"Számomra ez a tanítás forradalmi volt. Eldöntöttem, hogy nem is gondolok újabb partnerkapcsolatra, amíg nem találtam meg önmagamat. Sok időt töltöttem azzal, hogy egyedfül ültem az erdőben, hallgattam a hangokat, megfigyeltem a tavak és az óceánok felszínét, a napnyugtát és a holdkeltét. (Egy rövid kitérő: egyesek azzal a kritikával illettek, hogy „azon szerencsés néhányak egyike vagyok, aki megengedhette magának, hogy a guruk lábánál és meditációban ülve töltse az életét. Másoknak viszont dolgozniuk kell.” Az igazság az, hogy tudatosan hoztam azt a döntést, hogy a lelki kutatást helyezem előtérbe, és nem aggódom a pénz miatt. Ez azt jelentette, hogy a harmincas éveim közepéig nem nagyon volt más vagyonom, mint a testemen lévő ruhák.) Ezalatt az időszak alatt valami elkezdett növekedni bennem. Megtanultam, hogy a teljes, hatalmas univerzum és minden élőlény egy Istenben és hogy Isten a szívemben van. Ebből a megvalósításból képes voltam megtapasztalni az intenzív szeretetet önmagam, a világ és minden élőlény iránt. Megtanultam, hogy ha eksztázist érzek, az azért van, mert az a legbelső természetem; és nem a stimulusból fakad, hanem belőlem. Az eksztázis a tudatom lényegi természete (a hinduk szat-csid-ánandának, vagyis igazság-tudat-eksztázisnak nevezik).
Amikor
véget vetettem elvonultságomnak, komolyan azt hittem, hogy az
életem hátralévő részében egyedül fogok maradni. Mi értelme
lett volna egy frusztráló kapcsolatnak, melyben kompromisszumokat
kell kötnöm, ha már önmagamban is tiszta eksztázis vagyok? Hát
nem nagyon láttam a dolgokat előre! A legelső nő, akibe
belebotlottam a spirituális ébredésem után, a feleségem lett, és
azóta is boldog házasságban élünk. A mai napig azt hiszem, hogy
azért találkoztam Monicával akkor, amikor, mert nem volt rá
„szükségem” és nem vágytam kapcsolatra. Érdekes módon,
Monica is elolvasta Robert A. Johnson könyvét pár évvel korábban,
és ugyanúgy elérte az egyéni teljesség állapotát. Ha
megvalósítod, hogy nincs szükséged egy másik személyre, hogy
lehetsz egyedül is spirituálisan szabad, csak akkor lehetsz szabad
a kapcsolatban is. A lényeg az, hogy nem hittem többé abban, hogy
van valahol egy nő, aki „egésszé tehet”, vagy „kiegészíthet”.
A kulcs a projekcióim visszavonása és radikális feladása volt.
Mi
köze van mindennek a gurukhoz? A romantikus szerelem mítoszához
hasonlít az a mítosz is, hogy van egy guru, egy spirituális
tanító, aki arra vár, hogy teljessé tegyen bennünket. Így
rohangálunk gurutól guruhoz és asramról asramra keresve az
„igazit”. Ez a projekció elveszi az erőnket. Egy másik
személynek adjuk át a képességünket, hogy elérjük a
spirituális teljességet. E projekció eredete gyakran a
haszontalanság érzése, mely abból eredhet, hogy a szülő nem
szeretett és támogatott eléggé (gyakran ugyanazon nemű szülő,
akit guruként keresünk).
Arra
biztatom az olvasót, hogy teljességgel felejtse el ezt az
elképzelést és fogadja el, hogy Isten képere és hasonlatosságára
lettünk teremtve. Az egész világban nincs senki, aki kiutasíthatna
bennünket az Édenkertből, vagy a Legmagasabb Titkos Kamrájából,
vagy Shangri-La mitikus királyságából, csakis saját magunk. És
nincs olyan erő, csak saját magunk, amely újra visszaengedhet
bennünket oda. Igazából nincs is ajtó, amit ki kellene nyitni,
mert sohasem mentünk el onnan. Az örök áldás állapotában
születtünk és az egységünk Istennel a mindenható, örök, és
határtalan Isten által annyira vágyott. Ez nem olyan dolog, amit
mi, vagy bármilyen emberi lény, akár egy „guru” el tudna érni,
vagy akár meg tudna hiúsítani. De élhetünk az Istennel való
egységünkről megfeledkezett állapotban. Megindokolhatjuk az
Istentől való távollétet, mondva, hogy érdemtelenek vagyunk,
bűnt követtünk el, az elménk nem hagyja abba a gondolkodást,
vagy hogy több pénzre, több szeretetre van szükségünk, több
ászanát kell elsajátítanunk, többet kell meditálnunk
stb. Mi építettük ezeket a képzeletbeli falakat. Mivel elhisszük,
hogy erőtlenek vagyunk, keresünk egy szülőt vagy mestert, akire
kivetíthetjük ezt a hiányzó erőt. Valójában egy apára vagy
anyára vágyunk, és ez nyilvánul meg guruként, mint ahogyan a
kudarcot vallott kapcsolataink partnerei. Bármikor, amikor a gurunk
jelenlétében vagyunk, „elfogadottnak”, „látottnak”,
„mindennel egynek”, „elme nélkülinek”, „tudatosnak a
tudatosságról” stb. érezzük magunkat (illesszük itt be a saját
definíciókat). De mindezek mögött csak a saját erőnk rejlik.
Azért csak a guru jelenlétében érjük el ezt az állapotot, mert
nem állunk készen, hogy megengedjük a saját jelenlétünkben.
Mindkét jelenlét Isten vegyítetlen jelenléte; nincs különbség
a kettő között.
A
jó spirituális tanító olyan eszközökkel és gyakorlatokkal lát
el, melyek helyettesítik a guru jelenlétét. Egyesek a tétlenséget
adják, hogy megszüntessük mindazt, amit tettünk, de ez csak
megfogalmazás kérdése. Ami a lényeg, hogy a guru azáltal teszi
fölöslegessé saját magát, hogy a tanítvány tőle való
függését az önmagán való függéssel helyettesíti. Ramana
Maharishi egyszer azt mondta: „A guru és az önvaló ugyanaz.” A
spirituális ösvény az önmagunk felé vezető út, a saját
szívünkben lakozó eredeti guruhoz vezető út, melynek az összes
külső guru csupán a visszatükröződése."
-->
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése