Alkalmasság a második sorozatra

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Az erő és állóképesség elérése

Az utolsó feltétel, aminek eleget kell tenni a második sorozat elkezdése előtt, az, hogy elegendő erővel ás állóképességgel kell rendezni. A második sorozat sokkal több erőt kíván, mint az első, és hosszabb ideig tart a gyakorlása. Szükségünk van a megfelelő erőtartalékokra, mielőtt nekivágunk a hosszú ösvénynek, ami a második sorozaton keresztül vezet.

Valószínűleg rendelkezünk elegendő erővel, ha tisztán hátra tudunk ugrani dandászanából csaturanga-dandászanába, és szépen előre tudunk ugrani lefelé néző kutyából dandászanába. A szükséges állóképességet az bizonyítja, hogy képesek vagyunk-e heti hatszor gyakorolni korlátlan ideig a teljes első sorozatot. Emellett könnyedén képesnek kell lenni végrehajtani az első sorozat gyakorlását, még a legnehezebb napjainkban is.

Mielőtt belekezdünk a második sorozat gyakorlásába, fel kell tennünk a kérdést, hogy rendelkezünk-e a plusz idővel és energiával, amit a gyakorlására kell majd szánnunk. Ha nem vagyunk biztosak abban, hogy a válasz „Igen”, akkor biztonságosabb döntés az, ha még egy évig maradunk az első sorozatnál, amíg nem sikerül helyet csinálni neki az életünkben.

Még egy szó az alkalmasságról

Minden egyes személy a felkészültség más szintjén kezdi a gyakorlását, és egyéni ütemben fejlődik. Ez a megértés központi szerepet játszik a védikus tanításban. A gyakorlásnak azt a szintjét kell végeznünk (bhúmika), amire alkalmasak vagyunk (adhikára). Az adhikára kifejezés a kri tőből származik („tenni”), az adhi előtag pedig azt jelenti, hogy „mindkét oldalon”, és nem fölötte vagy alatta. Az adhikára tehát azt jelenti, hogy azt tesszük, ami a mi szintünknek megfelel, és nem olyan valamit, ami fölötte áll a megértésünknek vagy a képességeinknek (vagy pedig nem elég nagy kihívás).

Az indiai írások általában megnevezik, hogy ki képesített a bennük foglalt tevékenységek végrehajtására. Az ilyen utasítások egy versszakot vagy akár egy szót is alkothatnak. Például a Jóga-szútra az atha jógánusászanam kifejezéssel kezdődik, amit úgy lehet lefordítani, hogy „Most kezdődik a jóga megvitatása azok hasznára, akik megvalósították, hogy a világi tárgyak nem olthatják szomjukat.” Ennek az üzenetnek nagy része az „atha” szóban van kódolva. A szerző, Patandzsali szeretné kifejezni, hogy azok, akik még mindig hisznek abban, hogy elérhetik a szabadságot csupán azáltal, hogy okosak, szexik, befolyásosak és vagyonosak lesznek, nem képesítettek (adhikárí) befogadni ezt a tanítást. Más írások több hosszú versszakban fogalmazzák meg, amit általában adhikárínak vagy adhikárának neveznek, egy egész katalógusnyi követelményt felsorolva, hogy milyen feltételeknek kell megfelelnie a jóginak, hogy belekezdhessen a gyakorlásba.

A múltban sok jógahagyomány súlyosan korlátozta a jelöltek számát, nehezen teljesíthető követelményeket támasztva velük szemben. Ezeket az iskolákat nem a tanítványok mennyisége, hanem inkább a minőségük érdekelte, Sok jógaiskola egy egészen specifikus réteget célzott meg, és a kritériumok fölé vagy alá eső jelölteket máshová küldték. A régi időkben a tanítók mindent megtettek, hogy elhárítsák a tanítványokat, ahelyett, hogy gyűjtenék őket. Ez egy modern jelenség, hogy a tanítók azt az elképzelést közvetítik, hogy az ő tanításuk mindenki igényeinek megfelel. Tradicionálisan a tanár döntötte el, hogy a tanuló milyen jellegű gyakorlásra áll készen.

A régi időkben a tanítást a bhúmikának megfelelően kategorizálták. A bhúmika lépést, fokozatot, szintet jelent. Mivel az evolúció különböző állomásán lévő emberek voltak, sokféle dologm volt, ami a különböző szinteknek megfelelt. Egy bizonyos ember számára az volt a megfelelő tanítás, ami figyelembe vette a jelenlegi szintjét, és képes volt felhozni őt a következő, magasabb szintre. Manapság, a társadalmi demokrácia hatására, mindenki a legmagasabb tanításra vágyik, ha készen áll rá, ha nem. a legmagasabb tanításnak általában a gjána-jógát tekintik (amit Brahma-vidjának is neveznek), az a diszciplina, amelyben csak a tudás tiszta formáját használják, és nincs gyakorlás (lásd ennek részletesebb megvitatását az első fejezetben). Ez okból a gjána-jóga sok rajongóra tett szert a nyugati társadalomban. A tradicionális álláspont szerint azonban csak néhányan képesítettek (adhikára) erre a legmagasabb útra. Ezen kívül, ha nem azt a folyamatot gyakoroljuk, amire készen állunk, nem csak hogy nem érünk el eredményeket, hanem el is vesztegetjük az időnket és a tanárunkét is. Ennek elkerülése érdekében objektív módon kell megítélnünk, hogy mely gyakorlatra vagyunk alkalmasak (adhikára). Amikor elértünk egy szintet, akkor továbblépünk a következő, magasabb szintre (bhúmika), anélkül, hogy megpróbálnánk előreszaladni.

Patandzsali könnyű módot adott ahhoz, hogy megoldjuk ezt a problémát, amikor létrehozta a nyolc ágat, amelyek szépen el vannak rendezve a szintek szerint. Azt, hogy ő is a bhúmika elvét követte, egyértelműen láthatjuk a taszja szaptadá pránta bhúmih pragjá kijelentésből. Ez a szútra (2.27.) azt mondja, hogy a tárggyal kapcsolatos teljes és autentikus tudásra (pragjá) hét szinten keresztül tehetünk szert.

Ha megvan az időnk és energiánk, hogy folytassuk utunkat az Ashtanga vinyásza jógán keresztül a második sorozat gyakorlásával, rá fogunk jönni, hogy hihetetlen eszközt kapunk a kezünkbe. Bár a második sorozat eleinte nagyon sok energiát, időt és eltökéltséget igényel, az eredmény megéri a fáradságot. A teljes második sorozat napi szintű gyakorlása annyira elmélyíti az életminőségünket, hogy ha egyszer megszokjuk ezt a rendszerességet, egyszerűen nem fogunk többé akarni egy olyan testben élni, amely nem esett át ilyen jellegű jógikus kiképzésen."