"A Wake Forrest Orvostudományi Egyetem professzora szerint a halál illúzió, amelyet az emberi tudat generál. Robert Lanza új könyvében, a kvantumfizikára és a biocentriuzmusra alapozva azt állítja: az emberek azért hisznek a halálban, mert azt tanították nekik, hogy meghalnak. Azaz az emberi tudat az életet a testtel azonosítja és a test meghal. Az ógörög és buddhista alapokon nyugvó biocentrizmus szerint az idő az a belső érzék, mely a pillanatnyi állapotokat a térbeli világban összeköti, így minden, amit megtapasztalunk az elménkben alkot egészet. Továbbá a tér és az idő az elme eszközei, és így nem léteznek az élettől független külső tényezőkként…
A professzor úgy véli, nem a világegyetem teremti meg a biológiai életet, hanem fordítva, és az emberi tudat határozza meg a tárgyak méretét és formáját. Lanza egy példával is alátámasztotta mondanivalóját. E szerint az ember azért látja kéknek az eget, mert így tanulta, de az agy sejtjeinek megváltoztatásával elérhető, hogy ugyanaz a személy zöldnek vagy vörösnek lássa az eget. Megjegyzi: a tér és az idő csupán az emberi tudat eszközei, vagyis a halál és a halhatatlanság csakis egy olyan világban létezik, aminek nincsenek térbeli, időbeli határai. A biocentrizmus végtelen számú párhuzamos világ egyidejű létezését feltételezi, így minden, ami megtörténhet, meg is történik ezekben az univerzumokban, így a halál általunk felfogott formája nem létezhet. Példája szerint az emberi élet egy évelő virághoz hasonlítható, ami a halál után kinyílik egy másik univerzumban."
Valóban illúziónak tekinthetjük a halált, hiszen a Jóga-szútra megfogalmazása szerint is a lélek, vagy a tudat, a látó öröktől fogva létezik, és változatlan, elpusztíthatatlan. Vagyis a tets halála után a lélek tovább létezik, és vagy egy másik testben reinkarnálódva folytatja karmikus vádorlását, vagy (ha szerencsés), kiszabadul a szamszára körforgásából, és a spirituális létezés örök szintjén létezik tovább. Az való igaz, hogy a testével önmagát azonosító ember a test elhagyását totális pusztulásként éli meg. Patandzsali külön meg is említi a halálfélelmet, mint az egyik klésát (szenvedés-forrást).
Bármelyikünk bármelyik pillanatban meghalhat, és érdemes itt elgondolkodni azon, hogy mennyire állunk erre készen, mennyire tudunk mindent itt hagyni zokszó nélkül, és továbblépni egy új létezés felé. Vajon tényleg félünk-e a haláltól, vagy valóban sikerült leküzdenünk ezt a parát? Én ha belegondolok, úgy érzem, hogy nem fogok félni, mert nagyjából tudom, hogy mire számíthatok a halálom után. Ez persze csak teória mindaddig, amíg nem állok ott a halál kapujában, amikor tudom, hogy már nincs visszaút.
Patandzsali szerint a halálfélelem gyökere a tudatlanságban leledzik, és ha ezt sikerül lecsökkentenünk, és megszüntetnünk, akkor felül tudunk emelkedni a halálfélelmen. Éppen ezért, minél mélyebben tanulmányozzuk a spirituális tudást, és minél mélyebben megéljük azt az életünkben, annál kevésbé leszünk kétségbe esve a halál pillanatában.
Az, hogy a tér és az idő csupán az elme kreálmányai, azért erőteljesen buddhista megközelítés, Patandzsali azért némi önálló léttel is felruházza a máját (illúziót), vagyis a prakritit (anyagi természetet), melyet persze "más céljából létező"nek nevez, vagyis azt mondja, hogy a látott (a világ) létezésének célja a látó öntudatára való ébresztése. Ez így legalább olyan ezoterikusan hangzik, mint a cikkben emlegetett párhuzamos univerzumok végtelensége, melyekben egyszerre vagyunk jelen, és bármi megtörténhet. Nekem erről nincs tapasztalatom, de persze bármi megtörténhet, nekem egyelőre az ezen az egy univerzumon belüli egy életemben történő események is képesek szétzilálni az elmémet, nem hogy még végtelen számú párhuzamos univerzumban tudjak jelen lenni.
Minden esetre, ha így vagy úgy, de megtapasztaljuk eredeti természetünket, akkor valóban csak látóként leszünk jelen, és akár egy, akár végtelenül sok univerzumban vagyunk is egyszerre, mindezd csupán illúzióként fogjuk szemlélni. Így lehet legyőzni a halált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése