2015. augusztus 17., hétfő

Duruzsolók

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem mindig gyanakvással töltöttek el a hízelgő emberek. Persze meg kell tudni érezni a különbséget aközött, amikor valaki tényleg szeret vagy őszintén csodál és ezért veszi észre benned az értékes dolgokat, és aközött, aki mézesmázosan hízeleg. De ha valakivel van egy őszinte kapcsolatod (amit úgy veszek észre, hogy manapság sajnos igen ritka), akkor azokat a dolgokat is kölcsönösen megmondjátok egymásnak, ami nem tetszik, amivel nem értesz egyet, vagy amin szerinted változtatni kellene.

Én általában úgy vagyok vele, hogy senkit nem tekintek az ellenségemnek, de persze mindenkinek vannak irigyei, akik nem segítő szándékkal kritizálják, hanem azért, hogy lehúzzák és magokat jobb színben lássák vagy láttassák. Az ilyen kritizálókra nem kell hallgatni, csak azokra, akiknek megvan az érettségük hozzá és a kapcsolatunk is olyan, hogy komolyan tudjuk venni, amit mond.

De térjünk vissza a hízelgőkre. Biztos, hogy ismertek ti is olyan tenyérbemászó típusú embereket, aki mindig pont azt duruzsolja a füledbe, amit a legszívesebben hallasz, és olyan dolgokat erősít benned, amik persze az önbizalom növelésére jók, de könnyen átcsaphatnak az egó növelésébe. Az ilyen emberekkel az a legnagyobb baj, hogy mindig akarnak valamit, vagyis nem őszintén dicsérnek, hanem érdekből. Vagy szeretnének elérni nálad valamit, vagy manipulálni akarnak, vagy ugyanezt a hamis hízelgést várják el cserébe, mert az egójuk nem bírja elviselni a kritizálást. Van egy indiai mondás: „A túlzott odaadás a tolvaj jele.” Jön valaki, a bizalmadba férkőzik a hízelgésével, és utána megfoszt valamitől, ami értékes a számodra.

Ezen túl persze alapvető probléma az is, ha mi magunk szomjazzuk a hízelgő szavakat. Ha annyira nem bízunk magunkban, hogy folyamatosan külső megerősítésre van szükségünk, akkor ott valami baj van. Az embernek általában arra kell törekednie, hogy amit csinál, azzal elégedetté tegye saját magát, és lehetőség szerint másokon is segítsen. Ha adtunk valamit másoknak, akkor természetes, hogy ezt értékelni fogják, bár sajnos ez sem mindenkire igaz.

Az elért eredményeink önmagunkat kell, hogy megerősítsék, és nem az a céljuk, hogy mások előtt menőzzünk velük. Bizonyára mindannyian ismerünk olyanokat, akik szüntelenül magukról beszélnek, és állandóan sztárolják magukat. Az ilyen emberekkel unalmas beszélgetni, mert igazából senki sem kíváncsi éjjel-nappal zengedezett ódáikra önmagukról.

Az az ember, akinek szüntelen dicséretre van szüksége ahhoz, hogy előrehaladjon a célja felé, nem igazán biztos abban, hogy el szeretné azt érni. Nincs elég belső motivációja, és a dicséret sok esetben inkább akadályozni fogja, mint hogy segítse. A legsikeresebb és legcéltudatosabb emberek mindenféle külső motiváció nélkül is töretlenül küzdenek, amíg el nem érik a céljukat, sőt, ha negatív megnyilvánulásokkal találkoznak, az még jobban feltüzeli őket.

Egyes pszichológusok szerint a gyerekeknél sem célravezető az állandó dicsérés, mert ha a kis eredményekért is megdicsérjük, akkor elveszíti a motivációját, hogy nagyobbakat érjen el, hogy kockázatot vállaljon, amibe belebukhat. Szintén egy indiai közmondás szerint, ha rinocéroszra mész vadászni, abba nem bukhatsz bele, mert ha elejted, akkor mindenki gratulálni fog, de ha nem sikerül, akkor csak legyintenek, hogy úgyis lehetetlenre vállalkoztál. Persze nem azt akarom ezzel mondnai, hogy bármely állatot meggyilkolni az etikus vagy dicsőséges dolog. Én nagyon vadászatellenes vagyok. Ezt átvitt értelemben kell érteni, a lehetetlennek tűnő kihívásokra vonatkozik.

A fentiekből következik például az, hogy sok ember felnőttként is könnyen megállapodik abban, amit elér, és nem vállal kockázatot, hogy új képességeket fejlesszen ki. Amikor egy új területre tévedsz, ott abszolút kezdő vagy, mert nincs még tapasztalatod. Mégis az élet folyamatos tanulásból és kihívásokból áll, szóval sohasem szabad belefásulni egy szerepbe. A jóga, fitnesz vagy sport területén is azt láttam, hogy azok, akik mertek váltani, újítani, belefogni egy-egy új dologba, azok sikeresebbek lettek, mint azok, akik egy dolgot jól megtanultak, de utána már nem mertek több kockázatot vállalni, és eljárt felettük az idő.


Összegezve tehát, nem függjünk a dicséreten és a külső megerősítéseken, de ne adjuk fel az álmainkat, merjünk nagyban gondolkodni! Ha pedig értéket látunk másokban, akkor ne irigykedjünk, hanem fejezzük ki azt, mert mások eredményeinek elismerése nem ugyanaz, mint az érdekelvű, üres hízelgés.

Nincsenek megjegyzések: