2020. február 11., kedd

Az elmélkedés feletti szamádhi

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:

"Szamádhi 4: Nirvicsára szamápatti (az elmélkedés feletti azonosság)

Ha mélyebbre megyünk az elmélkedő szamápattiban, akkor idővel le tudjuk engedni az elmélkedést. Ebben a kontextusban az elmélkedés arra vonatkozik, amit az elménk rávetít a tárgyra azon felül, hogy lemásolja saját magán belül. Amikor az elme teljesen elcsendesedett, és csak a tárgyat tükrözi vissza, akkor elértük a szamádhi negyedik szintjét, az elmélkedés feletti azonosság (nirvicsára szamápatti) állapotát. Ezt nagy eredménynek kell tekinteni, mert innentől az elme automatikusan halad a felszabadulás felé, bár lehet, hogy még nem érte el magát a felszabadulást.
Emlékezzünk vissza, mit mondott Patandzsalí a második szamádhiról, mely természetében hasonlít a negyedik szamádhihoz. Az 1.43. szútra szerint: „Amikor a memória megtisztult, az elme mentesnek tűnik a saját természetétől, és csak maga a tárgy ragyog fel benne.” Ez azt jelenti, hogy nagy mértékben felülkerekedtünk az elme természetén, ami azt jelenti, hogy az elme hajlamos kivetíteni bármilyen tudati tartalmat a jelenbeli érzékelésre vagy tárgyra, ha az elegendő mértékben hasonlít rá. Ez még nagyobb jelentőséggel bír a negyedik szamádhiban, a másodikhoz viszonyítva, mivel a másodikban még mindig empirikus tárgyakra támaszkodik, melyek az érzékszerveink által felfoghatóak. Például a „szeretet” egy finom tárgynak tekinthető, mivel az érzékszervek számára nem érzékelhető. Az érzelmeink, a szerelmi életünk, és a kapcsolataink gyakran azért terhelődnek, mert az elménk kivetíti az igényeinket, reményeinket, félelmeinket, és a vágyainkat a megfelelő képernyőre, ami gyakran egy másik ember. Amíg nem végeztük el a megfelelő munkát önmagunkon, vagy nem vagyunk úgynevezett „öreg lelkek” (bölcs emberek, sok tapasztalattal), automatikusan ki fogjuk vetíteni a tudatalatti tartalmainkat azokra, akikkel találkozunk. Utána a projekcióinknak megfelelően fogunk viszonyulni hozzájuk, és nem aszerint, amilyenek valójában. Ez azt eredményezi, hogy újra és újra megbántódunk és csalódunk, amíg meg nem tanuljuk a leckét. És ez egy nagy kihívást jelentő lecke, mert nagyon nehezen ismerjük fel a saját projekcióinkat. Azt hisszük, hogy olyannak látjuk a másikat, amilyen, holott a felfogásunk valójában nem más, mint a saját pszichénk tükre. Így, amikor az illető úgy viselkedik, amitől tudat alatt tartottunk, az elménk azt mondja: „ Látod? Megmondtam! Nem bízhatsz benne!” A valóságban azonban az elme építette fel a helyzetet úgy, hogy az alapfeltételezés (meg fognak bántani) beigazolódjék.
El tudjuk-e képzelni azt, amikor az elme mentes a projekcióktól, amikor valóban olyannak látunk másokat, amilyenek, a saját pszichénk visszatükröződése nélkül? A negyedik szamádhiban a memória megtisztult, ami azt jelenti, hogy eldönthetjük: szeretnénk-e felidézni az adott szituációval kapcsolatos múltbeli emlékeket, vagy nem, anélkül, hogy automatikusan és tudat alatt mindent bekategorizálnánk a túléléshez fűződő viszonyuk alapján. Ha azt választjuk, hogy felidézzük az adatokat, akkor a második választásunk abban rejlik, hogy hagyjuk-e a tárgyat beszíneződni általuk, vagy nem. Például, amikor találkozunk egy általunk ismerthez hasonló háttérrel rendelkező személlyel, akkor szabadon elutasíthatjuk ezt az információt, és egyedi személyként láthatjuk az illetőt, vagy nem.

Nincsenek megjegyzések: