Air Emirates

Az időjárás a szélsőségekig fokozta a dolgokat, amikor szerdán elindultunk Bécsbe a repülőtérre. A ember ugye nem akar bundát vinni magával a trópusokra, viszont Bécsig egyfolytában esett a hó, én meg vacogtam a kocsiban félálomban. A reptéren minden simán ment, az első pozitív benyomás az Emirátusokról, hogy 32 kiló poggyászt lehet vinni, az Európában szokásos 20 helyett.

Jó tágas Boeingbe ültettek be, a felhajtható érintőképernyőn egy teljes médiacenter volt. 1500 cd, 500 film és egyéb cuccok közül lehetett válogatni. Persze mi inkább kábuldoztunk, mintsem hogy a filmeket lett voln

a időnk élvezni, mindenesetre elég hamar eltelt az öt óra Dubai-ig.

Dubai-ban újabb öt óra várakozás. Eddig ez volt életem "legfelhasználó-barátabb" repülőtere. Egyrészt ingyenes wifi van, másrészt tíz méterenként notebook-töltő állomások, és egy csomó relaxációs szék. Persze aki költekezni akart, annak ott voltak a Duty Free Shopok végestelen mennyiségben, elektronikai kütyüktől az ékszereken át az élelmiszerekig, valamint egy csomó büfé meg étterem. Miután kineteztük magunkat, és sétáltunk egy pár kört, elindultunk a terminál felé, ahonnan indult a trivandrumi csatlakozás. legalább egy kilométert kellett megtenni a reptéren, helyenként mozgó járdákon. Egyiken Ildikó fejen is állt, hogy valami jógaélmény is kapcsolódjon Dubai-hoz.

Eredetileg azt terveztük, hogy kiterítjük a matracokat és jógázunk egyet, de aztán ez valahogy elmaradt. Mikor odaértünk a 118-as terminálhoz, akkor felfedeztünk egy jó kis fagyizót. Bogyó mindenáron ki akarta próbálni, bár a reptéren is erőteljesen nyomatták a klímát, és én még nem olvadtam fel teljesen Budapest óta, a repülőről nem is beszélve, ott még pokrócban is fáztunk. Amikor Bogyó kiválasztotta a fagyit, a pultos csávó két kanállal összegyúrta egy nagy gombócba, és átdobta a haverjának, aki lecsapta a gombócot, és belekeverte a csokiszószt meg a kesudiót, aztán még egyszer feldobta, és ügyesen elkapta a kis papírtálkával, amibe kitálalta.

Erre elkerekedett a szemem, az én fagyim dobálását már le is filmeztem. Úgy döntöttek, hogy megfigurázzák még egy kicsit, és amikor bekeverte az ürge a vanilia és csoki fagyit az öntetekkel, akkor hirtelen kidobta apultból a hátam mögé. Utána fordultam, és akkor láttam, hogy a harmadik srác kiszaladt a pultból, és vagy négy méterről csont nélkül bezsákolta a fagyigombócot a papírkosárkába. A képen a fagyizsonglőr csapat. Ezek után már be kellett csekkolni, úgyhogy a repülőn fejeztem be a fagyi majszolását, majd újabb négyórás út következett Trivandrumig. Ez már kisebb gép volt, egy Airbus. Az érintőképernyő már kevesebbet tudott, és az ülés is szűkebb volt. Mindkét gépen ázsiai vega kaját rendeltünk, "A taste of things to come" jelszóval.

Az Emirates másik előnye (a viszonylag olcsó jegyárak mellett), hogy törekszenek a pontosságra. Mi is kb öt percet késtünk csak, és megérkeztünk Trivandrumba. Kerala - God's Own Country. A szokásos dél-indiai lazaság fogadott, az útlevélbe épp hogy csak benéztek. utána kezdődött a tülekedés a bőröndökért. Én már a gépről leszállva éreztem, hogy bedagadtak a lábaim, nem tett jót nekik a hirtelen klímaváltozás, az elmúlt napok hajszoltsága és a majd' 24 órás ücsörgés.

Végre-valahára megkaptuk a poggyászt, és amikor kiértünk a reptérről, megtaláltuk a taxisunkat is. Az ember az ilyen lazaság láttán általában arra van felkészülve, hogy valami biztos elmarad, vagy elfelejtődik, de itt valahogy spontán módon minden megtörténik, nem kell annyit rugdosni az embereket, mint otthon. Szóval bekászálódtunk a fehér Ambassadorba, és irány Kovalam.