"6. Fejezet
A szamádhi
elérése
Ebben a
fejezetben összekötöm az összes eddig tárgyalt szálat és
praktikus tippeket fogok adni arra vonatkozólag, hogy mit kerüljünk
el és hogyan érjük el a szamádhit. Ez a 7. fejezet
előkészítése, amelyben a nyolc szamádhit fogom leírni.
A két
legbelső réteg
Említettem a
Taittiríja Upanisad öt rétegről szóló tanítását
(pancsaskósa doktrína). Leírtam az akadályokat és azt,
miként jelennek meg a három külső rétegben, a testben, a
lélegzetben és az elmében. Valamennyi erőfeszítést kell
szentelnünk az akadályok elhárításának; máskülönben
olyanokká válunk, mint a nevezetes hangoskodó tudósok, akik a
tudásukkal hencegnek, és akiket a Hatha-jóga Pradípiká is
kigúnyol a 4.113. versben. Ha sikerült megtisztítani a három
külső réteget, hozzáférhetünk a két mélyebb réteghez. A
Taittiríja Upanisad nyelvezetével ezeket a mély tudás
rétegének (vigjánamaja kósa) és az eksztázis rétegének
(ánandamaja kósa) nevezik. Bennük rejlik a nagy szabadság.
Azok az emberek, akik nem mutatnak semmiféle érdeklődést a
spiritualitás iránt, azért ilyenek, mert a külső rétegeik
annyira mattak, hogy nem látják a mélyebben fekvőket. A külső
rétegeket átlátszóvá kell tenni, mint a tiszta kristályt, hot
átlássunk rajtuk, és megpillanthassuk a tiszta lényegiségünket.
A
civilizációnknak és a feltételekhez kötöttségünk történetének
köszönhetően ez többé nem történik meg automatikusan. Dolgozni
kell vele. Ha az előkészítés sikeres volt, elérhetjük a
szamádhit. Ha nem, akkor ne keseredjünk el, hanem fordítsunk
több erőfeszítést és időt az eddig ismertetett gyakorlatok és
módszerek végzésébe. Úgy hiszem, hogy volt olyan idő, amikor a
szamádhihoz hasonló állapotok természetesek és spontának
voltak. Erre utal az Édenkert bibliai története is. Abban az
időben meztelenek és természetesek voltunk, de amikor ettünk a jó
és a rossz tudásának fájáról, hirtelen elszégyelltük magunkat
és el akartuk fedni a testünket. Mit jelent ez?
Mielőtt
különbséget tudtunk tenni a jó és a rossz között, csak Isten
tudása létezett. Az egész univerzumot az Isteni Teremtőerő
megnyilvánulásaként láttuk. Magunkat is ugyanezen erő
megnyilvánulásának láttuk, mely nem teremthet semmit, ami nem
olyan, mint ő – így tudtuk, hogy jók vagyunk. De amikor ettünk
a metaforikus fáról, akkor meggyőztük magunkat a gonoszban való
hitről. A történet fontos aspektusa az, hogy volt választási
lehetőségünk a két út közül. Nem voltunk rákényszerítve,
hogy megtartsuk a hitünket a jóban, de arra sem, hogy elfogadjuk a
gonoszba vetett hitet. Szabadon választhattunk. Visszanézve rossz
döntést hoztunk, de a történet tanulsága mégis jó: mindannyian
szabadok vagyunk. Szabadon választhatunk. Egy másik metaforikus
történet az indiai Puránákból a négy korszakról és a
jelenlegiről, a sötétség koráról szól (Kali júga). A
történet íy szól: kezdetben bőségben éltünk és a Föld
önként gondoskodott a szükségleteinkről. De később gondatlanná
váltunk és már nem ismertük el, hogy a Föld a vagyonunk forrása.
Ekor démonok jöttek fel az alsó világokból (akik az alsóbbrendű,
állati természetünket képviselik), és ellopták a Földet,
melyet a bőség tehene jelképezett. Ekkor nélkülözésben
kezdtünk élni, sokat küzdöttünk és jajveszékeltünk, Isten
közbeavatkozását kérve. Végül Isten megjelent az Úr Visnu
képében, és és lement az alsó világba, visszahozta a tehenet és
visszaadta nekünk (ez egy nagyon egyszerűsített összegzés a
rövidség érdekében). Még a dharma bikáját is nekünk
adta (aki a helyes cselekvést szimbolizálja), hogy megvédje a
bőség tehenét. Viszont volt egy bökkenő: korábbi léhaságunknak
köszönhetően a bika minden egyes világkorszakban elveszítette az
egyik lábát, míg végül legyőzte őt az entrópia (káosz) és
elbukott – amikor is mindent újra elveszítettünk.
A két történet
közötti fontos hasonlóság az, hogy amit manapság természetes
rendnek tekintünk, azt a legkevésbé sem ideális választásainkkal
hoztuk létre. A bibliai mesében a tiltott gyümölcs megevését
választottuk, ami felébresztette törvénytelen hiedelmeinket. A
puránikus mesében nem értékeltük többé a Természet
bőségét, és nem vigyáztunk rá, és így a saját alsóbbrendű
késztetéseink hatása alá kerültünk. E mesének van egy
nyugtalanító aktualitása. Nem ugyanilyen helyzetben vagyunk-e ma,
mikor a Természet és annak bősége elveszítését kockáztatjuk,
mert annyira elidegenedtünk tőle? Egyfelől a modern emberiség
eléri a csillagokat (ahol nem talál semmit) és a virtuális
valóságot (ami a saját elménk rabszolgaságának tükörképe),
míg ugyanakkor életben maradt néhány bennszülött civilizáció,
melyek megtartották a természettel való békés együttélést. A
szamádhi tehát nem egy rendkívül magasan fejlett,
komplikált tudatállapot, mely a természeten túl található,
hanem a visszatérés a természetes állapotunkba, a harmóniába a
világ kozmikus rendjével. Az egyetlen dolog, ami miatt néha
komplikáltnak tűnhet a szamádhi és a jóga, az, hogy annak
a mesterséges és kiagyalt útnak a lebontását jelenti, amelyen
eddig haladtunk. Ma annyira messze vagyunk attól, ami egyszerű,
természetes, és ami néha a helyes is, hogy belekerül egy kis
munkába, mire mindezt felszámoljuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése