9. A Felső Világba, és még tovább...
Elérkezett végre a negyedik nap hajnala, és láttam a halvány fényeket beszűrődni a kunyhó szegélye alatt. Ekkor már biztosabb voltam abban, hogy ki fogom bírni a végéig, de persze ahogy közeledett a délután, egyre fokozódott a türelmetlenségem is. Most már naponta többször átmozgattam magamat jógagyakorlatokkal, mert egyre inkább feszélyezett a mozgáshiány, és alvásmennyiségben is többet pótoltam az elmúlt három napban, mint amennyire kipihent valaha is voltam az elmúlt években. Viszont azt vettem észre, hogy a testem adaptálódott a kunyhós léthez, és nem voltak olyan erős testi fájdalmaim, mint az első napon. A néha beütő éhségérzet és az általános kiszáradás már egy tompult, megszokott érzéssé vált, és az ingerszegény háttérből egyre élesebben emelkedtek ki a spirituális megélések. Bár négy napja nem szóltam senkihez, és egy átlagos napon is több minden történik az életemben, mint ezalatt a kunyhóban töltött időszak alatt, egyre mélyebb értelmet nyert bennem Oguz látomáskeresés-indulója:
Egy nap, egy esztendő
Két nap, két esztendő
Három nap, három esztendő
Négy nap, négy esztendő
Nagyapák, Nagyanyák gyertek
Nagyapák, Nagyanyák gyertek
Szellemek, gyertek!
Ég sátrából, föld odvából gyertek!
Tudtam, hogy még hátravan egy utazás a Felső Világba, de mivel szeretek rendszert kialakítani az életemben, ezért meg akartam várni, amíg Oguzék elkezdik az éneklést az Ősök fájánál, és utána akartam játszani a dorombon, didgeridoon és a dobon, és akkor akartam berévülni. De persze mint sok más alkalommal e látomáskeresés alatt, ismét bebizonyosodott, hogy nem én vagyok a főnök, és a látomások akkor jönnek, amikor akarnak, nem pedig akkor, amikor én elképzelem. Ahogy jógázgattam és mantrázgattam, hirtelen egy erős sugallatot éreztem: "Ne várakozz tovább, hanem fogd meg a dobodat, és indulj!"
Elkezdtem dobolni, és az utazás ott folytatódott, ahol tegnap abbamaradt, ismét Shambhala királyságában találtam magamat, Sanat-kumara, illetve Maitreya Buddha ragyogó formájában ült meditációs pózban, és körülötte a sok bódhiszattva és megvilágosodott bölcs, és sugározták kifelé a fényt. Mi közeledtünk az erőállataimmal, a farkassal és az oroszlánnal, és a körből kiinduló fénycsóva elérte a szívemet, majd fokozatosan "behúzott" a körbe, és egyre közelebb húzott magához, míg végül beléptem a Buddha testébe, tehát a fordítottja vagy inkább a végső mozzanata zajlott le annak a meditációnak, amit az előző napon kaptam.
Utána elindultunk fölfelé, és a Buddha harmadik szemén keresztül léptem ki. Akkor már mind a négy erőállatom velem tartott, és fölfelé haladtunk egy fényhídon a Felső Világba, mely később átváltozott szivárványhíddá. Közben észrevettem, hogy a törpéktől kapott különböző fegyverek és vértek is megjelentek rajtam. Megérkeztünk egy varázslatos erdőbe, ahol csoda-növények voltak, és mindegyiken fényjelenségek voltak, világítottak a gyümölcsök, ágak, levelek. A fény-álfok, fény-tündérek birodalmába kerültünk, amiről kiderült, hogy itt vannak sokan a Felső Világ-beli segítőim közül is.
Először a Hathorokkal találkoztam. Ők régóta a segítőim, és nehéz megállapítani róluk, hogy egyszerre egy személy van jelen, vagy a személyek egy csoportja, mert kollektív módon szoktak szeretetet és gyógyító érzelmi energiákat sugározni, általában hangok vagy valamilyen skálázáshoz hasonlító hullámok kíséretében. Ők tanították meg például az emberiségnek a hangtálak használatát és a torokéneklést. Sokszor egy felismerhetetlen fény-felhő formájában vannak jelen, vagy éppen sok fejük van. Ott ültek a Hathorok, és kör alakban egy hangszer volt körülöttük, mintha egy fényorgona lett volna, vagy ha fizikai hangszerhez kellene hasonlítani, akkor egy kristályorgonához tudnám hasonlítani, ami fénylett. Ezen hoztak létre harmonizáló hangokat és érzelmi energiát. A hangon keresztüli gyógyításra hívták fel a figyelmemet.
A következő segítőm, aki megjelent, Ishmail volt, az arcturusi segítőm, aki a lélekvisszahívásban szokott segíteni. Megérintette a tegnap kapott sisakomat, és megmutatta, hogy úgy működik, mint az X-menben Professzor X sisakja - segít megtalálni a Szellemvilágban szétszóródott lélekrészeket, és kapcsolatot teremteni velük. A különböző eszközök, amiket kapok, általában mindig akkor szoktak megjelenni, a segítőkkel együtt, amikor éppen szükség van rájuk egy utazás közben. A sámáni lélekutazásra azt mondják, hogy a szellemek vezetik, tehát nem az én egóm írja a forgatókönyvet, és nem a racionális elmém találja ki a megoldásokat a problémás helyzetekre, hanem sugallatként kapom őket, ha bízom a szellemi segítőkben.
A harmadik segítőm egy magasabb dimenziós lény, egy fénylény, akit Ekendranathnak neveznek. Ő egy piramis tetején szokott megjelenni, és maga is leginkább piramis formájú, két nagy sötét szemmel. A Felső Világbeli segítők formája nem mindig annyira konkrét, de az övét így lehetne leginkább leírni, és így szoktam felismerni. Amikor valakit gyógyít, akkor az arany piramis tetejére kell felvinni a szellemtestét, és ő "ráborul", és átitatja arany fénnyel. Ő azt mutatta meg, hogy a piramisok elkezdtek kiterjedni minden irányba, mint egy kaleidoszkópban. Arra akart utalni ezzel, hogy az ő segítségével a multidimenzionális látásmódot tudom fejleszteni.
Utána továbbmentünk az erdőben, és azt láttam, hogy a különböző fénylő fák, bokrok mögött mindenütt tündérek rejtőznek, főleg víztündéreket láttam. A tónak, a vízesésnek is volt egy-egy tündére, a harmatcseppekben is parányi tündérek rejtőztek, valamint a tóban is láttam fénylő aranyhalakat, de közelebbről szemlélve ők is izgő-mozgó, világító tündérek voltak. Ezen a negyedik napon a Létkerék szerint én is a vízzel próbáltam dolgozni. Ebből a képből azt értettem meg, hogy a Természet jelenségeiben mindenütt ott van a gyógyító erő, hogyha mi rá tudunk hangolódni.
Mentünk tovább, és éreztem, hogy lassan át fogunk kerülni a másik magasabb világba, de búcsúzóul még megjelent néhány fény-álf, akik mintha hosszú palástban álltak volna az út két oldalán, és a fejükön olyan sisak volt, ami két tekeredő kos-szarvra emlékeztetett. A kezükből szimbólumokat szórtak felém, melyek ott keringtek körülöttem, sok ezer féle szimbólum, és azt az áldást adták, hogy tanuljam meg a szimbólumok tudományát, mert ezzel is sok mindenkinek tudok segíteni, ugyanis sokszor szoktam kapni én vagy a vendégeim nekik szóló szimbólumokat, amikkel dolgozniuk kell.
Ezután mentünk tovább felfelé a Bifröstön, a szivárványhídon és Vanaheimbe értünk, az erdei istenek birodalmába. Ahogy itt haladtunk, a természet erőinek irányító isteneivel találkoztunk, szélistennel, vízistennel, tűzistennel, a termékenység és a jót termés isteneivel és istennőivel, az évszakok istennőivel. Nagyon buja, természetes környezetben voltunk. A végén odaértünk egy kis kunyhóhoz, mely előtt ott állt az indián sámán segítőm, aki az utóbbi napok mindhárom utazásában jelen volt. Meg is lepődtem, hiszen azt hittem, hogy Alsó Világbeli segítő, de ő nevetve mondta, hogy Alsó és Felső Világbeli is, mint ahogy sok-sok más, ellentmondó tulajdonságot egyesít a személyisége, például most az arcának egyik fele férfi, a másik női volt. Bár általában fehér lovon szokott jöni, itt most anélkül állt.
Felém nyújtotta a tenyerét, és azok a növények voltak benne, melyekkel már egy ideje dolgozom: zsálya, sárkányvér, hajnalka, palo santo és fehér üröm. Utána behívott a kunyhóba, és mondta, hogy van még itt száz még ezerféle növény, amit meg kell ismernem. Bementünk a kunyhóba, és telis-tele volt kis üvegcsékkel, edényekkel, mindegyikben más-más gyógynövénnyel. Amikor az ember leszedi és megszárítja a füvet, akkor már nem tud annyira közvetlenül kapcsolódni a növény szelleméhez, mint amikor az élő növény mellett ül. Itt viszont az üvegcsék előtt ott táncoltak a fénylő szellemeik. A sámán azt mondta, hogy meg kell tanulnod majd ezeknek a növényeknek a tudományát, és kapcsolódnod kell a szellemeikhez, mert végtelen számú van belőlük.
Továbbmentünk a következő helyiségbe, ami valamiféle udvar lehetett, és olyan volt, mint egy ásványtár. Számtalan kő, kristály, ásvány állt ott körbe-körbe, és az ő szellemeik is üdvözöltek, mintegy jóváhagyva, hogy majd megismerhessem gyógyító titkaikat. Arra is adott egy áldást a sámán, hogy ezeknek a tudományát is meg kell tanulnom majd. Mentünk tovább, és állatok jelentek meg, nagyon sokféle erőállat, nem csak az enyémek. Az állatokkal való munkára hívta fel a figyelmet: hogy mindegyik állat rendelkezik gyógyerővel, nem csak a "legmenőbbek", hanem mindegyik. Ekkor megérkeztek Odin hollói, mi pedig a táncoló fényállatok köréből kilépve tovább haladtunk fölfelé a hollók kíséretében, és elérkeztünk Asgardba, ami a vikingek legmagasabb világa.
Ott láttuk a különböző istenek palotáit: Frey és Freya, Thor és Sif palotáját, majd Loki palotáját láttam, mely egy kissé sejtelmesebb, félhomályosabb volt, mint a többi. Végül odaértünk a Valhallába, Odin és Frigg fogadtak, valamint az einherjarok, Odin harcosai, akikkel kapcsolatban kaptam a dalt előző nap. Kérdezték, hogy jövök-e egy kicsit csatározni, gyakorolni. Modtam, hogy persze, mert tudtam, hogy itt a lelkes harcosok minden nap halomra kaszabolják egymást, majd másnapra magukhoz térnek és együtt isznak, mintha mi sem történt volna. De azt mondták, hogy ennek még nincs itt az ideje, majd ha jön a Ragnarök, akkor fognak hívni harcba.
Ott voltak a Valkűrök is, akok harcos istennők és lélekkísérők. Amikor a kereszténység elhódította Európát a pogány hit elől, akkor az angyalok formájában (bár őket inkább férfinevekkel szokták illetni) éltek tovább a Valkűrök. A valkűrök azt az áldást adták, hogy "hívj majd minket, amikor valamilyen nemes lélek meghal, és el kell őt kísérni a Túlvilágra." Utána találkoztam Odinnal. Ismét mutatta a rúnákat és a pajzsot, jelezve, hogy ennek a rendszernek a megkapása és alkalmazása még rám vár. Ebből eddig huszonkilenc szimbólumot kaptam meg. Az előző napokban általa mutatott és mondott dolgokat még egy áldással egészítette ki: megfogta a sisakomat, és azt mondta, hogy még hosszú időn keresztül kell tanítanom az embereket a szellemvilág dolgaira. "Ezt a próbát most kiálltad, de az igazi beavatásodra a következő kiülésnél fog sor kerülni. Most pedig menj a kedvenceidhez!"
Ezzel egyértelművé tette, hogy októberben, amikor Oguznál történő kétéves képzésünk véget ér, a tanulócsoportunk "záróvizsgáján", egy ugyanilyen látomáskeresés-szertartáson nem lesz elég, ha csupán segítői minőségben vagyok jelen (mint ahogy egy jó párszor eljátszottam ezzel a gondolattal az elmúlt napokban), hanem konkrétan ki is kell ülnöm majd az erdőbe.
Amikor Odin búcsút intett nekünk, tovább emelkedtünk felfelé, most már csak a sasom és a sárkányom volt velem. Fölöttem és alattam voltak, mintha egy szendvics lettünk volna, de azután eggyé váltunk, és a Nap felé repültünk. Amikor éppen elértük volna a Napot, akkor megsokszorozódott, mint egy fényhíd, amikor a fényképezőgép optikájába belevilágít a Nap. Végtelen hosszú fény hídon keresztül haladtunk fölfelé, és a legvégén azt láttam, hogy egy nagy hófödte hegycsúcsot ölelnek körbe a Nap sugarai, és felismertem, hogy a Kailása hegyen vagyunk. Ez volt az utazás utolsó állomása, megérkeztünk Sivához. Siva nagyon lelkesen fogadott, és azt mondta, hogy "Én is dobolok veled (doboltam ugyanis az utazás közben), táncoljunk együtt!" Nagyon jólesett a mozgás, még ha csak szellemi szinten, mintha Siva a mozgáshiány miatti szenvedésemet próbálta volna enyhíteni. Utána pedig leültettek, mondván: "Látjuk, hogy szomjas és éhes vagy, légy a vendégünk!" Jött Párvatí és egy arany serlegből Gangesz-vízzel kínált, amivel csillapíthattam szomjamat. Utána válogatott vegetáriánus falatokat tettek elém, még Ganésa is ott volt, aki édességeket nyomott a kezembe. Megetettek-megitattak. Ez volt az utazás utolsó mozzanata. Örültünk egymásnak, olyan volt Kailáson lenni, mintha hazatérnék. Utána búcsúzkodni kezdtünk, és elindultunk vissza az Életfa tövéhez.
Amikor ereszkedtünk lefelé, azt láttam, mintha a sasom meg a sárkányom egy fekvő végtelen nyolcas alakban repülne, egy szép fényszimbólumot felrajzolva az égre. Ahogy ereszkedtünk lefelé, belekerültünk az Életfa törzsébe, és ott is egy fényspirálon keresztül ereszkedtünk le, egészen a tövéig. Visszaérkeztünk, kiléptünk a fából, és ott láttam a Nornákat a Wyrd (Sors) kútja mellett, amint ránk ügyet sem vetve, tovább szövögetnek. A Wyrd kút, amelybe éjjel is belenéztem, volt a legutolsó kép ebből az utazásból. Lassan befejeztem a dobolást, kinyitottam a szememet, és tovább bámultam a köveket, a Nagyapákat a kunyhó közepén lévő gödörben, a beszűrődő halvány reggeli félhomályban.
