Mai blogbejegyzésem mondanivalóját két előző bejegyzésemhez is kapcsolnám. Az egyik a "Hit és gyógyulás", a másik pedig a "Ne légy öngyilkos!" című írások. De persze ennek a témának számos más vonatkozása és alkalmazási területe is akad. Kezdjük talán azzal, hogy amikor megszületünk ebbe a világba, akkor elkezdünk tanulni. Az érzékszervi tapasztalataink, a memóriánk, majd az értelmi képességeink egyre árnyaltabb képet adnak arról, hogy milyen is a minket körülvevő valóság, illetve hogyan tudunk praktikus, biztonságos, "fenntartható" módon viszonyulni hozzá. Mindenki mást él meg, mást tanul a felnőttektől, a szüleitől és a környezetétől. Amikor a világlátásunkban kezdenek megjelenni olyan elemek, melyekről nem tudunk közvetlen tapasztalati módon meggyőződni, "elhisszük" azt, amit az iskolában tanulunk, vagy amit a szülők, család, társadalom, a könyvek, a tudósok vagy a filozófusok mondanak.
Mondok erre egy példát: Gyermekkoromban a materialista világkép alapján oktattak minket. A világ az Ősrobbanásból jött létre, az Élet különböző formái evolúció útján alakultak ki, és a test halála után nincs semmi. Én akkoriban nem kérdőjeleztem meg ezeket az állításokat, de nem is tudtam leellenőrizni a valóságtartalmukat. Tehát tulajdonképpen gondolkodás és mérlegelés nélkül elfogadtam a valódiságukat, és kialakítottam belőle egy világképet, ami egy hiedelemrendszer, melynek az abszolút értelemben vett valódiságát nagyon nehéz igazolni vagy cáfolni.
De ugyanígy kapnak az emberek hiedelemrendszereket a különböző egyházaktól, vallásoktól filozófusoktól, kapunk dogmákat, babonákat, melyeket megkérdőjelezés vagy mélyebb megértés nélkül igaznak fogadunk el, mert "ez a szokás, hagyomány, vagy a szüleink is így tettek". Mindenféle hiedelemrendszernek, nem csak azoknak, melyek az élet végső, és nagyjából elérhetetlen kérdéseit érintik, van egy önvédelmi szerepe. Feltételekhez kötött, és ezért korlátozott, egyéni tudatunk akkor érzi biztonságban magát, ha létezésének korlátait, kereteit meg tudja szabni, és azokon a kereteken belül biztonságban érzi, "kiismeri" magát. Természetesen ez azt is jelenti, hogy a hiedelemrendszeren belüli ideákra, fogalmakra, élményekre korlátozza létezését. Ezért nevezünk minyen hiedelemrendszert önkorlátozónak. Ezek önként vállalt, vagy mondhatjuk azt, hogy önmagunk, vagy az egónk által ránk kényszerített korlátok. Egy ember tökéletesen boldognak érezheti magát akkor is, ha egész életében az önkorlátozó hiedelemrendszerén belül igyekszik maradni, "biztos ami biztos" alapon. Nevezhetjük ezt akár komfortzónának is. Vitatkozhatunk azon, hogy ez a boldogság valódi-e vagy pedig hamis és tökéletlen, de mivel mindenkinek szabad akarata van, ezért nem kényszeríthetünk rá valakit akarata ellenére, hogy kezdje el feszegetni saját önkorlátozó hiedelemrendszerének határait.
Ehhez már bátorság és kalandvágy kell, hiszen mint az ismeretlen vidéken utazónak, a belső utak ismeretlen tájaira merészkedő kalandornak is szembe kell néznie a félelmeivel, fel kell adnia az előítéleteit, az elvárásait és ki kell lépnie a komfortzónájából. Ezt már nem mindenki vállalja. Az önismeret útján járva azonban életünk egy pontján eljutunk oda, hogy elérjük az eddig bevált (akár materiális, akár spirituális, vallásos, filozófiai) hiedelemrendszerünk falait, és elkezdjük szűkösnek érezni azt a tudatunk számára. Ennek az egyik jele az, amit sokszor "ébredésnek" is szoktak nevezni: amikor egy eddig szentigaznak tartott elv, állítás, elképzelés, magyarázat már nem tűnik kielégítőnek, kétségeink ébrednek benne, és megkérdőjelezzük a létjogosultságát. Itt már rugalmasnak és bátornak kell lennünk, hiszen minél többen fogadnak el egy bizonyos dogmát vagy állítást, tant gondolkodás nélkül, az annál "megkérdőjelezhetetlenebbé" válik. Az önkorlátozó hiedelemrendszerek egyik alapvető éltető eleme a hit, melyet feltételként szabnak meg a hiedelemrendszerbe való beilleszkedéshez. A hit ráadásul sokszor pontosan úgy van beállítva, mint a "nem látható vagy közvetlenül nem tapasztalható valóság" majdani megtapasztalásába vetett bizalom. És ráadásul ez az elv valóban érvényes is lehet valamely mértékben.
Például, ha egy ismeretlen városban egy ismeretlen helyet keresünk, akkor megkérdezhetjük azokat, akikről feltételezzük, hogy ismerik a keresett helyet, és hit alapján elfogadjuk, hogy nem fognak félrevezetni. A hit jutalma az lesz, hogy megtaláljuk a helyet, amit keresünk (vagy legalábbis azt, amit annak mondanak mások). Így hirdetik a vallások például a megváltást, paradicsomot, megvilágosodást stb., vagyis olyan boldogság-állapotokat, melyeket általában a halála után érhet el a követő, ha hittel gyakorolja a megadott vallási folyamatokat. Itt meg kell jegyezni, hogy a végletekig vitt kételkedés is egy önkorlátozó hiedelemrendszerré válhat.
Egy dogmatikus rendszer esetében a hitet azonban úgy is értelmezik a rendszer követői vagy alkotói, hogy a követő "hisz" a rendszer tanaiban, és önként vagy mérlegelés nélkül elutasít minden olyan tant, állítást, ami a rendszeren kívül esik, vagy ellenkezik annak dogmáival. Így született meg az "eretnekség" fogalma. Nyilvánvaló, hogy az Emberiség ős-állapotában, amikor a természeti népek sámánjainak világlátása közvetlen megtapasztalásokon alapult, nem léteztek dogmák. A sámán elfogadta azt, hogy egy másik sámán vagy gyakorló esetleg némileg másként látja a Szellemvilágot, bár a megegyezőségek sokkal szembetűnőbbek voltak, mint a különbségek vagy eltérések. A sámán szellemi látásmódjának igazolását a sámán munkájának eredményességében látták igazolva. Mivel praktikus célokat szolgált (gyógyítás, jóslás, közbenjárás a szellemi erőknél stb.), így nem az képezte a vita tárgyát, hogy amit látott, az mennyire volt "hiteles". Mivel nem voltak szentírások, egyházak, papok és részletesen lefektetett dogmatikus rendszerek, az "eretnekség" fogalma sem létezett. A sámánok és a szellemi emberek a világ és a Szellemvilág megismerésére törekedtek, a dogmák helyett a saját tudatokat használva eszközként a megismerésre. Nem gondolkodtak azon, hogy amit ők megéltek, az az abszolút érvényű, minden illúziótól mentes Végső Valóság, vagy pedig valamilyen szubjektív, a saját mentális lenyomataik, középső világbeli egójuk és önkorlátozó hiedelemrendszereik által befolyásolt megélés.
És itt érkezünk el eszmefuttatásom befejező pontjához. A valóság vs illúzió, azaz téves felfogás konfliktusnak csak akkor van igazából tétje, ha mindenáron úgy akarjuk szemlélni a világot, hogy van egy abszolút szempont, például Isten vagy a Teremtő szempontja, ahogyan Ő látja és működteti a világot, és minden más szempont relatív vagy szubjektív. De mi van akkor, ha ez az elvárás is önmagában egy önkorlátozó hiedelemrendszer, mint ahogyan az az elképzelés is, hogy "én ismerem az egyedül igaz és ürvözítő utat, és aki másképpen gondolkodik, az téved és illúzióban van, vagy éppenséggel "eretnek". Mi van, ha adott esetben a szubjektív megélést és az elméletleg létező abszolút nézőpontot nem hozzuk alá-fölérendeltségi viszonyban? Mi van, ha Isten ugyanúgy örömét leli az egyéni tudatosságunk által megélt aha-élményekben és ráébredésekben, de nem várja el, hogy minden egyéni lélek feltételenünj jusson el A-ból B-be, vagyis a "tökéletlenségből" a "tökéletesbe"? Mi van, ha a Teremtőnek nincsenek elvárásai, és minden, amit mi megélünk, csupán a játék része, melyben a szereplők szabad akarattal rendelkeznek, és nincs jó vagy rossz lépés, nincs nyerő vagy vesztő pozíció, csupán tanulás és tapasztalás van? A flow állapot sajátossága az, hogy nem akarunk feltétlenül eljutni A pontból a B pontba, csupán örömmel megéljük a létezést.
Természetesen nem a szubjektív idealizmus álláspotjára gondolok itt elsősorban, mely szerint "mindenkinek olyan a világ, amilyennek elképzeli". Hiszen a spiritualisták és az önismereti úton járók számos összefüggést és univerzális törvényszerűséget felismernek, akár egymástól teljesen függetlenül is. A flow élmény vagy állapot tehát magában foglalja e törvényszerűségek felismerését és a hozzájuk történő alkalmazkodást is, mely által érzékeljük, hogy belekerültünk az "áramlásba", és nem állunk ellen. Minél inkább felismerjük a bennünket szorító önkorlátozó hiedelemrendszereket és minél inkább igyekszünk tudatosan kiemelkedni belőlük, annál természetesebb és spontánabb lesz a flow állapot megélése, nevezzük akár Istenélménynek, akár egységélménynek, Zennek, Bardonak, Kaivaljának vagy bármi másnak.
