Én
általában úgy vagyok vele, hogy senkit nem tekintek az
ellenségemnek, de persze mindenkinek vannak irigyei, akik nem segítő
szándékkal kritizálják, hanem azért, hogy lehúzzák és magokat
jobb színben lássák vagy láttassák. Az ilyen kritizálókra nem
kell hallgatni, csak azokra, akiknek megvan az érettségük hozzá
és a kapcsolatunk is olyan, hogy komolyan tudjuk venni, amit mond.
De
térjünk vissza a hízelgőkre. Biztos, hogy ismertek ti is olyan
tenyérbemászó típusú embereket, aki mindig pont azt duruzsolja a
füledbe, amit a legszívesebben hallasz, és olyan dolgokat erősít
benned, amik persze az önbizalom növelésére jók, de könnyen
átcsaphatnak az egó növelésébe. Az ilyen emberekkel az a
legnagyobb baj, hogy mindig akarnak valamit, vagyis nem őszintén
dicsérnek, hanem érdekből. Vagy szeretnének elérni nálad
valamit, vagy manipulálni akarnak, vagy ugyanezt a hamis hízelgést
várják el cserébe, mert az egójuk nem bírja elviselni a
kritizálást. Van egy indiai mondás: „A túlzott odaadás a
tolvaj jele.” Jön valaki, a bizalmadba férkőzik a hízelgésével,
és utána megfoszt valamitől, ami értékes a számodra.
Ezen
túl persze alapvető probléma az is, ha mi magunk szomjazzuk a
hízelgő szavakat. Ha annyira nem bízunk magunkban, hogy
folyamatosan külső megerősítésre van szükségünk, akkor ott
valami baj van. Az embernek általában arra kell törekednie, hogy
amit csinál, azzal elégedetté tegye saját magát, és lehetőség
szerint másokon is segítsen. Ha adtunk valamit másoknak, akkor
természetes, hogy ezt értékelni fogják, bár sajnos ez sem
mindenkire igaz.
Az
elért eredményeink önmagunkat kell, hogy megerősítsék, és nem
az a céljuk, hogy mások előtt menőzzünk velük. Bizonyára
mindannyian ismerünk olyanokat, akik szüntelenül magukról
beszélnek, és állandóan sztárolják magukat. Az ilyen emberekkel
unalmas beszélgetni, mert igazából senki sem kíváncsi
éjjel-nappal zengedezett ódáikra önmagukról.
Az
az ember, akinek szüntelen dicséretre van szüksége ahhoz, hogy
előrehaladjon a célja felé, nem igazán biztos abban, hogy el
szeretné azt érni. Nincs elég belső motivációja, és a dicséret
sok esetben inkább akadályozni fogja, mint hogy segítse. A
legsikeresebb és legcéltudatosabb emberek mindenféle külső
motiváció nélkül is töretlenül küzdenek, amíg el nem érik a
céljukat, sőt, ha negatív megnyilvánulásokkal találkoznak, az
még jobban feltüzeli őket.
Egyes
pszichológusok szerint a gyerekeknél sem célravezető az állandó
dicsérés, mert ha a kis eredményekért is megdicsérjük, akkor
elveszíti a motivációját, hogy nagyobbakat érjen el, hogy
kockázatot vállaljon, amibe belebukhat. Szintén egy indiai
közmondás szerint, ha rinocéroszra mész vadászni, abba nem
bukhatsz bele, mert ha elejted, akkor mindenki gratulálni fog, de ha
nem sikerül, akkor csak legyintenek, hogy úgyis lehetetlenre
vállalkoztál. Persze nem azt akarom ezzel mondnai, hogy bármely
állatot meggyilkolni az etikus vagy dicsőséges dolog. Én nagyon
vadászatellenes vagyok. Ezt átvitt értelemben kell érteni, a
lehetetlennek tűnő kihívásokra vonatkozik.
A
fentiekből következik például az, hogy sok ember felnőttként is
könnyen megállapodik abban, amit elér, és nem vállal kockázatot,
hogy új képességeket fejlesszen ki. Amikor egy új területre
tévedsz, ott abszolút kezdő vagy, mert nincs még tapasztalatod.
Mégis az élet folyamatos tanulásból és kihívásokból áll,
szóval sohasem szabad belefásulni egy szerepbe. A jóga, fitnesz
vagy sport területén is azt láttam, hogy azok, akik mertek
váltani, újítani, belefogni egy-egy új dologba, azok sikeresebbek
lettek, mint azok, akik egy dolgot jól megtanultak, de utána már
nem mertek több kockázatot vállalni, és eljárt felettük az idő.
Összegezve
tehát, nem függjünk a dicséreten és a külső megerősítéseken,
de ne adjuk fel az álmainkat, merjünk nagyban gondolkodni! Ha pedig
értéket látunk másokban, akkor ne irigykedjünk, hanem fejezzük
ki azt, mert mások eredményeinek elismerése nem ugyanaz, mint az
érdekelvű, üres hízelgés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése