Vjájáma-jóga

Újabb részlet a szakdolgozatomból:

"A modell tehát elvileg kiállhatta volna az idők próbáját, és a letűnt korok bölcseitől szinte változatlan formában szállhatott volna alá a modern városi ember jógaszőnyegére, ámde mégsem rendelkezünk semmilyen konkrét bizonyítékkal arra vonatkozólag, hogy 2-3 ezer évvel ezelőtt is ugyanilyen vagy hasonló formában gyakorolták volna az ászanákat.

Vizsgáljuk meg azonban, hogy milyen hatások játszattak szerepet a jógászanák gyakorlásának elterjedésében az indiai szubkontinensen, és később az egész földkerekségen. Sjoman például arra a következtetésre jut, hogy a Patandzsali-féle jógarendszer domináns gyakorlata a szamádhi, és Sivananda Sarasvati Yoga Cintamani-jára hivatkozva úgy jellemzi a jóga négy magasabb fokozatát (pratjáhára, dháraná, dhjána és szamádhi), mint a pránájáma lépcsőzetesen fokozódó intenzitású gyakorlását. Még Theos Bernardra is hivatkozik, akinek akár egy órára is fel kellett függesztenie a légzését, mivel az a szamádhi elérésének minimális feltétele. Sjoman a következőkben összegzi azt a folyamatot, ahogyan a pránájáma dominanciáját felváltotta az ászana fennhatósága:

„A pránájáma tradíciója többé-kevésbé kihalt a modern időkben, mióta a jóga a néptömegek népszerűségének örvend: gyakorlásának hanyatlása annak köszönhető, hogy egy egzakt diszciplina terjedt el az általános népesség körében. Egy ág azonban felvirágzott, az pedig az ászana tradíció.”¹

Sjoman két ösztönző erőt említ az ászana-oktatás fejlődésében, mindkettő nagyjából Krishnamacharya korához köthető. Az egyik a vjájáma-sálák elterjedése és ősi tradíciója Indiában. A vjájáma a tradicionális indiai birkózás rendszerét jelenti, illetőleg még korábbi gyökereit tekintve a harcművészetekhez, a harcosi rend (ksatriják) képzéséhez kötődik. A Mahábhárata, Rámájana és a Puránák történetei alapján is következtethetünk arra, hogy az indiaiak ősidőktől fogva nagy figyelmet szenteltek a harcosaik képzésének, ami nem csak a fizikai erőt, a kézitusában való jártasságot, hanem a különböző fegyverek használatát is jelentette.

A modern korban a vjájáma tradíció alapján is kialakult egy jógastílus, amelyet vjájáma-jógának neveznek. Ennek mozdulatai a kínai tai chi vagy chí kung mozdulataihoz hasonlítanak, de sok helyütt az ászanákkal is sok egyezőséget mutatnak. Javier Plazas szerint, a vjájáma jógának három típusa létezik: szthúla vjájáma, vagyis fizikai gyakorlatok, amelyek által a test sziklakeménységűre edzhető; szúksma vjájáma, amely az energiaáramlás irányításával foglalkozik a nádíkban és a csakrákban, és végül a mentális vjájáma, amely az elme irányításával foglalkozik, és amely által a Jóga-szútrában említett különleges képességekhez hasonlók fejleszthetők ki (pl. asztrálutazás, a prána továbbítása, gondolatolvasás stb.).^2 "

1 Sjoman 1999: 43. old.

2 Plazas 2008: 6-7. old.