének másik módja az, ha a bardó állapotait tapasztaljuk meg még életünk során. A Bardo Tödol a tibeti Halottak Könyve. Szerzője Guru Rinpocse, a tibeti buddhizmus alapítója, és az állapotok pontos térképét írja le, melyeken keresztülhaladunk a halál és az újjászületés között. A Bardo Tödol azt tanítja, hogy a halál pillanatában a psziché felrobban, és a külső, sűrűbb rétegek szertefoszlanak. A halál utáni első három napban a középpontunkban, a tudatban vagyunk. Azután lassan megkezdődik a külső rétegekkel való azonosítás ismételt kialakulása, melyek végül teljességgel visszatérnek. A Tibeti Halottak könyve azt javasolja, hogy maradjunk a tiszta tudatban, amit elsődleges Fehér Fénynek nevez. Ahelyett, hogy felemelkednénk a felszínre, és újra kialakítanánk az azonosítást a visszatérő sűrű külső burkokkal, vissza kell térnünk a tudat ragyogó fehér fényébe.
Ezt a tanítást a tárgy nélküli szamádhira is alkalmazhatjuk. Amikor első alkalommal elérjük ezt a szamádhit, a legmélyebb bensőnkbe, a tiszta tudatba megyünk. A mély szamádhiban maradva azonosítjuk magunkat az elsődleges fehér fénnyel. A normális, éber állapotban a tiszta tudatot a pszichénk sűrűbb rétegei, a düh, félelem, ellenszenv, fájdalom stb. veszik körbe. Amikor belépünk a szamádhiba, akkor úgy tűnik, mintha a sűrűbb rétegek elillannának és lekapcsolódnának rólunk, miközben a legmélyebb lényünk tiszta fehér fényében leledzünk. Idővel, ahogy a tudatban levés „megkopik”, a külső rétegek visszatérnek, és a tudatosságunk és a figyelmünk újra feljön a felszínre és ismét azonosítjuk magunkat ezekkel a rétegekkel. Ezeket a külső rétegeket a jellemzők felhőjéhez hasonlíthatjuk, melyben kódolva van az azonosságunk és a személyiségünk, és a ragaszkodás ahhoz, aminek hisszük magunkat, azt okozza, hogy a természetes állapotunkon kívül maradunk. Ha a fehér fény középpontjában maradunk, akkor az azonosságunkkal kapcsolatos összes külsődleges koncepció, a jellemzőink, elillannak."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése