2013. július 15., hétfő

Elmúlik

Keresgéltem ezt a történetet a neten, de nem találtam meg, így emlékezetből próbálom felidézni. Egyszer egy király megkérte az udvari bölcsét, hogy segítsen rajta, királyunk ugyanis mai nyelven szólva bipoláris depresszióban szenvedett: amikor jól mentek a dolgok a királyságában, akkor ujjongott és dorbézolt, amikor pedig gyülekezni kezdtek a problémák sűrű felhői, mély depresszióba esett, és képtelen volt bármire is rávenni magát. A bölcs pár nap gondolkodási időt kért, majd két díszes ládikával tért vissza a királyhoz, és a kezébe adta.

- A piros ládikát akkor nyisd ki, amikor úgy érzed, hogy életed legboldogabb napját éled, a kéket pedig akkor, amikor teljesen kilátástalannak tűnik a helyzeted. - mondta a királynak. A király így is tett. Amikor egyszer nagyon jól mentek a dolgok a királyságban, és nagyon boldognak érezte magát, vonakodva ugyan, de kinyitotta a ládikát, mert eszébe jutottak azok az idők, amikor búskomorságba merült a kilátástlanaságtól. A dobozban egy szó állt egy papíron: "ELMÚLIK." Hümmögve ugyan, de eltette a ládikát, és elgondolkodott magában, hogy akármennyit erőlködik is azért, hogy miden napja ugyanannyira boldog és felhőtlen legyen, mint a mai, valóban minden elmúlik, és ezt a folyamatot nem lehet megállítani. 

Egyszer, amikor nehéz idők jártak a királyságra, és királyunk annyira kétségbe volt esve, hogy már élni sem volt kedve, eszébe jutott, hogy a bölcs egy másik dobozt is adott neki, és megkereste a kincseskamrájában. Kinyitotta a dobozt, és egy papírt talált benne, melyen ez állt: "EZ IS ELMÚLIK". Eszébe jutott a másik doboz tartalma is, és már nem volt annyira borongós a kedve, hiszen megértette, hogy akármit is teszünk ebben a világban a hullámhegyeket és a hullámvölgyeket nem tudjuk elkerülni. Lesznek boldog pillanatok, és lesznek olyanok is, amikor úgy érezzük, hogy képtelenek vagyunk elviselni a kínzó fájdalmat. De akármilyen nehéz is, meg kell tanulnunk semlegessé válni a boldogság és boldogtalanság váltakozása iránt, és nem túlzottan ujjongani, ha éppen jó, alakulnak a dolgok, de nem is esni kétségbe, amikor összecsapnak a hullámok a fejünk felett.

A történet valóban szép és megható, de azt talán mindannyian tudjuk, hogy nem olyan könnyű átültetni ezeket a dolgokat a valóságba. Vannak olyan pillanatok az életben, amikor szinte repül az idő, annyira boldogok vagyunk, és szinte előre érezzük, hogy ennek nem sokára vége szakad. Ez még a boldogság megtapasztalását is zavarja, ha közben arra gondolunk, hogy mindezt röpke időn belül  el fogjuk veszíteni. Persze nem tudjuk igazán elveszíteni azt, ami nem is a miénk. Éppen ezért, ha átmeneti tárgyakhoz, élményekhez, személyekhez kötjük a boldogságunkat, akkor nem szabad megfeledkeznünk a dolgok múlandó természetéről.

Vannak olyan időszakok, amikor úgy érezzük, hogy kínosan lassan telik az idő, amikor bizonytalanságban vagyunk, és kínzó a várakozás, vagy éppen szenvedünk valamiért, és úgy érezzük, hogy soha nem akar megszűnni a szenvedés, a fájdalom. pedig mindkettő átmeneti, és ugyanolyan átmeneti dolgok okozzák, mint a röpke boldogságot. Valamennyire segíthet az, ha arra gondolunk, hogy valamikor majd könnyebb lesz, jobb lesz, de a pillanatnyi szenvedést ez általában nem enyhíti.

És vannak olyan pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy megállt az idő, megállt az élet, és ez az érzés általában nem kellemes. Olyan pillanatok, amikor annyira szenvedünk, hogy kiüresedünk belülről, és megszűnik minden motivációnk, hogy továbblépjünk, együnk, igyunk, beszéljünk, levegőt vegyünk, cselekedjünk. Úgy érezzük, hogy ha nem jön valamilyen külső változás, ami továbblök, újból mozgásba lendít bennünket, akkor ott maradunk örökre, a semmi ágán lógva, és valahol azt érezzük, hogy ennek nem így kellene lennie. Valaminek a hiányát, elvesztését érezzük. Valami ilyesmi lehet a szamádhi érzése, csakhogy amikor azt valaki elegendő gyakorlás után tapasztalja meg, akkor az üresség és tétlenség állapota már nem fogja félelemmel és nyugtalansággal eltölteni. Nem lesz olyan kínzó az űr, mert a boldogságunk nem valaminek a meglététől vagy hiányától fog függeni, hanem csupán a LÉT megtapasztalása, az abban történő megállapodás lesz a határtalan eksztázisunk alapja. 

De talán igaz a mondás, hogy meg kell tapasztalni az emberi tudat által átélhető szenvedés legalját, legmélyebb poklát ahhoz, hogy valami fogalmat tudjunk alkotni a legmagasabb tudatállapotról, vagy megjelenjen bennünk a vág,y hogy elérjük azt. Hétköznapi állapotban a tudatunknak szüksége van az idő folyására, az események egymásutániságára, a boldogság és a boldogtalanság váltakozására. Ugyanakkor az átmeneti, múlandó valóságot szenvedéssel éljük meg, mert elkezdünk ragaszkodni mindahhoz, ami örömöt okoz, és félünk, hogy elveszítjük. A legtöbb ember azért fél a halál pillanatától, mert úgy érzi, hogy akkor mindent el kell engednie, amiről addig azt hitte, hogy a boldogság forrása, és így kétségbe esik, megijed az ismeretlentől. 

A jóga gyakorlása és a mentális működésünk tudatosítása viszont lépésről lépésre feloldhatja ezt a félelmet az ismeretlentől, a szenvedést az öröm és a bánat kettősségének váltakozásától, és egyre közelebb hozhat eredeti tudatosságunk megtapasztalásához, amelyen kívül valójában nincs másra szükségünk. Ezek nagy szavaknak tűnnek, de valójában a jógi élete minden pillanatában gyakorolja a jógát, és minden életélményt úgy él meg, úgy dolgoz fel, hogy az közelebb vigye eredeti tudatosságának megtapasztalásához. Ha ebben nem jár sikerrel, akkor újabb lehetőségeket kap örömmel és szenvedéssel teli élmények végtelen sokaságának formájában, akár sok millió életen keresztül, amíg meg nem tanulja a leckét. Az élmény elmúlik, a tanulság megmarad. Éljünk a MOST-ban, és tanuljunk mindenből, mert mindenből lehet! 

1 megjegyzés:

gaborimolai írta...

Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától
kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset.
Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan
bölcsességet, mely a szomorú napokban vigasztalja,
a nehéz helyzetekben bátorítja,
a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti.
A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt.
Egyetlen szót vésett bele:

"ELMÚLIK"

http://vedabase.net/sb/7/7/39/