2011. április 15., péntek

A leeresztett lufi

Fogyiblog! A negyedik rész következik, mégpedig arról, hogy miért nem érdemes testmozgás nélkül lefogyni. Egészen egyszerűen azért, mert ha tényleg sikerül (ami azért meglehetősen kétesélyes), akkor úgy fogunk kinézni, mint egy leeresztett lufi (lásd a mellékelt ábrát). Általában a fogyást kétféle módon lehet elérni sport nélkül: Erőteljes redukáló diéta vagy nullböjt, ugyanis a bevitt kalóriának a napi alap-anyagcsere értéke alá kell mennie annak érdekében, hogy meginduljon a zsírraktárak felhasználása, vagy ugyanez valamilyen csodakapszulával kombinálva. A másik módszer az űberátverések kategóriájában kerül majd tárgyalásra, ez pedig a zsírleszívás.


Nos, a helyzet a következő. Ha hirtelen fogyunk, akár az egyik, akár a másik módszerrel, akkor a zsírpárnák eltűnnek ugyan, viszont ott marad a helyükben a petyhüdt, lógó bőr, és ilyenkor sokan a plasztikai műtétet, szabás-varrást választják. Viszont az ilyen jellegű fogyásnak két komoly hátulütője is van. Az egyik az, hogy mivel elmaradt az életmód-váltás, a leeresztett lufi elég hamar ismét megtelik, sőt, sok esetben még nagyobbra duzzad, mint előtte. A kampányszerű, gyors eredményeket ígérő fogyókúrának szinte mindig a jojó-effektus a következménye. Az ember ugyanolyan mohón vágyik arra, hogy lefogyjon, mint amennyire mohón zabált előtte, illetve fog utána. A jellemnevelést általában kihagyja a folyamatból, így az eredmény természetesen nem lesz tartós.


A másik hátrány az, hogy ha sport nélkül fogyunk le, akkor nem csak a zsírraktárak fognak leépülni, de az izmok és az egyéb hasznos szövetek mennyisége is lecsökken. És nem utolsósorban, ha eleve nem is volt túl sok izmunk, akkor a végeredmény optikailag nem lesz túl megnyerő. Az emberi izomszövet 30 éves kor után automatikusan fogyatkozni kezd, és ezt a folyamatot csak sporttal lehet megelőzni. Eleve az sem mindegy, hogy fiatal korunkban milyen fittségi állapotot sikerült elérnünk. Persze itt nem a testoszteronnal, kreatinnal és növekedési hormonnal telepumpált, vizes izmokról beszélek, mint szépségideálról, hanem inkább a szálkás, ergonómikus, hatékony izomtömegről. Ez nem csak esztétikailag előnyös és jobb közérzetet biztosít, hanem a kifejlesztéséhez szükséges rendszeres testmozgás egy csomó pozitív hatást fejt ki az anyagcserénkre. 


A rendszeres sport megemeli az alapanyagcserét, így kevésbé szaladunk bele a fölös kalóriabevitelbe. A meggyengült emésztési képesség sem annyira a rendszeres sportolók sajátja. Sokan, főleg a lusta emberek azt az elképzelést építik fel magukban, hogy a sport az büntetés, valamiféle szükséges rossz, és igazából szenvedés. Tehát ha jól akarja érezni magát, akkor nem feltétlenül a futógépre vagy az elipszisre pattan fel, hogy egy órát izzadjon, hanem elmegy brűgölni a Szécsényibe, vagy befekszik egy masszázsra, mert ott semmit nem kell csinálni. Valljuk be, a kövér emberek alapvetően lusták, és mohók is. 


Az igazság azonban az, főleg a jóga esetén, hogy a testmozgás boldogsághormonokat termel, szabályozza az anyagcserénket és az étvágyunkat is. Ugyanakkor a jellemet is neveli, és ha jól csináljuk, valóban életmóddá és életszükségletté válhat, ami jó eséllyel tartóssá teheti a fogyókúránk eredményét. Nem igazán hallunk olyat, hogy valaki rendszeres fogyókúrázóvá vagy diétázóvá válik, viszont az, hogy valaki rendszeres sportolóvá, jógázóvá válik, gyakrabban előfordul. Főként a jógások esetében megfigyelhető, hogy mellékhatásként a táplálkozásuk mennyiségéről és minőségéről is sokkal tudatosabbá válnak, és nem ritka az, hogy valaki vegetáriánus, vagy esetleg nyers vegán lesz. Bár ez utóbbit nem mindenkinek ajánlom, de az biztos, hogy nehéz elhízni tőle :-).


Természetesen sok más sportoló, főleg a hivatásos vagy versenyszerűen sportolók is tisztában vannak a táplálkozás és a teljesítmény összefüggéseivel. Azért ebben is el lehet szállni, és mániákussá lehet válni, ami nem feltétlenül egészséges dolog. A testépítők fehérje-óverdózisai és verseny előtti koplalós-fogyasztós fázisai vagy akár a súlycsoportokra osztott küzdősportok művelőinek hirtelen fogyasztásai és a verseny előtti nap brutális bezabálása nem igazán tekinthető egészségesnek. Mégis azt kell, hogy mondjam, hogy a sport, még ha nem is jógáról van szó, olyan mértékű pozitív hatást gyakorol a szervezetre, hogy bármely sportoló anyagcseréje és emésztési képessége általában jóval hatékonyabb, mint egy díványon heverésző, tévénéző, sült krumplin és hamburgeren élő enervált fiatalé.


A titok tehát abban van, hogy minél lassabban fogyunk le és érjük el az ideális testsúlyunkat, és minél tartósabbá tudjuk tenni az életmód-váltást a testmozgást és a tudatos táplálkozást illetően, annál nagyobb az esély a tartós, és esztétikailag, meg közérzetileg is kielégítő eredményre. Egy izgalmas kérdés lehet még, hogy melyik sportot válasszuk, melyiknek mi az előnye, hátránya, és hogyan hatnak az anyagcserére, de erről majd bővebben a holnapi posztban. 

2 megjegyzés:

Fru írta...

Jómagam a lassan fogyó, életmódváltó kategóriába tartozom, ezért is merült fel bennem a kérdés a minapi egyik tv-műsor láttán, melyben egy 18 éves, 115 kg-s lányt edzettek le 73 kg-ra 89 nap alatt, hogy biztos ez??? Ha mindennap edz valaki, akkor nem lép be a túledzés? (a műsorban elhangzott, hogy mindennapos edzéssel érte el) A pihenő/regeneráló időszakot ki lehet hagyni? Vagy akkor én nem csinálom jól és hatékonyan?????

Üdv,
Gina

Gauranga Das írta...

Kedves Fru,

ha állóképességi edzéseket végzel, ami azt jelenti, hogy fokozatosan hozzászoktatod magadat egy állandó terheléshez (mind a heti edzések számát, mind az alkalmankénti terhelést illetően), akkor simán edzhetsz heti hatszor 2 órát. Ha nem jelentkezik gyakran izomláz, akkor a szervezeted képes regenerálódni. A "beégés" inkább akkor fenyeget, ha valaki folyamatosan növeli a terhelést, illetve a másik veszély a mentális "kiégés", vagyis a motiváció elvesztése. Az említett lány is jojó-effektusnak nézhet elébe, ha elveszíti a motivációját és lecsökkenti az edzések számát, miközben a klaóriabevitel megmarad. Heti egy nap elég a regenerációra, legalábbis az astangában.