A lélekrészeinket általában valamilyen traumatizáló helyzet vagy esemény hatására veszíthetjük el, sőt, a mai világban az is gyakori, hogy valaki a megfelelési, beilleszkedési kényszer vagy éppen a félelmei miatt önként küldi el a lélekrészeit. Ez az állapot azonban nem egészséges, mert a leszakadt lélekrész megakad egy köztes "mezőben", és nem képes tovább fejlődni, a "vár őre", vagyis az a lélekrész, amely tovább lakik a testünkben, pedig nem érzi egésznek magát, és sok erőt veszít a leszakadt lélekrésszel együtt. Ilyenkor a traumakezelő pszichoterápiák sem tudnak igazán hatékonyak lenni, mert híján vagyunk a lelki "egész-ségnek", mely szükséges a terápiák megfelelő mértékű integrációjához.
Ha a mi lineáris időnk alapján tekintjük az eseményeket, akkor a lélekrészek lehasadása bekövetkezhetett valamikor az eddigi életünk során, a születéskor, a magzati létben, vagy jelen inkarnációnk előtti időkben is. A sámán a szellemi vezetője segítségével keresi meg a leszakadt lélekrészeket, és azokat hozza vissza, amelyekre a "vár őrének" a leginkább szüksége van. Sokáig tanakodtam magamban, hogy ha elmondatom a vendégekkel az életeseményeiket, hogy mégis hol érhette őket lélekvesztés, akkor az segíti-e a megtalálásukat, vagy inkább bezavar. Végül a másodikra jutottam egyelőre, vagyis inkább nem kérdezek semmit, csak ha nagyon szeretne elmondani valamint a vendég, mert ha már felvázolja az életeseményeket, akkor önkéntelenül is úgy kezdem felépíteni az utazást, hogy ott keressük a lélekrészeket, holott lehet, hogy teljesen máshol kell keresni őket.
A leszakadt lélekrészek megtalálásának körülményei, és az elveszítésükhöz kapcsolódó események sokat elárulnak, főleg a vendég számára. Amikor a visszahozás után elmondom, hogy hol találtam őket, általában nagy felismerésekkel szoktak helyeselni, hogy valóban ennek megfelelő dolgok történtek az életükben, és ez a "ráhibázás" (vagy inkább részemről a szellemi vezetőre való teljes ráhagyatkozás) nagy meggyőző erővel bír a vendég szemében, ami pedig az integrációs folyamatot is elősegíti. Álljon itt egy élménybeszámoló az egyik vendégemtől a lélekvisszahívás során megélt élményeiről:
"Magánéleti konfliktusok és kudarcok sorozata szegélyezte az utat, mely elvezetett Gaurangához. Először csak „terepszemlére” mentem, egy csoportos hangfürdőre, hogy megtudjam, igazából ki ő? Az utána folytatott beszélgetés győzött meg véglegesen, hogy nyugodtan rábízhatom magam, mert avatott és hiteles közvetítő.
A lélekrész-visszahívásra egy szürke januári nap délutánján került sor, ami nem tűnik ideális időpontnak, de valójában kitűnő, hiszen csak erősítette azt az egészséges szkepticizmust, amely hitem szerint szükségeltetik minden spirituális kalandhoz.
A találkozót egy rövid ráhangoló ismertetővel kezdtük, hogy tudjam, pontosan mi ez a technika, mi történik közben és mire számíthatok utána. Aztán kényelmesen elfeküdtem a jógamatracon és lehunytam szemeim. A zsálya füstjének jellegzetes illata és a csörgő hangja jelzi az utazás kezdetét. Egyben az utolsó, teljesen éber tudatban megélt emlékeim. Az ocarina már húz magával, a gong pedig végleg kiléptet a racionalitásból. Innentől csak villanásnyi képek maradnak, korábbi életek jelenetei, mostani létem szereplőivel, és különös séta vezetőmmel egy sötét erdő mélyére. Távolról hallom a sámándob lüktetését, majd hirtelen csend és érzem, ahogy Gauranga a csakráimba fúj „valamit”. Valamit, ami több mint csupán kilélegzett levegő, igazi lélek-zet. Egykoron elhagyott részeim, melyeket ő – szellemi mestere útmutatásával és erőállatai segítségével – felkutatott és visszahozott nekem.
Mindezekről, már ébresztés után, ő maga beszélt. Elmondva merre indult, miként ereszkedett az alsó, és emelkedett a felső világokba, számomra elképesztő helyekre, hogy onnan térjen vissza azokkal a lélekrészekkel, energia csomagokkal, melyeket születési és gyermekkori félelmek hatására hagytam el. Ezeket töltötte be, az én dolgom pedig „csak” annyi volt, hogy mindet integráljam.
Azonban ami a visszahívás után következett, arra egyáltalán nem számítottam. Aznap késő este – miközben épp azon elmélkedtem, milyen hatása lesz, ha lesz egyáltalán – hirtelen, egyik pillanatról a másikra jobb lett a kedvem. Majd ez a jókedv egyre csak erősödött és alig egy perc alatt eufóriává fokozódott. Olyan határtalan boldogságot éreztem, amit eddig csak pár alkalommal életem során. A teljes elfogadást és szeretetet éltem meg, önmagam és minden teremtett létező irányába. Eltűntek a kételyek és félelmek. Úgy éreztem mindenre képes vagyok, a vágyaim megvalósításának semmi sem szab határt. Teljes bizonyossággal tudtam, a helyemen vagyok és a lehető legjobbat kapom az élettől. És mindezt nem csupán néhány másodpercig, hanem vagy fél órán át! Talán átéltem egy kis megvilágosodást?
A kegyelmi állapot – bár kisebb intenzitással – még másnap is kitartott, majd szép finoman múlt el. A visszakapott lélekrészek talán addigra olvadtak be az egészbe. Nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy az eufória nem tűnt el, csak átalakult. Innentől magasabb szinten megy tovább az életem."
A visszakapott lélekrészek visszaintegrálása a jelenlegi énjébe valóban dominánsan a vendég feladata, bár én ilyenkor elmondom, hogy mit tegyen és mit ne tegyen a három hetes integrációs időszak alatt. Viszont ennek lehetnek nehézségei is, amikről majd a következő blogbejegyzésben fogok írni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése