Az uddzsájí légzés titka

Újabb részlet Gregor Maehle Pránájáma-könyvéből:

"Végül is mi az a titok, amit el kell suttognunk? Az uddzsájí közben megpróbáljuk a belégzést egyenlővé tenni a kilégzéssel, a két hangot pedig annyira azonossá tenni, amennyire lehetséges. De jegyezzük meg, hogy még az összes erőfeszítés után is, mindkettőnek meglesz a sajátságos természete. A belégzés susogóbb hangú lesz, míg a kilégzés hehezettebb. A légzés által suttogott titok a belégzéskor a susogó „szah”, kilégzéskor pedig a hehezett „aham” szótag. Ha ezt a két szanszkrit szót összekötjük (a szandhik, vagyis hasonulások eszközével), akkor megkapjuk a szóhamot, vagyis a prána/prakriti nagy mantráját. A szóham az Upanisadok úgynevezett mahávákjáinak (nagy szavainak) egyike. Azt jelenti, hogy „én az vagyok”. Ennek a mantrának a segítségével lélegzik a prána és éltet bennünket egész életünkön át az első légzésünktől az utolsóig. Az „én az vagyok” kifejezés azt jelenti, hogy valahol legbelül nem azok vagyunk, akiknek gondoljuk magunkat. Azt jelenti, hogy nem az úgynevezett fenomenális énnel vagyunk azonosak, vagyis azzal az énnel, amely azonosítja magát az olyan jelenségekkel, mint a test és az elme. Ehelyett, „az” vagyunk. „Az” a tiszta tudatosságra utal, amely minden fenomenális jelenséget tapasztal. Az, ami megmarad, miután a test és az elme elmúlt. Ez az elpusztíthatatlan, határtalan és örök tudat, a valódi Én.

Az uddzsájí annak a mantrának a folyamatos ismétlése, amely kijelenti, hogy nem az vagyunk, ami változik és elmúlik, hanem az, ami örök, elpusztíthatatlan, határtalan és halhatatlan – a tiszta tudatosság."

Duruzsolók

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem mindig gyanakvással töltöttek el a hízelgő emberek. Persze meg kell tudni érezni a különbséget aközött, amikor valaki tényleg szeret vagy őszintén csodál és ezért veszi észre benned az értékes dolgokat, és aközött, aki mézesmázosan hízeleg. De ha valakivel van egy őszinte kapcsolatod (amit úgy veszek észre, hogy manapság sajnos igen ritka), akkor azokat a dolgokat is kölcsönösen megmondjátok egymásnak, ami nem tetszik, amivel nem értesz egyet, vagy amin szerinted változtatni kellene.

Én általában úgy vagyok vele, hogy senkit nem tekintek az ellenségemnek, de persze mindenkinek vannak irigyei, akik nem segítő szándékkal kritizálják, hanem azért, hogy lehúzzák és magokat jobb színben lássák vagy láttassák. Az ilyen kritizálókra nem kell hallgatni, csak azokra, akiknek megvan az érettségük hozzá és a kapcsolatunk is olyan, hogy komolyan tudjuk venni, amit mond.

De térjünk vissza a hízelgőkre. Biztos, hogy ismertek ti is olyan tenyérbemászó típusú embereket, aki mindig pont azt duruzsolja a füledbe, amit a legszívesebben hallasz, és olyan dolgokat erősít benned, amik persze az önbizalom növelésére jók, de könnyen átcsaphatnak az egó növelésébe. Az ilyen emberekkel az a legnagyobb baj, hogy mindig akarnak valamit, vagyis nem őszintén dicsérnek, hanem érdekből. Vagy szeretnének elérni nálad valamit, vagy manipulálni akarnak, vagy ugyanezt a hamis hízelgést várják el cserébe, mert az egójuk nem bírja elviselni a kritizálást. Van egy indiai mondás: „A túlzott odaadás a tolvaj jele.” Jön valaki, a bizalmadba férkőzik a hízelgésével, és utána megfoszt valamitől, ami értékes a számodra.

Ezen túl persze alapvető probléma az is, ha mi magunk szomjazzuk a hízelgő szavakat. Ha annyira nem bízunk magunkban, hogy folyamatosan külső megerősítésre van szükségünk, akkor ott valami baj van. Az embernek általában arra kell törekednie, hogy amit csinál, azzal elégedetté tegye saját magát, és lehetőség szerint másokon is segítsen. Ha adtunk valamit másoknak, akkor természetes, hogy ezt értékelni fogják, bár sajnos ez sem mindenkire igaz.

Az elért eredményeink önmagunkat kell, hogy megerősítsék, és nem az a céljuk, hogy mások előtt menőzzünk velük. Bizonyára mindannyian ismerünk olyanokat, akik szüntelenül magukról beszélnek, és állandóan sztárolják magukat. Az ilyen emberekkel unalmas beszélgetni, mert igazából senki sem kíváncsi éjjel-nappal zengedezett ódáikra önmagukról.

Az az ember, akinek szüntelen dicséretre van szüksége ahhoz, hogy előrehaladjon a célja felé, nem igazán biztos abban, hogy el szeretné azt érni. Nincs elég belső motivációja, és a dicséret sok esetben inkább akadályozni fogja, mint hogy segítse. A legsikeresebb és legcéltudatosabb emberek mindenféle külső motiváció nélkül is töretlenül küzdenek, amíg el nem érik a céljukat, sőt, ha negatív megnyilvánulásokkal találkoznak, az még jobban feltüzeli őket.

Egyes pszichológusok szerint a gyerekeknél sem célravezető az állandó dicsérés, mert ha a kis eredményekért is megdicsérjük, akkor elveszíti a motivációját, hogy nagyobbakat érjen el, hogy kockázatot vállaljon, amibe belebukhat. Szintén egy indiai közmondás szerint, ha rinocéroszra mész vadászni, abba nem bukhatsz bele, mert ha elejted, akkor mindenki gratulálni fog, de ha nem sikerül, akkor csak legyintenek, hogy úgyis lehetetlenre vállalkoztál. Persze nem azt akarom ezzel mondnai, hogy bármely állatot meggyilkolni az etikus vagy dicsőséges dolog. Én nagyon vadászatellenes vagyok. Ezt átvitt értelemben kell érteni, a lehetetlennek tűnő kihívásokra vonatkozik.

A fentiekből következik például az, hogy sok ember felnőttként is könnyen megállapodik abban, amit elér, és nem vállal kockázatot, hogy új képességeket fejlesszen ki. Amikor egy új területre tévedsz, ott abszolút kezdő vagy, mert nincs még tapasztalatod. Mégis az élet folyamatos tanulásból és kihívásokból áll, szóval sohasem szabad belefásulni egy szerepbe. A jóga, fitnesz vagy sport területén is azt láttam, hogy azok, akik mertek váltani, újítani, belefogni egy-egy új dologba, azok sikeresebbek lettek, mint azok, akik egy dolgot jól megtanultak, de utána már nem mertek több kockázatot vállalni, és eljárt felettük az idő.

Összegezve tehát, nem függjünk a dicséreten és a külső megerősítéseken, de ne adjuk fel az álmainkat, merjünk nagyban gondolkodni! Ha pedig értéket látunk másokban, akkor ne irigykedjünk, hanem fejezzük ki azt, mert mások eredményeinek elismerése nem ugyanaz, mint az érdekelvű, üres hízelgés.

Csamatkárászana (csodálatos póz)

Újabb részlet a Detox-jóga könyvből:

13. Csamatkárászana (csodálatos póz, tekintet az orrhegyen)

Az előző pózból forduljunk tovább annyira, hogy a jobb talpunk a bal láb külső oldala mellett leérjen a talajra, körülbelül a csípő alatt. A jobb térd be van hajlítva, teljes talpunk a talajon van. A bal térd maradjon továbbra is nyújtva, de miközben átfordulunk, spicceljünk a lábfejjel, és a talpunkat igyekezzünk lefeszíteni a talajra, mint a púrvóttánászanában (hátulsó deszkapóz).

Az átfordulós közben engedjük el a talajt a jobb kezünkkel, és emlejük a magasba a fülünk mellett, majd feszítsük hátra vállból, amennyire tudjuk. A bal kar továbbra is függőleges, a kifelé forduló tenyérrel támaszkodunk a talajon. Ha a bal vállunknak túl sok ez a kifelé csavarás, akkor a szükséges mértékben befordíthatjuk a kézfejünket.

A végső pozícióban a két talp és a bal tenyér van a talajon, a jobb térd be van hajlítva, a jobb kart pedig hátrahúzzuk víz szintes pozícióba vagy az alá a levegőben, a váll nyitottságának függvényében. A fejünket és hátraengedhetjük, és igyekezzünk a medencét minél magasabbra kitolni úgy, hogy a két csípő nagyjából azonos magasságban marad. Ha sikerül, akár a vállnál magasabbra is emelhetjük a medencét. A törzsünkkel mindegy ráfekszünk a levegőre.

Létezik olyan változata is a gyakorlatnak, ahol a jobb lábnak csak a talppárnája van a talajon, a sark a levegőben van, de én a stabilitás miatt jobban szertetem, ha mindkét talpunkat teljesen belenyomjuk a talajba.

A gyakorlat hatásai:

Erősíti a támaszkodó kéz vállízületét és csuklóját

Nyitja a levegőben lévő kéz vállövét, mobilizálja a lapockát

Nyújtja a csípőhorpasz-izmokat, valamint a hasfal izmait

Erősíti a combhajlítókat és a farizmot

Mobilizálja a nyújtott láb bokáját

Erősíti a törzsizmokat és a gerincfeszítő izmokat

Növeli a mellkas és a tüdő térfogatát

Ellenjavallatok:

Alacsony vérnyomás, egyensúlyozási zavarok, váll- könyök és csuklósérülések, az achilles-ín sérülései

Kifordított egylábas lefelé néző kutyapóz

Újabb részlet a Detox-jóga könyvből:

12. Parivritta-ékapáda-adhómukha-svánászana (Kifordított egylábas lefelé néző kutya-póz, tekintet az orrhegyen)

Az előző póz továbblépéseként hajlítsuk be a jobb térdünket derékszögben vagy egy kicsit hegyesebb szögben, és fordítsuk ki a jobb csípőt a jobb láb fejet ezáltal a talaj felé fordítva. A nagylábujjunkkal a talaj irányába igyekezzünk mutatni, és a jobb csípőt maximális mértékben forgassuk fölfelé. Ugyanakkor a bal talp maradjunk a talajon és ne forduljon befelé, a bal térd pedig maradjun átnyújtva,

A karok szintén egyenesen nyújtva maradnak, mindkét tenyerünket nyomjuk bele a talajba. Dugjuk ki a fejünket a jobb hónaljunk alatt, és nézzünk fölfelé, ha tudunk. Ha nem sikerül ennyire kidugni a fejünket, akkor nézzünk az orrhegyünkre.

A gyakorlat hatásai:

Ugyanazokat a hatásokat adja, mint az előző gyakorlat,

Emellett mobilizálja a csípőt,

Erősíti a törzs izmait

Enyhe csavaró hatást fejt ki a törzsre, ezzel masszírozza a belső szerveket

Ellenjavallatok: 

Magas vérnyomás, illetve az előző gyakorlatban említett ellenjavallatok.

Vándorlás

Nekem szegezték a kérdést, hogy mi a véleményem a bevándorlás/kiváldorlás kérdéséről. Általában nem szoktam nyilvánosan állást foglalni politikai kérdésekben, és olyan kérdésekben sem nagyon, amikhez a legtöbb ember erős érzelmi töltetet fűz. Úgyhogy most ezzel a kérdéssel kapcsolatban is inkább egy-két filozófiai gondolatot említenék meg.

A történelem színpada

Minél inkább igyekszünk állandósítani a helyzetünket ebben az anyagi világban, annál inkább az lesz a törekvésünk, hogy a közelmúltra és a közeljövőre tekintsünk ki, és mint ahogyan tegnapelőtti bejegyzésemben is elemeztem, az emlékezet bizony sok esetben hajlamos megváltoztatni a tényeket, hát még az olyan eseményekkel kapcsolatban, amelyeknek nem is voltunk szemtanúi.

A történettudomány háromféle módszerrel igyekszik rekonstruálni a múltat: a régészeti leletek (tárgyi bizonyítékok), a korabeli szemtanúk beszámolói (történelmi krónikák) és a hipotézisek segítségével, melyekkel főként az előző kettő közötti hézagokat igyekeznek átfedni a történészek. A tudásszerzésnek ezek a módjai megegyeznek azzal, amiről Patandzsali is beszél a Jóga-szútrában: pratjaksa (közvetlen érzékelés), aitihja (hiteles beszámolók) és anumána (következtetés).

Azt mondhatjuk, hogy a fenti három módszer segítségével nagyjából sikerült rekonstruálni az elmúlt pár ezer év történelmét. És ha nem egy, hanem több emberöltőnyi távlatban gondolkodunk, akkor egyből észrevesszük, hogy még a legállandóbbnak hitt dolgok sem maradnak fenn örökké. A Kárpát-medence volt már Nagy Sándor birodalmának része, majd a rómaikaé, a Hun birodalomé, majd megérkezett a hét vezér és elfoglalta törzseivel, azután jártak itt a törökök, tatárok, osztrákok, németek, oroszok, vagyis történelmünk csupa jövés-menés.

Hajdanán a középkorban Európa gyarmatosította az „elmaradott világ” többi részét, beleértve Afrikát, Ázsiát, az Amerikákat, Ausztráliát és még az Antarktisszal is megpróbálkoztak. Azután Afrikából átszállítottak egy csomó rabszolgát Dél- és Észak-Amerikába, akik ott megtelepedtek és kivívták a szabadságukat. A rabszolgatartó társadalmak és birodalmak évezredekig tartották magukat, bár a modern korban a gazdasági gyarmatosítás a legerőteljesebb faktor, amely nem foglalkozik a bőrszíneddel, a származásoddal, a kultúráddal, a vallásoddal, csak a mohóságodra épít. Ez a gazdasági érdek még a politikai erőviszonyokat is jelentősen átitatja, így végső soron senki nem tudja, hogy ki kivel van, ki a barát és ki az ellenség.

Minden változik

Lépjünk még egyet visszább a perspektívában: Az örök lélek csupán átmeneti utazó ezen a földön, egyik testből a másikba vándorol. Így az előbb nagy vonalakban felvázolt évezredes történelmi drámában már mindannyian mindenféle szerepet betöltöttünk, ezért nem érdemes azokra a feszültségekre kihegyezni az életünket, amelyek csupán a jelenlegi testetöltésünkhöz kötődnek.

Az ember úgysem képes olyan helyzetet teremteni a környezetében, ami teljes boldogságot okozna. A boldogság és boldogtalanság, vagy mondhatnánk az öröm és a szenvedés az elmében jön létre, ezért a bölcs jógi az önvalója megismerésére és az elméje fölötti uralom megszerzésére fordítja az idejét és az energiáját.

Minden olyan cselekedet, mellyel a környezetünket igyekszünk megváltoztatni, főleg, ha erőszakkal párosul, csak tovább bonyolítja a karmánkat. Persze nem olyan könnyű erőszakmentesen és békésen élni egymás mellett egy olyan világban, amelyben mindig az erőviszonyok határozták meg azt, hogy ki kinek diktálja a feltételeket.

Nem is azt akarom sugallni, hogy legyünk teljes mértékben közömbösek a minket körülvevő események iránt. De mindig törekedni kell arra, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzunk másoknak, és minél kevésbé bonyolódjunk bele a karmánkba.

Hiba a Mátrixban

Érdekes módon, a jóga egyik célja a félelmeink legyőzése, és amint látjuk, a legerőteljesebb diktatúrákban általában a félelem segítségével manipulálják a tömegeket. Vagyis, ha sikerült legyőznöd a félelmeidet, akkor irányíthatatlanná válsz, egy hiba leszel a Mátrixban. Minél több tudásra teszel szert, annál kevésbé vagy manipulálható. Ezt a spirituális ébredést éppen ezért nevezzük vértelen forradalomnak, vagy a szív forradalmának. Egyénről egyénre zajlik le, és bár hozzásegíthetjük a másikat, de nem tehetünk erőszakot a szabad akaratán. A munka java részét mindenkinek magának kell elvégeznie.

A Jóga-szútra szerint az anyagi világnak csupán egy feladata van, hogy az itt szerzett tapasztalatok, átélt élmének segítségével ráébressze az élőlényt eredeti tudatára, és az meg tudjon szilárdulni a tiszta tudat állapotában, amikor csupán szemléli ezt a világot vagy a mögötte álló transzcendens valóságot, és nem akarja megváltoztatni. Aki úgy gondolja, hogy hatalommal és intelligenciával rendelkezik, az meg akarja változtatni a világot. Amikor már több tudással rendelkezik, akkor önmagát szeretné megváltoztatni, vagy inkább megtisztítani, és végül eljut arra a pontra, amikor már csak szemlélődik, és önmagában boldog, mert nem befolyásolják a tünemény világ változásai. Ez lesz a vándorlásunk vége.

Uddzsájí pránájáma

Újabb részlet Gregor Maehle Pránájáma-könyvéből:

"Uddzsájí

A név és a technika

A „dzsaja” szó győzelmet jelent. Az „uddzsájí” győzedelmest vagy legyőzőt jelent. Azért nevezik így, mert ez a technika lehetővé teszi, hogy győzelmet arassunk a pránájámában. A pránájáma a prána kiterjesztését vagy megnyújtását jelenti, és az uddzsájí pontosan ezt teszi. Ahhoz, hogy kiterjesszük és megnyújtsuk a pránát, valamilyen formában szűkítenünk kell a légrést, hogy könnyebben ki tudjuk terjeszteni a különböző megcélzott területekre. A légzés szűkítését megvalósíthatjuk például az egyik orrnyílás befogásával, ha pedig éppen a másik orrnyílásnak kellene akkor dominánsnak lennie (a szvára a másik orrnyílásban van), akkor akár a nyitott orrlyuk félig befogásával is. Így elegendő súrlódást tudunk létrehozni ahhoz, hogy hosszúra nyújtsuk (ájáma) a légzést (pránát). Egyes egyéb technikákban úgy szűkíthetjük a légrést, hogy az összetekert és kidugott nyelvünkön keresztül szívjuk be a levegőt (sítalí) vagy az ajkak nyitása, de a fogak összeszorítása által, amikor a fogak és a nyelv közötti résen keresztül lélegzünk be (sítkarí).

Ha mindkét orrnyíláson keresztül szívjuk be a levegőt, akkor az uddzsájít, vagyis a győzedelmes légzést alkalmazzuk. Az uddzsájíban a gégefőt, vagyis azt a lebenyt, amely nyeléskor megakadályozza a víz és az étel bekerülését a légcsőbe, félig zárjuk. Ez lágy sziszegő vagy susogó hangot hoz létre. Ennek a hangnak a segítségével a légzést és a pránát a testünk bármelyik részébe ki tudjuk terjeszteni.

Ez a hang nagyon hasonlít a partot mosó és utána visszagördülő hullám hangjához. Figyeljünk rá, hogy a hang egyenletes, nyugtató és lágy legyen. Ha erőlködünk, azzal aktiváljuk a szimpatikus idegrendszert és nem érjük el a módszer célját. Az uddzsájí megértésének legjobb módja az, ha elkezdünk suttogni, majd becsukjuk a szánkat, miközben tovább suttogunk. Suttogás közben a félig vagy 70%-ban zárt gégefő segítségével hozzuk létre a halk hangot, de suttogás közben nyitva van a szánk és úgy formáljuk a szavakat. Fontos, hogy a hangszálak ne rezegjenek, tehát a hangnak le legyen zöngéje.

Most zárjuk be a szánkat, de folytassuk a suttogó hang létrehozását, azzal a szándékkal, hogy uddzsájí légzést végzünk. Azért suttogunk, mert a légzés adja át a nagy titkot. De csak akkor fog működni a varázslat, ha titokban tartjuk. Az uddzsájí hangot főleg saját magunknak kell hallanunk, vagy egy csendes szobában a közvetlenül mellettünk álló embernek. Ha a hang túl erős, akkor erőlködni fogunk, és ezzel aktiváljuk a szimpatikus idegrendszert, és nem fogjuk tudni lelassítani a szívverésünket, valamint csökkenteni a vérnyomásunkat, amik a pránájáma fontos összetevői."

Az emlékezés csapdái

Patandzsali az emlékezést a csitta-vrittik, vagyis az elme változásai között említi. Öt változást sorol fel: pramána (helyes felfogás), viparjaja (helytelen felfogás), vikalpa (képzelődés), nidrá (alvás) és szmriti (emlékezés).

A jóga célja természetesen a csitta-vrittik megszüntetése, vagyis ebből a szempontból a szmriti is egy akadályozó jelenség. Az emlékezés még az egyhegyű elmeállapotban is működik, és csak a felfüggesztettben szűnik meg. Mindaddig azonban az emlékezést segítségül is hívhatjuk az egyhegyű, majd a felfüggesztett elmeállapot megközelítéséhez.

Az emlékezés az a folyamat, amikor akaratlagosan vagy akaratlanul bizonyos múltbeli lenyomatok (szamszkárák) bukkannak fel a tudatalattiból, és vonják el a figyelmünket a jelen pillanat tapasztalásától. Ha az emlékezés például a pramánával, vagyis a helyes tudásszerzés lenyomatával kapcsolatos, akkor hasznos is lehet, hiszen az ismétlés a tudás (emlékezés) anyja. Azért ismételgetünk sokszor egy információt, mozdulatot, érzékszervi benyomást, mert meg akarjuk jegyezni, képessé akarunk válni az emlék mind pontosabb felidézésére bármely pillanatban.

A legtöbb esetben azonban már a benyomást okozó tapasztalás is pontatlan volt, így a visszaemlékezésünk is szubjektív lesz, és nem tárgyilagos. Az elme még a létrejött benyomást is képes utólag átértékelni és kiszínezni, így nem bízhatunk abban, hogy valóban változtatás nélkül tudjuk felidézni. A hozzá kapcsolódó jelenlegi élmények vagy vászanák (feltételekhez kötöttség) függvényében előfordul, hogy sokkal pozitívabb vagy negatívabb fényben értékelünk egy emléket, mint akkor, amikor átéltük.

Daniel Gilbert a következőképpen fogalmaz:

„A benyomásaink összetett szövedékét nem tárolja a memóriánk, legalábbis nem teljességében. Ehelyett az elme összesűríti, először néhány fontosabb szálat kiemelve belőle (például „az ebéd kiábrándító volt” kifejezéssel). Később, amikor vissza akarunk emlékezni az élményre, az agyunk gyorsan újraszövi az emléket, miközben kitalálja és nem felidézi az információ java részét, amit emlékként élünk meg. Ez a kitalálás olyan gyorsan és erőfeszítés nélkül történik, hogy az az érzésünk, az egész emlék mindvégig a fejünkben volt.”

Ez az egyik fő oka annak, amiért az emberek nem tanulnak a tapasztalataikból: mert az emlékeiket folyamatosan átértékelik és a tárgyilagos emlékezés helyett a fantáziáikkal töltik ki. Vagyis a szmriti és a vikalpa folyamatosan keveredik.

A másik fő oka pedig az, amikor a benyomásainkat próbáljuk összhangba hozni mások elvárásaival, vagyis amit mi magunk szörnyűnek éltünk meg, megszépül az emlékeinkben, ha mások eleget hajtogatják, hogy az mennyire jó.

Néha pedig az történik, hogy az igazságot túlzottan megrázónak találjuk, ezért az emlékezetünk (gyakran már pár másodperc alatt is) átdolgozza azt valami olyanná, ami elfogadhatóbb a feltételekhez kötöttségünk szempontjából.

Az emlékek becsapós természetének elkerülésére két praktikus példát is adhatunk: az egyik a fogyókúrás napló vezetése. Ha szeretnél lefogyni, akkor mindig pontosan jegyezd fel, hogy mit ettél, közvetlenül az elfogyasztása után! A naplót visszanézve könnyebben észreveszed, hogy hol csaltál, mintha csak az emlékeidre hagyatkoznál, mert azok jóindulatúan megfeledkeznek egy-két krémesről vagy csokiról, de a naplódat nem csaphatod be!

A másik a cash-flow tervezése egy vállalkozás esetében. Ha nem jegyzed le minden hónapban pontosan az összes bevételedet és kiadásodat, akkor nem fogsz tudni értelmes és reális pénzügyi tervet készíteni a következő hónapra vagy évre. Sok esetben jobb a lejegyzett információra hagyatkozni, mint a memóriánkra, amely kénye-kedve szerint interpretálja a dolgokat.

A teljes jóga-légzésciklus

Újabb részlet Gregor Maehle Pránájáma-könyvéből:

"A teljes jóga-légzésciklus

A teljes jóga-légzésciklus a pránájáma alaptechnikája. A teljes belégzés és teljes kilégzés kombinációjából áll, illetve egyes szakértők szerint a fordítottjából. A pránájáma-gyakorlás az ilyen légzésciklusok folyamatos ismétléséből áll. A kilégzés alatt az összes lehetséges levegőt célzottan, de erőltetés nélkül kifújjuk. Belégzés közben az egész törzset feltöltjük alulról kezdve, mint ahogyan egy edényt feltölt a belefolyó víz.

Ez a ciklus a keret, amiben az adott pránájáma- vagy meditációs technika által megkívánt légzéshullámot elhelyezzük. Ha a légzésciklus célja a relaxáció, akkor a háromlépéses föl-le hullámot alkalmazzuk. Általános esetben, a gyors légzéssel járó pránájámák, például a kapálabháti vagy a bhásztriká esetében a teljes jóga-légzésciklust a kétlépéses hullámmal kell kombinálni, mivel a gyors légzés megnehezíti, hogy a törzsnek több, mint két részébe lélegezzünk be. A lassú légzéssel járó pránájámák, például a nádí-sódhana vagy a szúrja-bhédana esetében a háromlépéses kétszeres fölfelé hullámot alkalmazzuk. Itt több időnk van arra, hogy szétosszuk a figyelmünket a törzs különböző területeire, és biztosítsuk az összes szövet átlélegzését. A rendkívül lassú pránájámák, például a bhúta-suddi pránájáma és a sakticsalana pránájáma alatt, illetve meditáció közben a hatlépéses hullámokat kombinálhatjuk a teljes jóga-légzésciklussal.

Mindezen hullámok közben a belégzés mindig ugyanazt a mintát követi: a gátnál kezdődik és a nyak tövénél ér véget. A technika céljától, a gyakorlás fázisától (eleje, közepe vagy vége), illetve a gyakorló tapasztalatától függően a kilégzés vagy lefelé (fel-le hullám), vagy felfelé (kétszeres felfelé hullám) fut."

Milyen az a személyi edzés?

Amióta az ismerőseim megtudták, hogy személyi edzéseket is tartok a jógaórák mellett, többen is feltették a kérdést, hogy milyen az a személyi edzés, amit tartok, mert nem tudták elképzelni. Kezdjük azzal, hogy sok ember sablonokban gondolkodik, és ha valakit úgy ismernek meg, mint jógaoktatót, akkor nehezen emelik be azt, hogy ha például ő emellett girja-edzéssel és személyi edzéssel is foglalkozik. Eleve sok embernek vannak prekoncepciói a jógáról és az edzésről is, főleg, amíg nem próbálta.

A jógaóráim után azok, akik még nem jógáztak, gyakran szoktak izomlázat érezni, mert olyan területeket dolgoztattak meg, amiket egyébként nem érnek el. Nyilván, ahogy megismertetjük a testünket és az elménket a jógapózokkal és a helyes légzéssel, a végrehajtás könnyebbé vélik, hiszen a koordináció és a hajlékonyság is fejlődni fog.

A jóga-ászanák gyakorlása és a test edzése között igazából nincs olyan mérhetetlen szakadék, bár a jógapózok inkább statikusak, és a nyújtásra, a mobilitásra helyezzük a hangsúlyt. Ezzel szemben egy funkcionális edzésnél az izmok erősítése és megfelelő gyakorlatok, feladatok végrehajtásának megtanulása van előtérben. Természetesen ez is mozgáskoordinációt és mobilitást is igényel, az izomerőn túl. Tehát mindkét mozgástípussal tanítjuk a testünket különböző mozdulatok végrehajtására, és igyekszünk visszaállítani a természetes mozgáskészséget, fejleszteni a teljesítményt.

A személyi edzések, amiket én tartok, elsősorban funkcionális gyakorlatokból állnak, vagyis nem arra kell gondolni, hogy futógépen kell majd futni, illetve különböző erőgépeket nyomni, húzni stb. Ezek már annyira magától értetődő fitnesz-eszközök, hogy egy átlagos műveltségű ember is el tud igazodni rajtuk és össze tud rakni magának egy nyelvlógató edzést akár, ha van elég kitartása. És még az is lehet, hogy fejlődni fog.

A személyi edzés előnye viszont abban rejlik, hogy az edző feltérképezi a mozgásmintáinkat, figyelembe veszi az esetleges sérüléseket, defekteket, és elgyütt elkezdünk dolgozni az alapokon. A célok a vendég preferenciáitól függenek. Van, aki szeretné a gerinc tartóizmait erősíteni, javítani a tartását, az erőszintjét vagy az állóképességét szeretné fejleszteni. Természetesen sokan fogyni akarnak, és látványos izmokat növeszteni. Ehhez az étkezést is megfelelően be kell állítani, és a céloknak megfelelő edzéstervet kidolgozni.

Az edzések általában 60-90 percesek, és egy átmozgató bemelegítéssel kezdünk. Utána jönnek a feladatok, akár párban, akár köredzésben időre, akár ismétlésszámra dolgozunk. A gyakorlatokat természetesen meg kell tanulni, és ha már rögzült a helyes technika, akkor tudjuk hatékonyan alkalmazni őket. Én sok girja (kettlebel) gyakorlatot alkalmazok, mert szerintem ez egy nagyon hatékony és sokoldalú eszköz. Emellett saját testsúlyos feladatok, TRX-gyakorlatok, fitlabda, egy- és kétkezes súlyzók, traktorkerék, kalapács, medicinlabda és számos más kellék is előkerülhet, amikor épen szükség van rá.

A cél önmagában sohasem az eszköz, vagy a gyakorlat tökéletes alkalmazása, hanem ezeket rendszerbe foglalva alkalmazzuk a különböző képességek (erő, állóképesség, gyorsaság, mobilitás, koordinációs képesség) fejlesztésére.

Az edzésben néha vannak pörgetősebb állóképességi részek, néha pedig az erőfejlesztésre megyünk rá. Az edzés végén legalább negyed óra nyújtással és hengerezéssel zárunk.

Általában szoktam táplálkozási javaslatokat is tenni, illetve otthonra is írok edzéstervet, ha valaki éppen nem tud eljönni. A személyi edzések mellett természetesen mindenkit invitálok a csoportos Spartan girja (kettlebell) óráimra (bsk-crossfight.hu) és a jógaórákra is (atmacenter.hu), ahol szintén sok mindent lehet tanulni. Kemény munka nélkül természetesen nincs eredmény, de a terhelést fokozatosan kell bevezetni. Nem az a cél, hogy totálisan kinyírd magadat minden edzésen, mert akkor nagyon lassan fogsz fejlődni. De azért az izomláz néha előfordulhat, amit ki kell pihenni, és utána erősebbek leszünk és jobb lesz az állóképességünk is. A kulcs természetesen a rendszeresség, mert egy két alkalom még nem hoz eredményt. Hosszabb időn keresztül kell edzeni legalább heti két-három alkalommal, ha szeretnénk az eredményeket is látni.

Ha kedvet kaptál az edzéseim kipróbálásához, akkor hívj (06309140839) vagy írj emailt (gaurangad@gmail.com), remélem tudok segíteni! Az edzéseimről minden információt megtalálsz a privategym.hu honlapon is!

Egylábas lefelé néző kutyapóz

Újabb részlet a Detox-jóga könyvből:

11. Ékapáda-adhómukha-svánászana (egylábas lefelé néző kutya, tekintet a köldökön)

Bontsuk a baddha-parivritta-pársvakónászanát, és a tenyereket helyezzük el a talajon vállszélességben, majd belégzésre lépjünk hátra a jobb lábunkkal deszkapózba. Kilégzésre engedjük le a törzset csaturanga-dandászanába, ügyelve rá, hogy a törzs maradjon vízszintes, a derék ne homorítson és a vállak ne süllyedjenek mélyebbre a csípőnél. Belégzésre emeljük ki a mellkast felfelé néző kutyapózba (úrdhvamukha-svánászana), majd kilégzésre helyezkedjünk el lefelé néző kutyapózban (adhómukha-svánászana).

A lefelé néző kutyapózban a teljes tenyereket préseljük a földbe, különösen az ujjak tövét. A könyökök legyenek átnyújtva, a vállak pedig legyenek minél szélesebbek. A csuklyásizom felső harmadát tehát nem kell feszíteni, helyette távolítsuk a lapockákat egymástól, és húzzuk lefelé a bordakosáron (vagyis a medence irányába). Ha a vállízületünk nagyon nyitott, akkor előfordulhat, hogy a törzs behomodorik. Ebben az esetben emeljük vissza a mellkast, amíg a tenyér és az ülőcsontok közötti egyenes vonalra nem kerülnek a karok és a törzs. Ha a vállak túlzottan kötöttek, akkor viszont a mellkassal lefelé kell törekedni, és ebben az áll közelítése a mellkashoz is segítségünkre lesz, mivel így jobban tudjuk nyitni a vállövet.

Az ülőcsontokkal hátrafelé és fölfelé nyújtózkodunk, nagyjából 45 fokos irányban a talajhoz képest. A pózban ideális helyzetben a törzs és a lábak is 45 fokos szöget zárnak be a talajjal, illetve egymással pedig nagyjából 90 fokot. Ehhez meg kell találni az ideális távolságot a tenyerek és a talpak között. Ha túl közel vannak egymáshoz, akkor a szög túl kicsi lesz, viszont ha túl messze, akkor a sarkunk meg fog emelkedni. Akkora távolságot válasszunk, amiben a teljes talpakat a talajba tudjuk nyomni, úgy, hogy a külső talpélek párhuzamosak egymással, illetve a térdek egyenesek. Ha a combhajlító izmok túlzottan kötöttek, akkor a térdeket mehet kissé hajlítani és a sarkakat emelni, illetve közelebb is léphetünk a tenyerekhez, de törekedjünk az izmok nyújtására a lábunk hátulsó oldalán (combhajlítók, vádli, achilles-ín).

A lefelé néző kutyapóz helyes felvétele után emeljük meg a jobb lábunkat úgy, hogy a törzs egyenes folytatásaként nagyjából 90 fokos szöget zárjon ben a bal lábbal, és pipáltassuk a lábfejet. Ügyeljünk arra, hogy ne forduljon ki a csípő, azaz a két csípőízület maradjon egymás mellett, és csak a farizom, illetve a gerincfeszítők segítségével tartsuk a lábunkat a levegőben. Maradjunk a pózban tíz légzésig, kilégzésnél mindig aktiváljuk a múla és uddíjána bandhákat.

A gyakorlat hatásai:

Erősíti a karokat, vállakat, törzsizmokat és a hátulsó mozgásláncot,

Javítja a vérkeringést a fejben,

Nyújtja a combhajlító és csípőhajlító izmokat, valamint a vádlit és az achilles-ínt

Megnyugtatja az elmét

Fejleszti az önbizalmat és az egyensúlyérzéket

Ellenjavallatok:

Csukló, illetve alkar sérülései, alagút-szindróma

Magas vérnyomás

Baddha-parivritta-pársvakónászana

Újabb részlet a Detox-jóga könyvből:

10. Baddha-parivritta-pársvakónászana (átfordított oldalsó szögtartás karkulcsolással, tekintet oldalra)

Belégzésre egyenesítsük ki a törzsünket és a térdünket az előző pózból, és forduljunk vissza a jobb oldalra a jobb lábfej a matrac oldalával párhuzamos, a bal lábfejet befelé fordítjuk, és letérdelünk a bal térdünkre. A póz legegyszerűbb változatában forgassuk ki a törzset jobbra úgy, hogy a bal vállunk a jobb térd fölé vagy azon kívülre kerüljön, majd helyezzük a tenyereket imatartásba. Toljuk ellentétes irányba a könyökünket, és húzzuk szét a vállakat, a lapockákat vigyük hátra és lefelé, és a szegycsontot emeljük ki. Akkor jó a póz, ha a vállak vonala a jobb térden kívülre esik. Arra is figyeljünk, hogy a könyökünkkel ne nyomjuk befelé a jobb térdet. Ha ez történne, akkor toljuk kifelé a térdet, és úgy csavarjuk a törzset.

Haladó változatok: Ha a fenti verzióban mindkét vállat sikerült a jobb térden kívülre hozni, akkor az imatartás helyett forgassuk befelé a bal vállunkat, és toljuk át az alkart a jobb comb alatt, kívülről befelé. Majd a jobb karral a derekunk mögött hátranyúlva, fogjuk meg a bal kézzel a jobb csuklót, ha sikerül, vagy akasszuk össze az ujjakat. További lépésként kiegyenesíthetjük a bal térdünket, ami által a levegőbe emelkedik, illetve a bal talpat visszahelyezhetjük a talajra, mint a pársvakónászanában. Ez a baddha-parivritta pársvakónászana.

Hajtsunk végre tíz légzést a pózban, majd forduljunk át a bal oldalra, és ismételjük meg a pózt ebben az irányban is.

A gyakorlat hatásai:

Átmasszírozza a beleket és az emésztőszerveket

Megszünteti a székrekedést és az emésztési problémákat

Elősegíti a termékenységet és az emésztőszervek egészségét

Megszünteti a deréktáji fájdalmakat

Csökkenti a csontritkulást

Jó hatással van ülőideg-gyulladás esetén

fejleszti az egyensúlyt

Erősíti a lábakat, a térdeket és a bokát

Megnyitja a mellkast, nyújtja az ágyékot, a gerincet, a tüdő szöveteit

Mobilizálja a vállakat

Ellenjavallatok: fejfájás, alvászavarok, magas vagy alacsony vérnyomás, az egyensúlyozószerv betegségei, alhasi vagy légyéksérv, deréktáji porckorongsérv.

Tányérok

Nem tudom, hogy ki látta már azt a számot a kínai cirkuszban, amikor egy artista elkezd tányérokat pörgetni fapálcákon. Először egyet, majd kettőt, majd egyre többet, végül több, mint egy tucat tányért pörget a kezében, a lábával, talán még a fejével is, és közben még akrobatamutatványokat is végez. nem tudom, hogy a jóga mennyire tartja előnyösnek a figyelem ilyen mértékű megosztását különböző feladatok között, de az biztos, hogy rendkívül nehéz ezt megtenni. Az átlagember már akkor leblokkol, ha a két kezével két különböző dolgot kell egyszerre csinálnia. 

Tehát a jóga az egyhegyű tudatállapotot tűzi ki életcélul, majd a felfüggesztettet, amikor is az elme tevékenysége megszűnik, azaz semmire nem tudunk koncentrálni, csak elmerülünk a szamádhiban. Egyértelmű, hogy az ilyen tudatállapotra törekvő jógi igyekszik minél több dolgot eliminálni az életéből, míg végül csak a meditáció marad, sőt a szamádhi magasabb fokán már a meditáció tárgyát, mint utolsó támaszt is elengedi. 

A hétköznapi életben azonban valljuk be, mindannyiunknak több tányért kell egyszerre a levegőben pörgetve egyensúlyozni, mozgásban tartani. Van ugye a munka (kinek egy, kinek kettő vagy még több), aztán van a család, a gyerek (kinek egy, kinek több), a barátok, az egészség, a sport, a belső fejlődés, a spiritualitás, vagy mondjuk ez utóbbi hármat akár egy kalap alá is vehetjük, mint jógát, bár akkor is különböző gyakorlatkat kell majd egymás után végeznünk rendszeresen (ászana, pránájáma, meditáció), és még kinek hány más életterület jelenik meg az életében. 

Kétségtelen, hogy a figyelmünket megosztani ezek között és megtalálni az egyensúlyt úgy, hogy egyiket se hanyagoljuk el a másik javára, rettentő nehéz. Viszont ha nem sikerül megtalálni és nagyjából fenntartani, akkor nem leszünk boldogok. Mihez szokott folyamodni az átlagfelhasználó? 

1. Csökkenti az életterületek számát. Például ha problémássá válik egy partnerkapcsolat fenntartása vagy a gyerek nevelése, akkor elválik, és egy másik kapcsolatba menekül, ahol persze ugyanazok a kihívások fogják várni. Vagy a szingli életet választja a tartós kapcsolat helyett, mert az egyszerűbbnek tűnik. A kutya, macska, halak stb. kevesebb figyelmet igényelnek, mint egy férj vagy feleség.

2. Azt az életterületet helyezi első helyre, amiben sikeresnek érzi magát, ahol pozitív visszacsatolást kap, a többi rovására. Persze mindenkinek szíve joga, hogy milyen prioritási sorrendet állít fel, de ha valamelyik területet elhanyagolja, akkor annak meglesznek a következményei, amiktől szenvedni fog. nem célravezető taktika az, ha az egyik életterületbe menekülünk a másik problémái elől, például a karrierbe a párkapcsolati problémák elől, vagy a sportba a megélhetési gondok elől. 

3. Feladja a felelősségét és elmenekül előle. Ha valaki olvasta Paulo Coelho "Veronika meg akar halni" című könyvét, akkor tudja, hogy például számos pszichiátria beteg azért ragaszkodik az "elmebeteg" státuszhoz, mert az mentesíti a felelősségek, kötelezettségek alól. Nem mer visszalépni a valós életbe, mert túlzottan nyomasztják a kötelezettségek, a felelősség. De ez sok börtönlakóra is igaz. Amint szabadulnak, kicsúszik a lábuk alól a talaj, és visszamenekülnek a biztonságot adó fegyintézeti rendszerbe.  

4. Szenvedélybeteggé válik. A fenti jelenség finomabb formája az, amikor valaki alkoholista, játékszenvedélyes, drogfüggő, szexfüggő vagy gyógyszerfüggő lesz, esetleg valamilyen betegséget alakít ki magának pszichoszomatikus szinten, amibe belemenekülhet a felelősség alól. Ez egy komoly társadalmi méreteket öltő probléma kezd lenni, és nem mindenkinek van elég ereje ahhoz, hogy pszichológushoz, addiktológushoz forduljon, sőt, a társadalom valamelyest bátortja is a szenvedélybetegségek kialakulását, mert a kiszolgáltatott, önállótlan kényszerfogyasztó sokkal kezelhetőbb, mint a független, ébredező, a rákényszerített ostoba normák ellen lázadó szabadgondolkodó. A tudás mindig is a hatalom ellensége volt, így azon, aki ügyesen tudja menedzselni az életét, sokkal nehezebb fogást találni, mint egy szétcsúszott, függő emberen.

Nyilvánvaló, hogy egyik sem tekinthető jó megoldásnak, mert ahelyett, hogy a harmónia felé vinné az embert, egyre fokozódó belső feszültségeket generál, ami végül neurózishoz, pszichózishoz vagy öngyilkossághoz is vezethet. A megoldás ismét az, amit már korábban említettem, hogy megtanuljuk ragaszkodás nélkül végezni a kötelességünket, jól tudván, hogy annak elhanyagolása szenvedéshez vezet, mégsem a büntetéstől való rettegés által vezérelten. A tudás alapján kell döntéseket hozni, és erkölcsi tartással, kötelességtudattal kell azokat végrehajtani, vagy hűnek maradni hozzájuk. Ha nem formálunk jogot a munkánk gyümölcsére, és a motivációnkat nem a visszakapott eredménytől tesszük függővé, akkor sokkal jobban sikerülhet kiegyensúlyozni a tányérokat, mert belekerülünk a Flow-ba, vagy a Zónába, ahogy mondai szokták, és érezzük, hogy nem vagyunk magunkra hagyatva, hanem az egész Univerzum velünk együtt lüktet és hozzásegít ahhoz, hogy ez egyik pontból eljussunk a másikba, lépésről lépésre. persze az erőfeszítésre továbbra is szükség van, de most már nem érezzük magunkat egyedül ebben a küzdelemben. és végül elérjük a Zent, vagyis a nem-cselekvés állapotát, végső soron megértjük, hogy a tányérokat nem mi pörgetjük, mi csak szemlélők vagyunk, viszont addigra megtanuljuk, hogy ne hadonásszunk össze-vissza, mert akkor könnyedén leverhetjük a tányérokat. A tányérok maguktól is szépen pörögnek, ha hagyjuk őket, hagyjuk átáramlani magunkon az Univerzum energiáját.

Radzsaszikus és tamaszikus légzés

Újabb részlet Gregor Maehle Pránájáma-könyvéből:

"Ahogy folytatjuk a gyakorlást, megerősítjük a tüdő szöveteit, ellenállóbbá tesszük azokat és ami a legfigyelemreméltóbb: megnyitjuk a tüdő felső részében elhelyezkedő hörgőcskéket, melyek általában tele vannak nyálkával, mivel alig használjuk őket. Ebben a folyamatban lassan kell haladni. A tüdő inkább az ízületekre és szalagokra hasonlít, mint az izmokra abban a tekintetben, hogy lassan adaptálódnak a gyakorlatokhoz. Soha ne lélegezzünk be annyira, hogy azt érezzük, mindjárt felrobban a tüdőnk, mert ha az elménk ezzel a képpel hozakodik elő, akkor nagy valószínűség szerint a hörgőcskéink éppen ezt is teszik. A túl mély belégzések tüdőkárosodást okozhatnak. Még a „csordultig tele” kifejezés is azt jelezheti, hogy valószínűleg túl messze mentünk. Ha ennél tíz százalékkal kevesebb levegőt szívunk be, az rendben lesz.

Meglehetősen érdekes, hogy ha egy pillanatra is elképzeljük mentális szemeink előtt, hogy csordultig belélegeztünk, az azt jelzi, hogy a túlzott belégzés miatt az elme radzsaszikussá válik. Pontosan ez az, amit a jóga-tradíció mond. Soha nem szoktuk elképzelni azt, hogy „csordultig” kilélegzünk. Ennek megfelelően, a jóga-tradíció azt mondja, hogy a túlzott kilégzés tamaszikussá tesz. Így szert tettünk egy jógikus öngyógyító technikára. Ha azt érezzük, hogy túlzottan tompa az elménk és több energiára van szükségünk, akkor növeljük a belégzés hosszát. Ha azt érezzük, hogy cikázik az elménk és nem hagy nyugodni, akkor pedig növeljük a kilégzés hosszát.

A teljes jóga-légzésciklus

A teljes jóga-légzésciklus a pránájáma alaptechnikája. A teljes belégzés és teljes kilégzés kombinációjából áll, illetve egyes szakértők szerint a fordítottjából. A pránájáma-gyakorlás az ilyen légzésciklusok folyamatos ismétléséből áll. A kilégzés alatt az összes lehetséges levegőt célzottan, de erőltetés nélkül kifújjuk. Belégzés közben az egész törzset feltöltjük alulról kezdve, mint ahogyan egy edényt feltölt a belefolyó víz."

Ne legyél DNB!

Nem tudom, ki mennyire van otthon a ketrecharc, vagyis hivatalosan MMA világában, de nekem az egyik kedvencem Ronda Rousey, a UFC 28 éves veretlen világbajnoknője. Persze vannak, akik szerint a ketrecharc nem nőies, de hát mindig is voltak harcias amazonok, akik nem voltak elégedettek azzal, hogy otthon az edényeket és a pelenkákat mosogatták, ők ennél valamivel többet akartak tenni a világban. 

A kérdés most nem is Ronda nőiességének mértéke, hanem egy kampány, amit nemrég indított, a "Don't be a DNB" szlogennel. A #DNB rövidítés a "Do Nothing B*tch" kifejezést takarja, amit én finomítva magyarra "megélhetési cicababaként" fordítanék. A mai világban a közösségi média és a kereskedelmi vétécsatornák egyaránt azt sugallják, hogy csak a lúzerek dolgoznak, a menők "élnek". Hogy miből? Az nem teljesen világos, de vagy gengszterkedésből, vagy pedig eltartatják magukat valakivel. 

Ronda kampányának többek között az szolgáltatta az alapot, hogy a harci gépezetté kiképezett testét egyesek nem találták elég nőiesnek. Az ő válasza az volt erre, hogy az ő teste nem a milliomosokkal való ágyba bújásra van kialakítva, hanem a küzdelemre. Nem foglalok állást persze senkinek az életével és párkapcsolatával kapcsolatban, de nem hiszem, hogy egy nő igazán boldog lesz attól, ha összejön egy gazdag pasival és eltartatja magát vele. Persze vannak az ősanya-típusok, akik három-négy gyereket nevelnek, és ha a férjük képes eltartani az egész családot, akkor az már valóban embert próbáló misszió, legalábbis tíz-tizenöt évet biztosan elvesz az életükből.

Ámde az a tapasztalat, hogy az ilyen nők is egy idő múlva felnevelik a gyereküket, és ha nem sikerül valami életfeladatot, kihívást találniuk, akkor meglehetősen boldogtalanok lesznek. Bár a klasszikus védikus rendszerben a nőnek otthon volt a helye, a mai világ már más. A legtöbb nőnek szüksége van valamilyen munkára, karrierre, amiben ki tud teljesedni. A legjobb lenne persze, ha nem a gazdasági szükségszerűség vezérelné az ilyen döntéseket, hanem tényleg mindenki olyan munkát végezhetne, amihez valódi szenvedély fűzi. De a DNB-létforma szerintem igazi megalkuvás, ami legtöbbször a függetlenség, és az álmaink teljes feladásával jár. Ugyanis a férfi is érezni fogja, ha a nő a pénzéért van vele, és nagyjából áruként fogja kezelni, vagyis nem fogja szükségét érezni annak, hogy lojális legyen hozzá, egyenrangú partnernek tekintse, és segítsen neki beteljesíteni az álmait. Ha pedig lejár a szavatossága, akkor lecseréli egy újabb modellre, mert a gazdag pasi midig vonzó, akármekkora pocakja is van. Nem véletlenül aratott ekkora sikert a "Szürke ötven árnyalata" bestseller, amiből arra következtethetünk, hogy a legtöbb nő simán hagyná kihasználni magát egy gazdag pasi által. Ana mindvégig igazi partnerkapcsolatra törekszik Christiannal, míg az csak árucikknek tekinti. 

Mág visszatetszőbb azonban számomra, amikor férfiak választják a DNB életformát, és lecsapnak egy gazdag nőre, hogy könnyű életük legyen. A méhek társadalmában az ilyeneket heréknek nevezik, akiket a dolgozók és a királynő tartanak el. Nem is az a lényeg, hogy a férfi mindenképpen keressen többet, mint a feleség, bár én azt hiszem, hogy kényelmetlenül érezném magamat egy fordított helyzetben, és megpróbálnám valóban betölteni az eltartó és oltalmazó férj szerepét. Szerintem azonban ennél még fontosabb az, hogy a férfinek legyen egy életküldetése, egy cél, amiért küzd, amiért áldozatot hoz, és lehetőleg olyan cél, amivel pozitív változást tud elérni mások életében. Ha egy férfi nem adja fel az álmait, és olyan hivatást választ, amit igazán szeret és fontosnak tart, akkor a legtöbb esetben a megélhetés nem szokott gondot okozni. Én szerencsésnek mondhatom magamat abban a tekintetben, hogy egész életemben azt csináltam, amiben igazán hittem és amit szerettem, és nagyjából még meg is tudok élni belőle. Nem vagyok milliomos, de legalább kokain-függő sem. 

Nem azt mondom, hogy munkamániásnak kell lennie a férfinek vagy pláne a nőnek, és fel kell áldoznia a családját és a boldogságát a karrierért, főleg ha egy multinál kell éjjel-nappal túlóráznia a fizetésemelésért. A nyolcórás munkahely beosztottként a legtöbb embert depresszióssá, alkoholistává vagy szenvedélybeteggé teszi, de ugyanez igaz a céltalan DNB létformára. Ha nem kellene eltartani magamat, én valószínűleg akkor is ugyanennyit dolgoznék és ugyanezt csinálnám, mert szeretem a munkámat, az edzést és a jógát is, és szeretnék minél több embernek segíteni visszanyerni az egészségét és elhinni, hogy képesek megvalósítani az álmaikat.

Eddigi életem során sok DNB-t ismertem, nőket és férfiakat is, akiket a férjük-feleségük, partnerük, a szüleik vagy akár a gyerekeik tartottak el. Több közös vonást figyeltem meg rajtuk: 1) nem tudtak küzdeni az álmaikért, megalkuvók voltak, 2) lusták voltak, szerették a kényelmes életet, kerülték a nehézségeket, 3) megrekedtek a személyiség-fejlődésükben, és 4) összességében boldogtalanok voltak. Ahogy Krisna is mondta, nem az eredmény számít, hanem a küzdelem. Ne legyél DNB, kezdj valamit az életeddel! Hidd el, hogy képes vagy rá! nem lesz könnyű, keserves lesz, de legalább a végén elmondhatod, hogy nem éltél hiába, minden tőled telhetőt megtettél önmagadért és az emberiségért. 

A belégzési térfogat

Újabb részlet Gregor Maehle Pránájáma-könyvéből:

"Megjegyzés: Káros hatású, ha belégzés közben összehúzzuk a haránt hasizmot. Mivel a felső haránt hasizom összefüggésben van a rekeszizommal, ezzel megfeszítjük azt is, és megakadályozzuk, hogy szabadon mozogjon, ami által csökken a vitalitás és a vitálkapacitás (érdekes, hogy a nyugati orvoslásban a maximális kilégzés utáni maximális belégzési térfogatot nevezi vitálkapacitásnak).

A teljes belégzéshez az alhasat megfeszítve kell tartani, de a köldök fölötti részt ellazítva. Ehhez el kell különíteni az alsó haránt hasizmot a fölsőtől. A haránt hasizom a hasizmok legbelső (negyedik) rétege, és az a funkciója, hogy a hasüreg tartalmát visszahúzza a gerinchez. Ez a képesség gyakorlással fejleszthető, és az is segít, ha gyakran ellenőrizzük az ujjainkkal vagy vizuálisan, hogy a köldök alatti rész lágy-e. Ha ellazítjuk, akkor a hasunk ki fog türemkedni a köldök felett, de alatta nem. Ez a feszítés a köldök alatt lehetővé fogja tenni, hogy a belégzés második felét a mellkas alsó részébe szívjuk be, ami ezáltal ko fog tágulni. Azt is észrevehetjük, hogy ez a gyakorlat megerősíti az alsó hasizmokat.

Belégzés közben engedjük, hogy a belégzés egészen a szeméremcsontig hatoljon, és az egész törzset töltse meg levegővel, mint ahogyan egy edény telik meg vízzel. A lényeg az, hogy a víz automatikusan megtölti az összes rendelkezésre álló teret, és nem hagy üres helyet. hasonlóképpen, képzeljük el, hogy lassan isszuk a levegőt, és az átitatja a törzsünk összes távoli részét is, amire általában sohasem gondolnánk.Próbáljuk úgy időzíteni a belégzést, hogy amikor a tüdőnk teljesen megtelik, a vizuális képben a vízszint elérte a kulcscsontokat, vagy egy kicsit afölé emelkedett. Soha ne engedjük, hogy a levegő, vagy az általa okozott nyomás magasabbra menjen, mint a torkunk és belépjen a fejünkbe.

Mennyi levegőt szívjunk be? A maximális mennyiség, amit egy átlagos felnőtt be tud szívni a teljes kilégzés után, férfiaknál 4.8 liter, nőknél 3.1 liter körül van. Az átlagos mennyiség, amit légzésenként ki- és belélegzünk, mindkét nem esetében fél liter. Ez azt jelenti, hogy egy mély belégzésnél elméletileg 6-9-szeresére tudjuk növelni a terjedelmet. Gyakorlatban viszont a pránájáma közben teljesen más a helyzet, mivel nem csak néhányszor próbáljuk elérni a maximumot, hanem újra és újra ismételjük, és később a kumbhakát is hozzátesszük. Természetesen ezért sokkal óvatosabbnak kell lennünk és lassan kell növelni a belélegzett levegő mennyiségét. Más szavakkal, amikor a pránájáma közben belélegzünk, akkor sohasem közelítjük meg az abszolút határt. Eleinte a vitálkapacitásunk 80%-a körül fogunk belélegezni, és lassan, több hónap alatt megnövelhetjük ezt 90%-ra, és esetleg egy fejlett gyakorló elérheti a 95%-ot, de ennél többet nem nagyon. Természetesen nem kell mérni ezeket a térfogatokat, elég, ha az alapján becsüljük meg, hogy még mekkora mennyiséget tudnánk beszívni, ha kellene. Ha már van némi gyakorlatunk a pránájámában, akkor ezt egyszerűen megmérhetjük azzal az időtartammal, ameddig még tudnánk belélegezni, ahhoz képest, amennyit már belélegeztünk. A pránájáma közben az időhöz viszonyított egyenletes be- és kilégzési térfogatra törekszünk. Ez megfelel a vritti (gondolatminták) szilárd áramlásának."