2020. június 17., szerda

Tanítások az ősök útján, hetedik lépés 2. rész

Éjféltől kakaskukorékolásig aludtam, bár kb az éjszaka felénél jöttem rá, hogy nem ártana a fejem alá hajtogatni egy pokrócot, hogy ne szakadjon le a nyakam az oldalsó fekvés közben. Dezsőék méhészek, és nagyon szép a környezet a házuk körül, sok nyírfa van, erdők, mezők, kisvasút és állatok is vannak a szomszédban. Nagyon nyugtató hatással van az elmére a táj szemlélése. 

A napot elméleti oktatással kezdtük, melynek lényegesebb pontjait itt is összefoglalom, hogy ne felejtsem el. Az északi féltekén a szertüzet keletről vagy délről szokták meggyújtani, és a szertartás-jurta ajtaja is általában délre néz. Ha szabadtéri oltárat, szertartáshelyet létesít valaki, az is általában délre néz, és így a Nap mindig rásüt, napkeltétől napnyugtáig. 

Az is kiderült, hogy az izzasztókunyhóban az irányok szimbolikája az indián hagyományokra épül, és az égtájakhoz a gyógyító kerékben a következő szimbolikát szokták kapcsolni:

Nyugat - ősök, elengedés, elmúlás, föld, ősz, este, fekete szín.
Észak - látomások, álmok, vaz, tél, éjszaka, fehér szín.
Kelet - születés, gyógyulás, levegő, tavasz, hajnal, piros szín.
Dél - erő, Nap, tűz, nyár, dél, sárga szín.

Ehhez képest a jurtában, ami inkább a keleti, eurázsiai, sztyeppei hagyományhoz kapcsolódik, öt szín szokott megjelenni: a három világot az Ég (kék), tűz (vörös) és föld (zöld) képviselik, míg az irányokhoz a következő színek kapcsolódnak: észak - fekete (ősök, föld), kelet - sárga, dél - vörös, nyugat - fehér (víz).

Ezután egy diád következett, melyben ezt a kérdést tettük fel egymásnak: "Mondd meg nekem, mi a félelem?" Sok mindenféle válasz jött belőlem, és igyekeztem a saját folyamatomra figyelni, és felismerni, hogy minden, amit kimondok, az igazából nem is félelmetes. Eléggé fárasztóra sikerült azért a gyakorlat összességében, ahogy beletörődve szemléltem az egódarabkáim potyogását Oguz egyenletes dobolása közben. 

Utána ebédszünet volt, Anett egész hétvégén finom falatokkal traktált bennünket, és külön gondolt a vegán verziókra is minden finomságból. 

Délután kimentünk a forráshoz, hogy beavassuk azoknak a dobjait, akik most kaptak új dobot, de mindenki végzett egy kis felajánlást a forrásnál, a dob szellemének, megfüstöltük és megitattuk forrásvízzel, majd doboltunk és énekeltünk. Én közben azt éltem meg, hogy egy fehér lovon lovagol az indián sámán tanítóm, és amikor sikerül letennem a félelmeimet, akkor én is felülök a lóra, eggyé válunk és úgy lovagolunk. Amikor két éve itt Oguznál készítettem a dobomat, és ugyanennél a forrásnál beavattuk, akkor egy barna lovacskát láttam, akinek a lelkét visszahívtam bele, de most már kifehéredett. 

Meglátogattuk még a hely szellemét, nem sokkal odébb, egy nagy sziklában lakott, és ott is végeztük felajánlást. Utána visszaindultunk Oguzékhoz, hogy felkészüljünk az esti behívó szertartásra. Vágtam fát, megraktuk a kis tüzet bent, és  meghívtuk az Öregapa szellemét. Mindenkivel beszélt, akinek kellett, gyógyítást vagy útmutatást adott, vagy megáldotta a dobját. Amikor én odaültem az Öregapa szelleme elé, akit Oguz magába hívott, akkor kifogásolta, hogy nem voltam ott a napfordulós szertartáson, majd azt kérdeztem tőle, hogyan erősíthetem a kapcsolatomat a gyökereimmel, az ősi magyar hagyománnyal. Erre azt válaszolta, hogy erős szertartásokon keresztül, fokozatosan fogom megkapni a bölcsességet és az erőt, a kapcsolatot a Szellemvilággal. Majd arra kértem áldást, hogy a járvány okozta anyagi nehézségen túl tudjunk lendülni, és erre azt válaszolta, hogy a régire alapozva, de új irányt fog venni az életem és hajlandónak kell lennem elengedni azt, amit megszoktam, és abba az irányba fordulni, ahogy a legjobban tudom szolgálni az Eget és a hozzám forduló embereket. Egy kis fáról beszélt, mely egyre magasabban nő a földből, és sok-sok ember fog kapaszkodni a leveleibe. Ez a fehér törzsű nyírfa a csúcshegyi házunk udvarán áll, és számunkra az Életfát képviseli. Azt is megjósolta, hogy ott lesz egy jurtánk, és ott fogok samanizálni a jurtában. 

Utána a többiek is odajöttek a Nagyapa elé, és egyik pillanatban felém nyújtotta a pipáját, amit szívni szokott, miközben a hozzá fordulókkal foglalkozik, hogy én is "dolgozzak" egy kicsit. Ez azt jelentette, hogy nekem kellett életben tartani a parazsat a pipában, pedig soha nem pipáztam még. Azért egy idő múlva sikerült megtanulni pöfékelni úgy, hogy ne tüdőzzem le a dohányfüstöt, amit egyébként gyerekkorom óta nem szeretek, mert apukám láncdohányos volt. A behívó szertartáson mindenki megkapta a feladatát, és utána ismét átmentünk Nógrádra a jurtában aludni.

Nincsenek megjegyzések: