Nincs időd a boldogságra?

"Harcolunk az álmainkért, a karrierért, a boldogságért, és az izzadságos küzdelemben elfelejtünk valóban boldogok lenni. Elfelejtjük néha azt is, mi az, ami egyáltalán boldoggá tesz. Kompromisszumokat kötünk, elvárásokat tejesítünk, amik nem is sajátjaink, és elfelejtjük kik is vagyunk mi, és mit akarunk valójában. De legfőképp elkerüli a figyelmünket, mennyi mindenünk van, amiért hálával tartozunk. Keressük a szerelmet, majd nem őrizzük, elengedjük, elkopik a tisztelet, és ujjal mutogatunk a másikra."

Megálltam egy pillanatra, amikor ezeket a sorokat olvastam, és elgondolkodtam. Éppen negyed órája indult el a feleségem Lolával sétálni, és engem is kért, hogy menjek velük. Én azonban itthon maradtam, mert már megint el vagyok maradva a blogjaimmal, így inkább a számítógép előtt akartam gubbasztani ahelyett, hogy velük legyek. Délelőtt kezdő Ashtanga tanfolyamot tartottam, és a tegnapi nap is így telt, csak közben még Orsi is elment megtartani egy workshopot. Persze nem csak a hétvégéket éljük el így "egymás mellett", néha összefutva és egyeztetve a további programpontokról, hanem a hétköznapokra is igaz ez. Nekem ott vannak a személyi edzések, a saját edzésem, a jógaórák és a gyakorlás, valamint a blogírás, a marketing, és ezzel nagyjából el is mennek a napok. Orsi is sokat tevékenykedik a vállakozásunkban, blogot ír, magántanítványai vannak, és ráadásul Lolával is sokat kell foglalkoznia, így neki néha akkor kezdődik a számítógépes munka, amikor elaltatta Lolát.

Küzdünk, és közösek a célok, de közben valahogy elfelejtünk élni, boldognak lenni, és igazán odafigyelni egymásra. Igazából figyelmet szentelni a másik vágyainak, érzéseinek, gondjainak. Annak, akit igazán szeretünk. Kérünk egymástól dolgokat, de mivel rangsorolnunk kell a számtalan feladatot, néha elfelejtődik, amit a másik kér. Szeretnénk foglalkozni egymással, időt tölteni egymással, ami csak kettőnkről szól, de ez nagyon ritkán sikerül. Így az ember úgy érzi, hogy egyre távolabbról tudja szeretni a másikat, és egyre magányosabb, pedig azzal van, akit a legjobban szeret.

Felemeltem a fejemet a számítógép képernyőjéről, és az ajtó felé fordultam. Hirtelen felugrottam, megkerestem a kabátomat és a cipőmet, és elrohantam utánuk. Azok után, akiket a legjobban szeretek az életben, és akik a leginkább megérdemlik a figyelmemet, a szeretetemet, a törődésemet. Nem oszthatom szét a figyelmemet mindenki között, aki valamilyen szerepet játszik az életemben, ha ennek az az ára, hogy rájuk nem jut. 

Lola persze megörült nekem, amikor meglátott, Orsi pedig a nyakamba ugrott. Azt mondta. "Azért reménykedtem benne, hogy meggondolod magadat, és lejössz, hogy velünk legyél." Soha ne add fel, a szeretet mindent legyőz!