2012. november 14., szerda

A teregetés taója

Na tessék... Most írtam egy teljes blogbejegyzést, erre fogta magát, és eltűnt... Valamit nem jól nyomtam meg. Ilyenkor nincs az embernek idege újragépelni az egészet, úgyhogy inkább előveszek egy másik témát. Ráadásul pont ilyen zen-érzés fogott el ennek hatására, amit a tibeti buddhisták tudatosan szoktak erősíteni a mandalakészítés közben. Gondoljunk csak bele: hetekig, néha hónapokig készítenek egy csodaszép mandalát színes porokból, homokból. Űgyelnek rá, hogy minden pontosan a helyére kerüljön, és amikor kész a remekmű, akkor kiviszik a kolostorból, és hagyják, hogy a szél egy pillanat alatt szétfújja, vagy pedig beleborítják az egészet egy folyóba.

Mint is akarnak mindezzel kifejezni? A múlandóság állandóságát. A hétköznapi ember, amint megalkot valamit, elkezd ragaszkodni hozzá, és arra vágyik, hogy minél hosszabb ideig és minél többen élvezzék munkája gyümölcsét. Én is ezért írtam a blogposztot, erre amint kész lett, eltűnt az egész, és nem találom sehol. Ahogy mondani szokták, nem a cél a fontos, hanem az út, ami elvezet odáig. Bizonyos szempontból a gyakorlásunkkal is így vagyunk. Az ember minden nap odaáll a matracra, és abban reménykedik, hogy a sok-sok gyakorlás eredménye összeadódik, és majd egyszer ott marad a lába a nyaka mögött magától, egyszer meg tudja fogni a bokáját hátrahajlításban, stb. Szerintem egyébként nekem sokkal igzalmasabb mindez, mint annak, akinek már simán megy, mert neki már nem kihívás, és nem is fogja nagyon lekötni az elméjét. Mindig olyan célokat kell kitűzni magunk elé, amik inspiráló magasságban vannak, de azért nem tűnnek elérhetetlennek.

És gyakran érzi azt az ember, hogy egy tapodtat sem haladt előre, sőt, két évvel ezelőtt ez vagy az az ászana mintha sokkal jobban ment volna, mint most. Szóval vannak elvárásaink, hogy jobban menjen a gyakorlás, kevesebb legyen a szenvedés, fókuszáltabb legyen az elménk stb. És minden nap erőfeszítést teszünk érte, és persze bizonyára ennek meg is lesz az eredménye. Csakhogy az élet azt is meg akarja tanítani nekünk, hogy nem szabad ragaszkodni az eredményhez, és akkor is lelkesnek kell maradni, ha elmarad vagy késik. Vagyis meg kell tanulni kötelességből cselekedni. 

Krisna is azt tanítja a Bhagavad-gítában, hogy a karma-jógában a kötelességből történő cselekvés vezet el a felszabaduláshoz. Meg kell értenünk, mi a kötelességünk, és folyamatosan aszerint kell cselekedni. Különben csak az elménk szeszélyeire fogunk hallgatni, ami több és több bonyodalmat fog hozni az életünkbe, boldogság helyett. Az ember hétköznapi tevékenységei java részét kötelességből végzi, és nem azért, mert szereti. Persze ha valakinek a munka egyben a kedvenc időtöltése is, akkor szerencsésnek mondhatja magát, de emellett egészségesen kell tartani a testünket, puhennünk is kell, táplálni kell a testet (ebben is szerencsések vagyunk, ha éppen a tápláló és egészséges ételek a kedvenceink, és nem az üres kalóriában dúskáló élvezeti kaják), ápolni kell a családi és érzelmi kapocsolatainkat, gondoskodni kell a szeretteinkről stb. Elsős lányomnak például eleinte stressz volt megtanulni, hogy minden nap nyolc órát kell az iskolában ülni, és otthon még házi feladatot is kell készíteni. De hát az élet ilyen, legfeljebb jó képet vághatunk hozzá, és gyorsan megcsinálhatjuk azt, amit meg kell, de nem annyira szeretjük, és akkor több idő marad arra, amivel szeretünk foglalkozni.

A házimunka is ilyen, hiszen a jóginak nem csak a testét és elméjét kell tisztán és rendben tartania, hanem a környezetét is. Szerintem a házimunkából a férfinek is ki kell vennie a részét, és akkor már jobban jár, ha olyat választ, amit még szeret is. Én például leviszem a szemetet, kiporszívózok, és rájöttünk Orsival, hogy még teregetni is szeretek, legalábbis jobban, mint ő.

A teregetés végülis egy olyasmi dolog, mint a mandala-építés. Minden nap kiteszed a kimosott ruhákat a szárítóra, és leszeded róla azokat, amik megszáradtak. Azokat pedig beteszed a fiókokba, a helyükre. Nem szeretem, ha valami elől van, az én fejemben mindennek megvan a maga helye. És amikor az összes tiszta ruha a megfelelő fókban van, akkor az embert a béke és nyugalom érzése árasztja el, még akkor is, ha tudja, hogy másnap kezdheti előlről az egészet. Főleg nálunk, amikor minden este tíz kiló összeizzadt jógaruhát borítok ki a vitorlás-zsákomból a mosógép elé.

Végre kell hajtani tehát a kötelességünket, anélkül, hogy vágyánk arra, hogy élvezzük a folyamatot vagy elkezdenénk ragaszkodni a végeredményhez. Persze az nem baj, ha az ember közben jól érzi magát, akár még meditatív állapotba is kerülhet. A kezdő jógiknak amúgy is szükségük van az aktivitásra az életükben, mert a tétlenség még jobban megnehezíti az elme lecsendesítését. A múltkor Jin jógán tapasztaltam meg, hogy nem vagyok még elég fejlett ahhoz, hogy nyugodt elmével tudjak belelazulni egy pózba öt percig. Ez még most sokkal nagyobb kihívás a számomra, mint például a haladó sorozatok gyakorlása, de talán majd eljön az idő, amikor nyugodtan tudok majd elmélyülni a statikus jógapózokban és a meditációban is. De addig még szerintem jó pár adag frissen mosott ruhát ki fogok teregetni, na megyek is... 

Nincsenek megjegyzések: