2020. július 1., szerda

Démonok és démonok

A sámáni hagyomány, vagy az abból táplálkozó neo-sámánizmus, core-sámánizmus, melyet Michael Harner alapozott meg, sok tekintetben kapcsolódik a modern pszichológiai irányzatok megértéséhez a lelki problémákról, de vannak olyan pontok is, melyekben eltérnek egymástól. Ez nem baj, sőt, azt lehet mondani, hogy bár a két megközelítés és az abból fakadó terápiás segítségnyújtás nem helyettesíti egymást, megfelelően alkalmazva jól kiegészíthetik egymás hatását. 

A pszichológia Jung óta egyre többet foglalkozik a tudatalattival, és a benne zajló folyamatokkal. A feldolgozatlan traumákkal vagy belső konfliktust okozó érzelmekkel kapcsolatban a tudatalattink "démonokat" hoz létre, melyek valójában nem különálló lények, hanem saját lélekrészeink, tudati folyamataink termékei. Ezeket a démonokat utána a tudatunk hajlamos kivetíteni a külvilágba, a környezetünkben található szereplőkre, hogy el tudja játszani a dráma-háromszöget (üldöző-áldozat-megmentő - erről majd egyszer írok még részletesebben). A pszichológia tehát minden démonra úgy tekint, hogy azok csak a tudat szüleményei, még ha a kliens életében látszólag önálló életre is kelnek, akár egy fizikailag is létező személy, akár egy finomfizikai entitás formájában. A továbbiakban a tudati démonokra a kisbetűs szót fogom használni.

A sámánságban azonban, főleg a természeti népeknél a tudatalatti általában nem terhelődött le ilyen mértékben, és nem pakoltunk be oda ennyiféle zavaró tudati jelenséget. Viszont a természeti népek sámánjai érzékelték azt a dualitást, mely a Középső Világot átjárja: vannak jószándékú és rossz szándékú szellemi entitások, mint ahogyan emberek is, és a különböző betegségeket a legtöbbször bizonyos démonokkal azonosították. A sámán feladata az volt, hogy elűzze a betegség-démont, vagy rávegye a távozásra, ami által a "megszállott", vagy beteg ember meg tudott gyógyulni. A sámáni hagyományban tehát a Démonok (nagybetűvel fogom jelölni, a tudati démonoktól megkülönböztetendő) olyan szellemi lények, melyek persze időnként fizikai testben is élhetnek, de saját szabad akaratuk van, és a mi tudatunktól függetlenül is léteznek. Tehát a sámánságban összefoglaló névvel a rossz szándékú szellemeket nevezik Démonoknak. A későbbi, komplexebb társadalmakban kialakult mitológiákban a Démonok Isten vagy az isteni lények ellenségeivé váltak, sőt, a kereszténységben magának a Sátánnak az alakjába gyúrták össze az összes Démont. Ez a fajta polarizáció például a kereszténységet megelőzően a zoroasztrizmusban is megfigyelhető: Ahura Mazda a "Jóisten", míg Ahrimán a gonosz, lázadó Démon. 

Visszatérve a természeti népek világnézetére: ők mindenben az Isteni minőség megnyilvánulását látták, és nem Jó meg Rossz pólusokra osztották a világot, hanem a Jinhez és a Janghoz hasonlóan aktív/passzív, férfi/nő, destruktív/konstruktív ellentétpárokra. Az élősködő mikroorganizmus, például vírus vagy baktérium tehát nem a Gonosz megtestesülése, csupán egy olyan lény, mely képes megbetegíteni minket, ha a védelmi rendszerünk nem eléggé erős. A védelmi rendszer nem csak a fizikai betolakodók, hanem a finomfizikai, szellemtestben lévő Démonok ellen is hatékony védelemül szolgál. A sámánok ugyanis számos olyan betegséget ismertek, mely nem vezethető vissza konkrét kórokozóra, hanem szellemi lények okozzák (pl. a magyar guta, fene, rosseb, rontás szavak is mind betegség-démonokra utalnak).

Léteznek tehát tudati démonok, és a tudatunktól független Démonok. Ahhoz, hogy sámáni módszerekkel segíteni tudjunk valakin, aki ilyenre panaszkodik, a következő dolgokkal kell tisztában lenni:

- Mindkét lehetőség fennállhat ugyanazon személy esetében;
- Ne hagyjuk, hogy a hiedelemrendszerünk döntse el, hogy mi a helyzet az adott esetben (említhetnénk példaként egy katolikus pap által végrehajtott ördögűzést);
- Miután sikerült megállapítani, hogy valós, vagy tudati démonok kínozzák a klienst, kell tudni alkalmazni a megfelelő eljárást.

Ha ezt elvétjük, azzal sokat árthatunk a kliensnek. Például, ha valakit valóban ártó szellemek kínoznak, de egy pszichoterapeuta azt feltételezi, hogy saját lélekrészeit vetíti ki és ruházza fel démoni tulajdonságokkal az illető, akkor arra fogja bíztatni, hogy "barátkozzon meg" vele, és fogadja el, hogy az tulajdonképpen ő maga. Ez nem túl sok jóra vezet.

Ha viszont a démonok valóban belső teremtmények, de egy sámáni gyakorló mindenáron el akarja űzni őket, akkor a kliens saját lélekrészeinek leválását fogja elősegíteni, és a kliens a trauma feloldása helyett öntagadásba merül. Erre sok esetben egy lelkész is rásegíthet például a bűntudat felerősítésével. 

A valóságban persze megtörténhet az is, hogy a kliens bizonyos démonai valósak, míg másokat ő maga hozott létre. A démonnak kikiáltott személyiság-részeinek elküldésével együtt ugyanis rések keletkeznek a védelmi rendszerében, és oda már valós Démonok is be tudnak férkőzni. Ilyen esetben tehát úgy tudunk valóban segíteni, hogy felismerjük a különbséget a kettő között, és az eltorzult személyiség-részeket meggyógyítva visszaintegráljuk, míg a különálló Démonoktól megszabadítjuk a klienst. A két álláspont tehát párhuzamosan érvényes. 

Nincsenek megjegyzések: