Az életkorral is hasonló a helyzet. Az, hogy évről évre öregebbek leszünk, tény. A születésünk pillanatától napról napra közelebb kerülünk a halálhoz, sőt, ahogy azt szintén korábban elemezgettük, a legtöbben nem is tudjuk, hogy még pontosan mennyi van hátra ebből az életünkből. De maradjunk most a mai témánknál, az életkornál és az öregedésnél.
A legtöbb ember mániákusan küzd ellene, mégpedig nem véletlenül. A lélek természete szerint ugyanis nem öregszik, ezért valahol természetellenesnek találjuk az öregkort, a ráncokat, a remegő kezeket-lábakat, és azt, mikor már a cipőnket megkötni sem tudunk lehajolni. A jógik erre is kidolgozták a megoldást: az ászanák gyakorlása rugalmassá és ellenállóvá teszi a testet az idő múlásával szemben, a pránájámáról éppen tegnap tanultuk, hogy úgy nézhetünk ki tőle, minta tizenhat évesek lennénk. A jama és a nijama követése megelőzi azt, hogy kiégjenek az érzékeink a sok élvezettől és káros szokástól, a meditáció pedig fiatalosan tartja az elmét.
A komolyan gyakorló jógik nem ritkán 2-300 évet is megéltek, és látványosan lassabban öregedtek nem jógázó kortársaiknál. A lényeg azonban nem ez, hiszen nem akartak szépségversenyt nyerni, vagy a Men's Health címlapmodelljei lenni. Hosszú életüket éppenséggel arra használták ki, hogy tudatosan felkészüljenek a halálra, és elérjék a meditáció tökéletességét. A gondosan konzervált test csupán egy alkalmas eszköz volt erre, és nem a végcél önmagában. Legalábbis alkalmasabb eszköz, mint egy betegségektől sújtott, fájdalommal és méreganyagokkal teli test, amelynek cipelése még egy rövid élet alatt is megterhelő, és tulajdonképpen lehetetlené teszi a komoly meditációs gyakorlatot.
Ha mindezt modern kontextusba szeretnénk helyezni, akkor a cél persze nem az lenne, hogy 2-300 évig éljünk, és valószínűleg napi több óránk sincs a meditációra. Én azt mondom, hogy a jóga arra tanít, hogy "Go with the flow", vagyis válj eggyé az áramlással, élvezd az életkorod, az életed minden egyes pillanatát, fogadd el magadat olyannak, amilyen vagy, mert ez a belépő ahhoz, hogy megtaláld valódi önmagadat, a testen és az időn túli örökévalóságban.
Számomra mindig is azok az emberek voltak a legvonzóbbak és legérdekesebbek, akik természetesen el tudták fogadni a biloógiaia életkorukat, sőt, azok, akik a biológiai életkoruknál érettebbek voltak már fiatalon is, illetve azok, akik akár idősebb korukra is meg tudták őrizni gyermeki játékosságukat, ártatlanságukat és őszinteségüket. Ha viszont felnőttként is infanitlisak vagyunk, és menekülünk a felelősség, a komoly döntések meghozatala elől, például az intimitás, a család, a gyerekvállalás elől, az nekem legalább annyire erőltetettnek és természetellenesnek tűnik, mint amikor az ember akár már fiatalon is koravén, megkeseredett, megtört, csalódott ember lesz, aki úgy érzi, hogy az élet már minden értékes dolgot kiölt belőe, amiért érdemes lenne élni és küzdeni.
Ebből is látható, hogy a biológiai életkor és a mentális, spirituális érettség nem feltétlenül függ össze. Érdekes például a fenti idézet Susan Sarandontól: "Várom az öregkort, emikor az, ahogyan kinézel, egyre kevésbé lényeges, és az kerül előtérbe, hogy ki VAGY." Az élet célja ugyanis az, hogy megtaláljuk önmagunkat, valódi, örök, kortalan, spirituális természetünket. Az életkorunk vagy éppen aktuális életszakaszunk segíthet is ebben, de éppen akadályozhat is. Ez ebben az esetben is a hozzáállásunktól függ.
Talán nem a legtökéletesebb megközelítás az, ha valaki várja az öregkort, mert addigra már túl lesz a fiatalság viharain, és higgadt fejjel tud gondolkodni az élet nagy kérdéseiről. Mégpedig azért, mert meg kell tanulni a jelenben élni, a jelen pillanatban teljesen tudatossá válni, és azt kihasználni, kiélvezni (persze tudatosan) a fejlődésünk, tökéletesedésünk érdekében. Ha mindig az öregkort várjuk, akkor lemaradunk egy csomó értékes pillanatról, és jó eséllyel idősebb korunkra meg a múltban keressük majd az elszalasztott boldogságot.
Persze az sem természetes, ha valaki foggal-körömmel küzd az öregedés minden látható jele ellen. Volt már nálam olyan jóval ötven fölötti jógás, akiről csak találgatni lehetett, hogy mennyi időt és pénzt ölt bele az öregedés elleni küzdelembe: ragyogó, barna bőt, kőkemény izmok, zsír egy gramm se, szilikon feltöltés ahol kell, botoxozott, ránctalan arc, full smink, és mégsem hatott természetesnek, mert érződött rajta, hogy nem tudja elfogadni az életkorát, nem a belső szépséget, nem önmagát keresi, hanem mindenáron valami másnak akar látszani, mint ami a valóság.
A jóga nem ezt a törekvést hivatott erősíteni, hanem az a célja, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz, és fokozatosan le tudjuk hántani magunkról a múlandó burkokat: test, érzékszervek, elme, egó. Mindezek átmenetiek, míg mi örök lények vagyunk. Ha valóban szert teszünk erre a diszkriminatív tudásra, akkor az életünk minden pillanatát élvezni fogjuk, és teljes mértékben jelen tudunk lenni a Most-ban, mert nem aggódunk a jövő miatt és nem bánkódunk a múlt felett. Ez a félelemnélküliség, a boldogság útja, és aki így öregszik meg, az sohasem lesz magányos, mert olyan életbölcsességgel fog rendelkezni, ami mindenki számára vonzó lesz, következő életében pedig akár újraélheti a gyerekort, az ifjúkort, és mindent, amit szeretne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése