Friss vér

Mindig örülök, amikor új emberek jönnek jógára, akkor is, ha Agnival kezdik, de akkor is, ha Astagával, vagy akár kettes sorozattal. Az új jógások a legjobbak, olyanok, mint a gyerekek. Nem azon gondolkodnak, hogy meg tudom-e csinálni, vagy hogy milyen hangulatban vagyok máma, vagy hogy ment a múlt héten, csak csinálják. Elragadja őket az újdonság varázsa, és teljesen belemerülnek, átadják magukat az érzésnek. 


Ilyenkor mindig felvillan a remény, hogy hátha most sétált be az stúdió ajtaján a legjobb tanítványom, akinek mindent át fogok tudni adni. persze nincs egy rangsor a tanítványok között, hogy kit mennyire szeret vagy nem szeret a tanár. Inkább arról van szó, hogy ki mennyire lelkes, és mennyire tudja fenntartani a lelkesedését. Az újak mindig  nagyon lelkesek. A teszt akkor jön, amikor már ötvenedszer, századszor mondod el a nyitó mantrát, és nem minden úgy alakult, ahogy eleinte naívan elképzeltük, és nem ívelünk felfelé a sorozatokban, mint a rakéta, esetleg beszereztünk egy-két sérülést is menet közben.


Szóval ha valaki meg tudja tartani a lelkesedését, minden nap új dimenziót tud találni a jógában, és befogadóképes marad, az hosszú távon sikeres lehet. persze a sikernek nem feltétlenül az a mércéje, hogy én mennyire vagyok elégedett valakivel, mert az én meglátásaim is lehetnek szubjektívek, és az elvárásaim is lehetnek túlzottak. A sikernek elsősorban az a mércéje, hogy meg tudjuk őrizni az inspirációnkat, és progresszívek tudunk maradni.


Sokszor látok olyan gyakorlót, aki kiég, belefásul a stagnálásba, és már-már melónak fogja föl a gyakorlást, szükséges rossznak, mert hát valamit kell csinálni. A kukások a szemetet borogatják, én meg vinyászázok. Ilyenkor biztos, hogy valamit változtatni kell, akár külsőleg, a gyakorlásunkban, akár belsőleg, a hozzáállásunkban. Akár a helyzetünkben, el kell menni egy másik tanár órájára, workshopjára. Megeshet, hogy egy tanár-tanuló kapcsolat is kiég, üressé válik. Akár egyikük, vagy mindkettejük miatt, és ez szerencsére nem egy olyan dolog, ami bűntudatot kellene, hogy ébresszen, mint egy zátonyra futott házasság. Ha úgy érzem, hogy valakitől már nem tudok kapni, befogadni, mert megváltozott az igényem, vagy az ő hozzáállása, akkor nyugodtan tovább lehet menni.


Ez is az egyik oka, hogy nem ragaszkodom a tanítványokhoz, nem akarom minden áron magamhoz láncolni őket. Ha nincs meg a spontán szeretet, bizalom, akkor nem érdemes erőltetni, csak hogy számokat mutassak fel, követőket gyűjtsek. Én természetes folyamatnak fogadom el a rotációt. Az emberek nagy százaléka egy pár hónapig, egy-két évig rendszeresen jár, utána eltűnik valahová. Csak 5-10% az, aki éveken keresztül lelkes marad, és következetesen fejlődik, gyakorol. 


De mindig jönnek újak, és mindig felcsillan a remény: hátha most sétált be a tökéletes befogadó alany! Persze nem ártana, ha egynél többel is találkoznék az életem során, de legalább egy az jó lenne. És ha véletlenül egy sem lesz, akiről úgy érzem, hogy 100%-ban át tudtam adni, amit akartam, úgy, hogy közben nem alakul ki benne egy természetellenes függőség tőlem, és képes megtartani a saját személyiségét, akkor sem fogok bánkódni. Néha a kevesebb több.