Az idő pillanatai

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"3.52. szthánjupanimantrané szanga-szmajákaranam punar-anista-praszangát
sztháni – mennyei lények; upanimantrané – tiszteletteljes meghívása; szanga – ragaszkodás; szmaja – büszkeség; akaranam – nem téve; punah – újra; anista – nem kívánt; praszangát – újraéledés.

A mennyei lények meghívásának nem szabad sem büszkeséget, sem ragaszkodást ébresztenie, mivel az újból nem kívánt következményeket eredményezne.

Vjásza szerint négyféle jógi létezik. Az első típus a gyakorló, aki számára a fény még csak dereng (1.36. szútra). A második típus elérte az elmélkedésen túli (nirvicsára) szamápattit, és ezért szert tesz az igazságot hordozó tudásra (1.48. szútra). A harmadik típus az elemek és érzékek mesterévé vált, de még mindig gyakorol (3.44. és 3.47. szútra), míg a negyedik túllépett a gyakorláson, és a felszabadulás közelében jár.

A négy típus közül az elsőt nem érdeklik a mennyei lények, a harmadikat és negyediket pedig mér nem tudják megérinteni. Vjásza szerint a második típus viszont felkelti az érdeklődésüket. megpróbálják elcsábítani, fizikai halhatatlanságot, készséges nimfák, angyalok szolgálatait ajánlják fel, űrhajókat, kívánságteljesítő fákat, tisztánlátást és tisztánhallást ajánlanak. Ezeken túl megígérik, hogy nagy mesterekkel találkozhat, gyémántkeménységű testet kap stb. A mennyei lények azt fogják mondani, hogy mindez jogosan jár a jóginak gyakorlata fejében. A probléma abban rejlik, hogy ha elfogadja ezeket az ajánlatokat, akkor büszkeség és ragaszkodás fog kifejlődni benne az új szerzemények iránt. Ezek hamar megcsappantják a gyakorlása eredményeit, és újra a tudatlanságba és a sötétségbe taszítják.

Meg kell értenünk, hogy ezek a mennyei lények a halál karmai között vergődnek, mivel saját maguk is ragaszkodnak az élvezetekhez. A jóginak el kell különülnie ezektől az ajánlatoktól ahhoz, hogy elnyerje a felszabadulást.

3.53. ksana-tat-kramajóh szamjamádvivéka-dzsam gjánam

ksana – pillanat; tat-kramajóh – annak egymás után következése; szamjamát – szamjama által; vivéka-dzsam – a megkülönböztetésből született; gjánam - tudás.

A pillanatra és annak sorrendiségére irányított szamjama a megkülönböztetésből származó tudást eredményezi.

A pillanatot (ksana) az idő végső részecskéjének tekintik, mint ahogyan az atom az anyag végső részecskéje, Vjásza szerint. Egy második meghatározást is közöl, ami az az idő, ami alatt egy atom e tér egyik pontjából eljut a mellette lévőbe.

Ha az ilyen pillanatok folyamát szemléljük, ezt kramának, vagyis a pillanatok sorrendjének nevezzük. Ez a sorrendiség azonban nem a pillanatok összessége. Igazából az egyik pillanat a másikba fordul,. aztán a következőbe. mindig csak egy pillanatot tudunk megfigyelni. az olyan elképzelések, mint az óra vagy a nap adják az idő elképzelését, de valójában az idő nem létezik. Az idő csupán az elme szüleménye, amely képtelen a pillanatnyiság megértésére. Soha senki nem látta a jövőt vagy a múltat, mert mindig csak a jelen létezik. Az elem azért fejleszti ki a jövő és a múlt fogalmait, hogy megértse, miért nem észlel bizonyos tárgyakat.

Úgy tekinti, hogy eltűntek a megfoghatatlan múltban, vagy a még megfoghatatlan jövőből fognak felbukkanni. Minden egyidejűleg létezik minden irányban. A jelenségek ebben a bizonyos pillanatban nyilvánulnak meg és térnek vissza potenciális állapotukba. Soha semmi nem történt a múltban vagy a jövőben. Mivel az elménk nem tudja megérteni, hogy minden a jelenben történik, kifejleszti az idő fogalmát. De az idő csak az elmében létezik. Ez az elme technikája, hogy egymás utáni sorrendbe rendezi a jelenségeket, mert nem tudja felfogni a világot.

A halálközeli élményeket átélő emberek arról számolnak be, hogy látták az életüket, amint egy pillanat alatt lejátszódott előttük. Ez ezért történik, mert az elme felfüggesztődik a halál idején. utána a tudatba merülünk, amíg újra át nem alakul. a tudat szemszögéből nézve az egész életünk egyidejűleg történik, egy pillanat alatt. Ha fogunk egy pillanatot, és visszanézünk, akkor rájövünk, hogy van bennünk valami, ami mindig ott volt, és sohasem változott meg. Ősinek tűnt, amikor fiatalok voltunk, valahogy nem csökkentette a fiatalságunk. Idősebb korban saját magunknak ugyanez az aspektusa hirtelen fiatalnak, időtlennek, és az úgynevezett idő múlása által érintetlennek tűnik. énünk ezen aspektusa a valódi énünk, a tudat. Nincs múltja, és nincs jövője. Ugyanúgy jelen van a születésünkkor, fiatalkorunkban, idősebb éveink alatt, és a halálunkkor is. Ugyanígy, egy folyó egyidejűleg a forrásánál van, a hegyek között, a síkságon és a torkolatánál is. A folyó számára nem telik időbe, hogy a forrásától a torkolatáig eljusson – az összes helyen egyszerre van jelen. Ugyanígy, a tudat nem tölt időt azzal, hogy eljusson a születéstől a halálig. Minden egy pillanat alatt történik.

Amikor az egyik pillanatból a másikba kerülünk, azt sorrendnek nevezzük. A pillanatok sorrendje Vjásza szerint nem adódik össze idővé, mert mindig csak a jelen pillanat létezik. Az egyéni pillanatok azonban különböznek egymástól, mivel a prakriti összes alkotóeleme folyamatos változásban van.

Ha a pillanatra és annak sorrendiségére irányítjuk a szamjamát, a megkülönböztetésből született tudáshoz jutunk. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy hogy ez a szamjama megvilágít mindent, ami változik. Minden, ami változik, a prakriti terméke, és ezért nem mi vagyunk, nem a purusa (tudat), a valódi természetünk. Ebben a szamjamában minden, ami állandó, elkülönül attól, ami átmeneti. Így születik belőle a megkülönböztetés."