2020. március 19., csütörtök

A tiszta Én-ség

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:

"Vivekananda és az egó megsemmisítésése

A modern spirituális tanítók, mint például Swami Vivekananda (1863-1902), gyakran az egót és az elmét tekintik a vétkesnek majdnem mindenért, ami balul üt ki. Vivekananda azt javasolta, hogy „gyökerestül tépd ki a gazember egót”, és „semmisítsd meg az elmét”. De ez a felhívás túlzott egyszerűsítés. Az 1900-as évek elején azért hangoztattak ilyen felhívásokat, mert az „egó” és egyéb kifejezések használata (mely közvetlenül Freud angol fordításaiból származik) tudományos hangszínt kölcsönzött nekik. De még manapság is tartják magukat az ilyen elképzelések a spirituális tanítók és guruk között. Egy modern pszichológus azonban nem tudna azonosulni ezzel a nézettel, mert az elme vagy az egó megsemmisítése következtében vegetáló és skizofrén állapotba kerülnénk. Ha a pszichénk egyes részeit önmagunk ellen fordítjuk, akkor egy pszichés csatatér közepén találjuk magunkat, hiszen ki fogja elvégezni a széttépést és megsemmisítést? Ugyanaz az egó, melynek elpusztítását követeljük. A kizárás nem megoldás, csak az integráció.
Az Én-ség a maga tiszta értelmében az „Én-tevő”. A szánkhja filozófiában (melyen a jóga alapul) az „Én-tevőt” ahankárának nevezik. Ezt néha „kozmikus egónak” is fordítják, mivel arra az intelligenciára utal, mely önmagáról, mint létezőről tudatos. Más szavakkal az egó a „formával rendelkező Isten” vagy „Isten, mint a létezés”. Amikor az indiai bölcs, Ramana Maharishi magyarázta az Én-gondolat eredetéhez való visszakövetésének technikáját, az aham-vritti szanszkrit kifejezést használta, ami lefordítva „Én-gondolatot” jelent. Helyesen emelte ki, hogy az 'a' és a 'ha' a szanszkrit ábécé első és utolsó betűje, és az Éngondolat a kezdet, a vég, és minden a kettő között. Hasonló idézeteket találunk a Bibliában. (Jelenések 1:8,11 és 21:6): „Én vagyok az Alfa és az Ómega, így szól az Úr Isten, aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható.” Figyeljük meg, hogy az ÉN-VAGYOK az Ótestamentumban is Isten neve. Hasonló módon, amikor az Úr azt parancsolja Mózesnek, hogy kérje a fáraótól az izraeliták elbocsátását, és Mózes megkérdi, hogy kinek a nevében menjen, az Úr azt válaszolja: „A nevem: VAGYOK AKI VAGYOK”. Az aham-vrittit, vagyis Én-séget csit-acsit granthinak is nevezik, vagyis a csomónak, mely összeköti a tudatosat (az önvalót és a tudatosságot) az öntudatlannal (az anyaggal és a testtel). Nevezhetnénk akár Isten legnagyobb találmányának (ha volna ilyen).
Akkor most hogyan egyeztessük össze az „Én-gondolat” vagy „Én-ség” isteni mivoltát egyfelől, valamint a „gazember egót” másfelől? Értelemszerűen Istennek nem lehet egója, mivel az egó térbeli és időbeli korlátozottságot jelent. Az a kihívás, hogy megértsük az egó” kifejezést. Freud eredeti német nyelvű munkáiban az egót „Ich”-nek, vagyis „Én”-nek nevezte. Amikor a munkáit lefordították angol nyelvre, a tudományosabban hangzó „egó” latin kifejezést választották. Míg az „Én” kifejezés hallatán inkább az alfára és omegára emlékeztető fogalmakra asszociálunk, az „egó” kifejezés sokkal inkább a torzulásra hajlamos egó, az egoizmus patologikus állapotára emlékeztet. De mi a kettő viszonya? Az egyéniség (aszmitá) szamádhi a tiszta és eredeti „Én-vagyok”, a tiszta én-ség megnyilvánulása a meditáció során. Ezt a szeplőtlen „Én-vagyok”-ot viszont nem lehet korlátozni időben és térben, ezért csak általános értelemben lehet tudatában a teremtésének. Ahhoz, hogy az „Én-vagyok” részletesen meg tudja tapasztalni a teremtését, végtelen számú én-ségre osztotta magát, melyek térben és időben korlátozottak, és ezek vagyunk mi.

Nincsenek megjegyzések: