"Filozófia és gyakorlat: Az istenség pasupata útja
A saivák, vagyis azok a hinduk, akik Sivát tekintik az egyetlen és legmagasabb istenek, nagy befolyással rendelkeztek a középkoriban Dél-Indiában és Délkelet-Ázsiában, de eredettörténetüket még mindig rejtély övezi. A pasupatákról, a saivák legkorábbi ismert csoportjáról a híres hindu eposz, a Mahábhárata is említést tesz. Ezek az aszkéták a „pasupata” nevet Siva általuk imádott formájáról, Pasupatiról, az „Állatok uráról” vették. A pasupaták tisztázatlan helyet foglalnak el a hindu tradíciók között. Bár ma úgy értelmezik, hogy alapvető befolyással voltak a hinduizmus későbbi alakulására, az ő idejükben gyakran kritizálták és a „védikus” hagyomány fősodratán kívül állónak tekintették őket, különösen az ortodox brahminok, akik a Védák őrzésével és a védikus rituálék helyes végrehajtásával voltak elfoglalva. Ezt az átmeneti állapotot sok purána tükrözi, melyben felváltva ünneplik és gyalázzák őket, néha ugyanabban az egy szövegben.
A Védák védelmezői gyakran látták fenyegetésnek a pasupatákat, de a pasupaták tudatosak voltak a védikus hagyományhoz fűződő kapcsolatukról, és annak valódi örököseiként tekintettek magukra. A pasupaták liturgiájának egyik központi eleme a Satarudríja (himnusz Rudra ezer formájához), mely a Jadzsur-véda része. Siva későbbi tantrikus imádóival szemben ők betartották a védikus vallás számos társadalmi elvárását, és megkülönböztették a négy osztályt (varnát). A Pasupata-szútrák szerint csak bráhmana férfiak kaphatják meg a beavatást, és a pasupata jóginak sohasem szabad még beszélnie sem az alacsony kasztba tartozókkal vagy nőkkel. A pasupata-szekta egyik neve, az atimárga („az utakon túl”) arra az elképzelésre utal, hogy a beavatott túllépett a hindu dharma-szövegekben ismertetett négy életrenden, és az alapvető szövegekben leírt, ortodox lemondott rend (szannjásza) képviselőjénél ritkább és nehezebb úton halad. A későbbi saivákhoz hasonlóan, a pasupaták is utánozták Siva külső megjelenését (raszta hajfonatok, hamuval bekent test) és antiszociális magatartását (erőteljesen gesztikulálnak, hangoskodnak és illetlen gesztusokat tesznek). Magasabb és jelentőségteljesebb szinten ez azt jelenti, hogy azáltal válnak Sivává, hogy uralkodó erejét imitálják. Miközben összekapcsolódik Sivával a meditáció által, a pasupata jógi megkapja az erőit, mint ahogy a lángot kapja meg egyik gyertya a másiktól.
A pasupaták, mint ahogy az általuk befolyásolt egyes későbbi csoportok is, három ontológiai kategóriát vezetnek be a legtöbb lény által megélt szenvedés állapotának megmagyarázására. Az első kategória a pati, „mester”, maga az Úr Siva. Siva az összes élőlény oka és teremtője. Ő a védelmezőjük, és végső soron ő felelős a kötöttségért és a felszabadulásért. A pasu, vagyis a „vadállat” kifejezés az egyéni lélekre (dzsívátmanra) utal, aki a születés és halál körforgásához van kötve, és még nem szabadult fel. Végül, a harmadik kategória a pása („béklyó”). Az egyéni lelkeket az isten által teremtett béklyók kötik a szenvedés és újraszületés ciklusához. Ugyanakkor csakis a mester távolíthatja el a vadállatok béklyóit. A bölcsek tudják, hogy végső soron az Úr Siva kegye (praszáda), és nem a jógi személyes erőfeszítése az, ami a jógit alkalmassá teszi a sziddhák közé történő belépésre, akik olyan felszabadult lények, akik tartósan megszabadultak a szenvedéstől a pasupata-jóga gyakorlása által. E három szó alliterációjából (pati, pasu, pása) fakadó játékos kép az állatokat terelő pásztor nomád szimbóluma. Siva védelmezi vadállatokból (pasu) álló nyáját, még akkor is, ha béklyóban (pása) tartja őket. De miért teszi Siva mindezt? Mi a célja Siva bonyodalmas játékának, melyben bizonyos lelkek láncra vannak verve, miközben mások felszabadulnak? Az Ísvara-gítá hetedik fejezete szerint mindez isten játékának (lílá) a része:
„Minden lény, aki az újraszületés körforgásában tartózkodik, „vadállat”. Én vagyok isten, az uruk. A bölcsek ezért az „Állatok uraként” ismernek.
Játékom során a mágikus erő béklyóival ejtem csapdába őket. Azok, akik a Védákról beszélnek, az „Állatok felszabadítójának” neveznek.
A mágikus erő béklyóiban vergődő állatok számára nem létezik más felszabadító, mint én, a legmagasabb Önvaló, az összes lény halhatatlan uralkodója.” (Ísvara-gítá 7.18-20).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése