"Van itt egy fontos félreértés, amiről tudatosnak kell lennünk. Egyes modern szerzők, gyakran a Védánta és a buddhizmus inspirációjától vezérelve, a jógát az önmegsemmisítés kultuszaként írják le. Ez a nézet hiányosságokra utal Patandzsali rendszerének megértésében. A jelen szútra egyértelműen kijelenti, hogy a felszabadult jógi számára a világgal kapcsolatos tudatosság szűnik meg, de nem a tényleges önvalóval kapcsolatos tudatosság. Ez azt jelenti, hogy miután elértük a szabadságot, maradandóan megállapodunk a tudattal kapcsolatos tudatosságban. Ez az állapot teljességgel különbözik a megsemmisüléstől, ehelyett határtalan szabadságot és eksztázist jelent. Az, ami korlátozhatná – a tünemény világ – elveszik a szemünk elől, mivel kiszolgálta a célját.
Azonban, bár a világ elveszítette jelentőségét a felszabadult személy számára, továbbra is biztosítja szolgálatait azok számára, akiknek még szükségük van rá. Szerencsére, különben minden egyes világ csak egy felszabadult lélek igényeit szolgáná ki. De mivel a természet „önzetlenül” végzi szolgálatát az összes purusa számára, folytatja munkáját a többiek érdekében. Itt is láthatjuk a természet anyai jellegét, amit később Sakti, az anyaistennő formájává idealizáltak.
Ha ezeket a különféle megközelítéseket összevetjük Patandzsali koncentrációs jógájával, az Advaita (nondualista) elmélkedés-elméletével és a Bhakti meghódolás-aspektusával, akkor azt vesszük észre, hogy a filozófiai terminusokban néha erősen eltérnek.
Egy tudós számára nagy különbség az, hogy egy rendszer dualisztikus vagy monisztikus, minősített monisztikus, vagy nem minősített monisztikus. Egy misztikus számára ezek a kategóriák nem rendelkeznek jelentőséggel: a rendszerek különböző utak ugyanarra a helyre. Az egyik út a part mentén halad, a másik a hegyeken át, a harmadik pedig a dzsungelben. Az, hogy melyik utat választjuk, csakis a személyes választásunktól függ, egyik sem jobb, mint a másik. Minden rendszer csupán a valóság modellje, és midegyik jobban illik egyik vagy másik személyiség-típushoz. Egyikük sem lehet a valóság teljes képviselője, mivel az elme teremtményei, és az elme természeténél fogva képtelen úgy visszaadni a valóságot, ahogy van.
A tudósok közötti évezredes vita arról, hogy melyik rendszer jobb, igazából arról szól, hogy kinek van hozzáillő személyisége. Mivel az upanisadokon alapuló összes filozófiai rendszer különböző személyiség-típusok számára írja le a misztikus megtapasztaláshoz vezető utat, mindegyikük az adott személyiségtípus esetében működik. Mások esetében lehet, hogy nem működik. Ezért mindegyik csak annyira létezik öntörvényűleg, amennyire képes az embert elvezetni a felszabadulásig. Ha egy rendszer logikailag egyértelműbb, mint egy másik, de nem képes hozzásegíteni az embereket a felszabaduláshoz, akkor haszontalan, és el kell utasítani.
A felszabaduláshoz vezető úton fel kell szabadítanunk az elménket az olyan kategóriák alól is, mint a logika. Végső soron maga a valósági is egy paradoxon, és mindent magába foglal, nem pedig logikus, analitikus és kizárólagos. Az elme csupán egy eszköz, amit úgy használunk, mint egy izmot. Ha az elme kontrollál és használ bennünket, azt megkötött állapotnak nevezzük. Az elme zsarnokságának eredményét láthatjuk ötezer év háborúiban és erőszakában.
Hogy egy példát adjunk a rendszerek közötti konfliktusra, vizsgáljuk meg a számkhja felfogását a purusáról (tudatról), amelyről a számkhja azt állítja, hogy több van belőle. Ez ellentmondásnak tűnik a Védánta átman-felfogásával, amelyből csak egy van. Hasonló konfliktus létezett a fizikában, amíg a fényt vagy részecskeként, vagy hullámként próbálták leírni. Mindkét nézetre vonatkozóan voltak bizonyítékok, és mindkét nézet kizárta, és helytelennek tekintette a másikat. De mindkét gondolati iskola hasznos volt bizonyos helyzetekben alkalmazva. Végső soron a fizikusok megegyeztek abban, hogy bizonyos körülmények között a fény hullám-tulajdonságokkal bír, míg más körülmények között részecske-természettel. Miután az ellenfelek túlléptek azon, hogy kinek van igaza és kinek nincs, sikerült egy olyan leírást találniuk, ami mindenkinek segített.
Ugyanez a helyzet a tudattal. Se nem számkhjaita, se nem védántista, se nem buddhista. Bizonyos körülmények között úgy viselkedik, mint a számkhja purusája, és a purusa-felfogás használata olyankor segít megérteni, hogy mi a tudat. Egy másik helyzetben, egy másik szemszögből nézve, úgy viselkedik, mint a védánta átmanja, akkor pedig az a nézet segít. Egy harmadik helyzetben hasznosabb lehet a buddhista üresség (súnjatá) elvével dolgozni. Ekkor megvalósítjuk, hogy a tudat (a) sok, (b) egy), (c) mindkettő, és (d) egyik sem. Ez szükségképpen így van, hiszen a tudat mindent magába foglal. Ha valami olyat figyelünk meg, ami nem tartalmazza az összeset az (a)-tól a (d)-ig, az a meghatározás szerint nem lehet a tudat.
Arra kell használnunk az upanisadikus rendszereket, hogy megvalósítsuk önmagunkat, mint a tudatot, anélkül, hogy elkezdenénk ragaszkodni valamelyikükhöz. Máskülönben kifejlesztünk egy prioritási listát, ami azt jelenti, hogy intellektuális területek kijelölésére fogunk törekedni. Akkor pedig a fókusz nem azon lesz, hogy meg vagyok-e állapodva az igazságban, hanem azon, hogy nekem van igazam, és valaki más téved. Akkor ismét beleestünk az elme csapdájába, és a valóságnak tekintünk egy modellt. A rendszerek azért fontosak, mert segítnek abban, hogy önmagunkká váljunk. De utána, amikor megpillantottuk a mély valóságot (a Brahmant), többé már nincs jelentőségük."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése