"2.27. taszja szaptadhá prántar-bhúmih pragjá
taszja – neki, a purusának; szaptadhá – hétszeres; prántar-bhúmih – határmezsgye; pragjá – a végső megértés.
A diszkriminatív tudásra szert tett számára ez a végső megértés hét fokozatban következik be.
Ezt a szútrát nem lehet megérteni anélkül, hogy tanulmányoznánk Vjásza kommentárját. A következőképpen magyarázza el a hét szintet:
1. A jógi megérti, hogy mi az, ami fájdalmas, mi a szenvedés, és ezért mit kell elkerülni.
2. A tudás fénye megsemmisíti az összegyűlt karmát, és a szenvedés forrásai (klésák) felszáradnak.
3.A jógi átéli a szamápattit, az objektív szamádhi elmeállapotát, az elme elcsendesedik és a további megértés elérése iránti vágy lecsökken. Ez egy fontos lépés. Ettől a ponttól kezdve minden vágy, hogy mélyebbre hatoljunk a rejtélyben, akadállyá válik.
4. A jógi diszkriminatív tudásra tesz szert, és minden arra irányuló erőfeszítést elenged, hogy jártasabbá váljon a jógában. Mindaz, ami jártasabbá válhat a jógában, a meghatározás szerint vagy a test, vagy az elme, vagy az egó. A tudat/önvaló, mivel a természete szerint örök és változhatatlan, sohasem válhat jártasabbá vagy kevésbé jártassá. A tudat a jóga örök és valódi állapota. Ha megvalósítottuk a különbséget az önvaló és nem-önvaló között, tudjuk, hogy minden, ami növekszik, fejlődik, mélyül, érik és jártasabbá válik, az átmeneti, és ezért nem az önvaló. Ezen a ponton a gyakorlás az egó felfújásának eszközévé válik, és ezért lemondhatunk róla. Minden természetellenes erőfeszítésnek meg kell szűnnie.
Ezt az első négy szintet a „cselekvéstől való mentességnek” nevezzük. Ha ezeket beteljesítettük, a fennmaradó lépéseket nem tudjuk végrehajtani vagy elérni, a cselekvés csak idáig juttat bennünket. Ettől a ponttól a meghódolás, nem-cselekvés, megszűnés és a kegy folytatja a folyamatot.
Van egy fontos tantrikus buddhista értekezés erről az élményről, amit Tilopa bölcs írt „A mahámudrá dala” címmel. Ebben Tilopa megszólítja Naropa nevű tanítványát, aki a későbbiekben a „Naropa hat jógája” című mű szerzője lett, amelynek egyes részeit Krishnamacharya is megtanulta mesterétől, Ramamohan Brahmacaritól Tibetben.
Tilopa azt mondja a dalában: „Anélkül, hogy erőfeszítést tenne, lazán és természetesen maradva szabadulhatunk meg az igából és érhetjük el a felszabadulást.” Az erőfeszítés elkerülését itt a szabadság szükséges előfeltételének tekintik. Később Tilopa azt mondja: „Mert amikor az elme vágyakkal teli és egy célt kutat, csak elrejti a fényt.” Tilopa itt azt mondja Naropának, hogy a képzésének ezen a szintjén még a felszabadulás iránti vágyat is fel kell adnia, mert az, mint bármilyen más vágy, befelhősíti az elmét.
A modern tanítók közül sokan kommentálták a „Mahámúdrá dalát” és egyesek azt ajánlják, hogy Tilopa tanácsát anélkül kell követni, hogy a tanuló előtte gyakorolt volna. Arról elfeledkeznek, hogy amikor a tanítvány, Naropa hallotta ezeket a szavakat, az egyik legkeményebb húsz éves képzésen ment keresztül, amit egy mester vezetése alatt át lehet élni. Csak azután, hogy ez a képzés véget ért, tekintették úgy, hogy a tanítvány készen áll a legmagasabb igazság meghallgatására. Igazából a legmagasabb igazságot feltáró értekezéseket sok száz éven keresztül titokban tartották, és csak néhány mester tartotta őket az emlékezetében. Csak akkor tanították meg neki, amikor a tanítvány készen állt a tartalmuk befogadására.
A Jóga-vaszisthában például az áll, hogy a múrtik csak azok számára készültek, akik nem képesek akik nem képesek közvetlenül imádni a saját tudatukat/önvalójukat, de ha valaki egy alkalmatlan személynek mondta el ezt az információt, azt a régi időkben halálra ítélték. Ezeket a tanokat teljesen titokban tartották, mert megértették, hogy csak a gyakorlásban és önfegyelemben jártas személyek tudták befogadni őket. Manapság bármilyen információt letölthetünk az internetről. Ettől azonban a lelki élet nem vált könnyebbé, inkább valószínűleg nehezebbé vált. Sok esetben a tanítások olyan összevisszaságával és félig megvalósított valótlanságokkal találkozunk, hogy teljesen érthetetlenné válnak, és több kárt okoznak, mint hasznot. Például, ha valaki több rendszert kever, akkor kísértést érezhet arra, hogy azokat az aspektusokat kombinálja össze, amelyek kedveznek a korlátainak, és elkerülje a kihívást jelentő elemeket.
Tilopa azt javasolta Naropának, aki elszántan gyakorolt húsz évig az irányítása alatt, hogy most adjon fel minden gyakorlást, és váljon spontánná, lazává és természetessé. Természetesen csak azután jött el az idő, hogy Naropa megszabaduljon minden cselekvéstől, hogy az összes megelőző szintet mesteri szinten elsajátította. Egyes modern tanítók arra használták Tilopa tanácsát, hogy egyből az elején adjanak fel minden gyakorlást és önfegyelmet és éljenek a szeszélyeik szerint. Az ilyen üzenet nyilvánvalóan jól eladható. Ez az, amit az egész emberi társadalom mindvégig csinált, és csak annyi az új benne, hogy most „spirituálisként” adják el nekünk ugyanezt.
Azok a tanítványok, akik hajlamosak a spontaneitásra, és nehéznek találják a fegyelem követését, egyből ugranak arra az ötletre, hogy abbahagyják a gyakorlást. A tudatalatti tendencián alapuló spontaneitás igazából csak menekülés, ami az elme fókuszált állapotban tartására irányuló képtelenséget tükrözi. Egyes tanítványokat elkezdi untatni az első sorozat, miután megcsinálták ezerszer vagy kétezerszer. Az unalom bármiféle jele azonban arról árulkodik, hogy az elménk nincs megállapodva a jelen pillanatban. Az, ha egyszerűen ülünk, és a légzésünket figyeljük, az elme szempontjából unalmas. Ha azonban átadjuk magunkat az élménynek, akkor feltárulhat fenséges szépsége, amit nehéz lenne bármilyen érzéki benyomással felülmúlni.
Igen, egy nap feladhatja a gyakorlást az, aki szert tett a diszkriminatív tudásra, de nem előtte. Ez az a tudás, ami lehetővé teszi azt, hogy a feladás vágya csupán az elme újabb trükkje, vagy az elme csendjéből született.
Ahogyan a megértés hét fokozatának első négy lépését a „cselekvéstől való mentességnek” nevezzük, a következő három lépést az „elmétől való mentességnek” nevezzük.
5. Az elme, és alkotó oka, az egó, vagy az Én-elv, miután beteljesítette célját, felszabadul és visszatér az okozati állapotába. Sankara kifejezése („visszatér az okozati állapotába”) némi zavart teremtett. Nem azt jelenti, hogy megszűnnek létezni, hanem azt, hogy elengedik szorításukból a jógit, és csak akkor működnek, amikor a jóginak szüksége van rá. Mint ahogyan a kezeinket használjuk autóvezetés közben, de máskor az ölünkben pihentetjük, az elmének is csak akkor kell dolgoznia, amikor szükséges. Ha egy izom nem lazul el, amikor nem kell munkát végeznie, azt mondják rá, hogy görcsben van. Hasonlóképpen mondhatjuk, hogy az emberi állapot az elme görcséhez hasonlítható. Ha az elme továbbra is szimulálja a valóságot, még akkor is, amikor semmi oka nincs, hogy ezt tegye, akkor az uralja a tulajdonosát, és nem fordítva.
6. A feltételekhez kötöttség feladása. Ha egyszer feladtuk, és elengedte szorításából a megfigyelőt, nem fog többé visszatérni. A megfigyelő most spontán módon a jelenben nyugszik, a múltbeli feltételekhez kötöttség mindenféle korlátozó hatásától mentesen. Ez a spontán szabadság azonban nem rendelkezik semmiféle olyan véletlenszerűséggel, amellyel az egó és az elme normális állapotában felruházná.
7. Az önvaló végül eléri az önmegvilágosodott állapotot. Mind ahogyan a Nap önmagától világít, míg a Hold csak visszatükrözi a Nap fényét, az önvalóban is felragyog a tudatosság napja, amit az intellektus csupán visszatükröz a különböző tárgyakra. Ebben az állapotban a gunák, vagyis a teremtés minőségei vagy vezérfonalai, elkülönülnek, vagy pontosabban elkülönülni látszanak az önvalótól, amely a valóságban örökké érintetlen és tiszta. Csak az átmenetivel történő illuzórikus azonosításunk miatt tűnhet úgy, hogy ragaszkodunk a jelenségekhez. Ezzel a megértéssel, hogy a tudat érinthetetlen, az önvalót végső soron egyedülállóként látjuk. Ez a szabadság (kaivalja) felfogása, ami még mindig nem a tényleges kaivalja. A kaivalja minden bölcsességet és megértést felülmúl, és kifejezhetetlen."
taszja – neki, a purusának; szaptadhá – hétszeres; prántar-bhúmih – határmezsgye; pragjá – a végső megértés.
A diszkriminatív tudásra szert tett számára ez a végső megértés hét fokozatban következik be.
Ezt a szútrát nem lehet megérteni anélkül, hogy tanulmányoznánk Vjásza kommentárját. A következőképpen magyarázza el a hét szintet:
1. A jógi megérti, hogy mi az, ami fájdalmas, mi a szenvedés, és ezért mit kell elkerülni.
2. A tudás fénye megsemmisíti az összegyűlt karmát, és a szenvedés forrásai (klésák) felszáradnak.
3.A jógi átéli a szamápattit, az objektív szamádhi elmeállapotát, az elme elcsendesedik és a további megértés elérése iránti vágy lecsökken. Ez egy fontos lépés. Ettől a ponttól kezdve minden vágy, hogy mélyebbre hatoljunk a rejtélyben, akadállyá válik.
4. A jógi diszkriminatív tudásra tesz szert, és minden arra irányuló erőfeszítést elenged, hogy jártasabbá váljon a jógában. Mindaz, ami jártasabbá válhat a jógában, a meghatározás szerint vagy a test, vagy az elme, vagy az egó. A tudat/önvaló, mivel a természete szerint örök és változhatatlan, sohasem válhat jártasabbá vagy kevésbé jártassá. A tudat a jóga örök és valódi állapota. Ha megvalósítottuk a különbséget az önvaló és nem-önvaló között, tudjuk, hogy minden, ami növekszik, fejlődik, mélyül, érik és jártasabbá válik, az átmeneti, és ezért nem az önvaló. Ezen a ponton a gyakorlás az egó felfújásának eszközévé válik, és ezért lemondhatunk róla. Minden természetellenes erőfeszítésnek meg kell szűnnie.
Ezt az első négy szintet a „cselekvéstől való mentességnek” nevezzük. Ha ezeket beteljesítettük, a fennmaradó lépéseket nem tudjuk végrehajtani vagy elérni, a cselekvés csak idáig juttat bennünket. Ettől a ponttól a meghódolás, nem-cselekvés, megszűnés és a kegy folytatja a folyamatot.
Van egy fontos tantrikus buddhista értekezés erről az élményről, amit Tilopa bölcs írt „A mahámudrá dala” címmel. Ebben Tilopa megszólítja Naropa nevű tanítványát, aki a későbbiekben a „Naropa hat jógája” című mű szerzője lett, amelynek egyes részeit Krishnamacharya is megtanulta mesterétől, Ramamohan Brahmacaritól Tibetben.
Tilopa azt mondja a dalában: „Anélkül, hogy erőfeszítést tenne, lazán és természetesen maradva szabadulhatunk meg az igából és érhetjük el a felszabadulást.” Az erőfeszítés elkerülését itt a szabadság szükséges előfeltételének tekintik. Később Tilopa azt mondja: „Mert amikor az elme vágyakkal teli és egy célt kutat, csak elrejti a fényt.” Tilopa itt azt mondja Naropának, hogy a képzésének ezen a szintjén még a felszabadulás iránti vágyat is fel kell adnia, mert az, mint bármilyen más vágy, befelhősíti az elmét.
A modern tanítók közül sokan kommentálták a „Mahámúdrá dalát” és egyesek azt ajánlják, hogy Tilopa tanácsát anélkül kell követni, hogy a tanuló előtte gyakorolt volna. Arról elfeledkeznek, hogy amikor a tanítvány, Naropa hallotta ezeket a szavakat, az egyik legkeményebb húsz éves képzésen ment keresztül, amit egy mester vezetése alatt át lehet élni. Csak azután, hogy ez a képzés véget ért, tekintették úgy, hogy a tanítvány készen áll a legmagasabb igazság meghallgatására. Igazából a legmagasabb igazságot feltáró értekezéseket sok száz éven keresztül titokban tartották, és csak néhány mester tartotta őket az emlékezetében. Csak akkor tanították meg neki, amikor a tanítvány készen állt a tartalmuk befogadására.
A Jóga-vaszisthában például az áll, hogy a múrtik csak azok számára készültek, akik nem képesek akik nem képesek közvetlenül imádni a saját tudatukat/önvalójukat, de ha valaki egy alkalmatlan személynek mondta el ezt az információt, azt a régi időkben halálra ítélték. Ezeket a tanokat teljesen titokban tartották, mert megértették, hogy csak a gyakorlásban és önfegyelemben jártas személyek tudták befogadni őket. Manapság bármilyen információt letölthetünk az internetről. Ettől azonban a lelki élet nem vált könnyebbé, inkább valószínűleg nehezebbé vált. Sok esetben a tanítások olyan összevisszaságával és félig megvalósított valótlanságokkal találkozunk, hogy teljesen érthetetlenné válnak, és több kárt okoznak, mint hasznot. Például, ha valaki több rendszert kever, akkor kísértést érezhet arra, hogy azokat az aspektusokat kombinálja össze, amelyek kedveznek a korlátainak, és elkerülje a kihívást jelentő elemeket.
Tilopa azt javasolta Naropának, aki elszántan gyakorolt húsz évig az irányítása alatt, hogy most adjon fel minden gyakorlást, és váljon spontánná, lazává és természetessé. Természetesen csak azután jött el az idő, hogy Naropa megszabaduljon minden cselekvéstől, hogy az összes megelőző szintet mesteri szinten elsajátította. Egyes modern tanítók arra használták Tilopa tanácsát, hogy egyből az elején adjanak fel minden gyakorlást és önfegyelmet és éljenek a szeszélyeik szerint. Az ilyen üzenet nyilvánvalóan jól eladható. Ez az, amit az egész emberi társadalom mindvégig csinált, és csak annyi az új benne, hogy most „spirituálisként” adják el nekünk ugyanezt.
Azok a tanítványok, akik hajlamosak a spontaneitásra, és nehéznek találják a fegyelem követését, egyből ugranak arra az ötletre, hogy abbahagyják a gyakorlást. A tudatalatti tendencián alapuló spontaneitás igazából csak menekülés, ami az elme fókuszált állapotban tartására irányuló képtelenséget tükrözi. Egyes tanítványokat elkezdi untatni az első sorozat, miután megcsinálták ezerszer vagy kétezerszer. Az unalom bármiféle jele azonban arról árulkodik, hogy az elménk nincs megállapodva a jelen pillanatban. Az, ha egyszerűen ülünk, és a légzésünket figyeljük, az elme szempontjából unalmas. Ha azonban átadjuk magunkat az élménynek, akkor feltárulhat fenséges szépsége, amit nehéz lenne bármilyen érzéki benyomással felülmúlni.
Igen, egy nap feladhatja a gyakorlást az, aki szert tett a diszkriminatív tudásra, de nem előtte. Ez az a tudás, ami lehetővé teszi azt, hogy a feladás vágya csupán az elme újabb trükkje, vagy az elme csendjéből született.
Ahogyan a megértés hét fokozatának első négy lépését a „cselekvéstől való mentességnek” nevezzük, a következő három lépést az „elmétől való mentességnek” nevezzük.
5. Az elme, és alkotó oka, az egó, vagy az Én-elv, miután beteljesítette célját, felszabadul és visszatér az okozati állapotába. Sankara kifejezése („visszatér az okozati állapotába”) némi zavart teremtett. Nem azt jelenti, hogy megszűnnek létezni, hanem azt, hogy elengedik szorításukból a jógit, és csak akkor működnek, amikor a jóginak szüksége van rá. Mint ahogyan a kezeinket használjuk autóvezetés közben, de máskor az ölünkben pihentetjük, az elmének is csak akkor kell dolgoznia, amikor szükséges. Ha egy izom nem lazul el, amikor nem kell munkát végeznie, azt mondják rá, hogy görcsben van. Hasonlóképpen mondhatjuk, hogy az emberi állapot az elme görcséhez hasonlítható. Ha az elme továbbra is szimulálja a valóságot, még akkor is, amikor semmi oka nincs, hogy ezt tegye, akkor az uralja a tulajdonosát, és nem fordítva.
6. A feltételekhez kötöttség feladása. Ha egyszer feladtuk, és elengedte szorításából a megfigyelőt, nem fog többé visszatérni. A megfigyelő most spontán módon a jelenben nyugszik, a múltbeli feltételekhez kötöttség mindenféle korlátozó hatásától mentesen. Ez a spontán szabadság azonban nem rendelkezik semmiféle olyan véletlenszerűséggel, amellyel az egó és az elme normális állapotában felruházná.
7. Az önvaló végül eléri az önmegvilágosodott állapotot. Mind ahogyan a Nap önmagától világít, míg a Hold csak visszatükrözi a Nap fényét, az önvalóban is felragyog a tudatosság napja, amit az intellektus csupán visszatükröz a különböző tárgyakra. Ebben az állapotban a gunák, vagyis a teremtés minőségei vagy vezérfonalai, elkülönülnek, vagy pontosabban elkülönülni látszanak az önvalótól, amely a valóságban örökké érintetlen és tiszta. Csak az átmenetivel történő illuzórikus azonosításunk miatt tűnhet úgy, hogy ragaszkodunk a jelenségekhez. Ezzel a megértéssel, hogy a tudat érinthetetlen, az önvalót végső soron egyedülállóként látjuk. Ez a szabadság (kaivalja) felfogása, ami még mindig nem a tényleges kaivalja. A kaivalja minden bölcsességet és megértést felülmúl, és kifejezhetetlen."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése