2014. február 21., péntek

Lemondás vs élvezet

A címben említett kettősséget, vagy ellentét-párt megfogalmazhatnám úgy is, hogy anyag vs spirit, mint ahogyan sokan teszik, legalábbis, akik elindulnak a spirituális úton, illetve úgy gondloják, hogy elindultak rajta. Amikor a spirituális fejlődésről beszélünk, bármelyik utat vagy hagyományrendszert válasszuk is, akkor a legtöbb kereső fejében az jelenik meg, hogy le kell mondani, el kell szakadni valamilyen alacsonyabb rendűnek tekintett, külsődleges anyagi dologtól, hogy annak a helyét átvehesse a magasabb rendű, spirituális valóság és boldogság. 

Lássuk például az alábbi cikket Kiss Balázs Kunó tollából: "Miért nehéz egyszerre spirituális úton járni és világi életet élni?" A szerző abból a feltételezésből indul ki, hogy azok, akik a vallás vagy spiritualitás útjára lépnek, általában boldogabbak szeretnének lenni, teljesebb, tökéletesebb, problémamentesebb életre vágynak. Nos, ezzel egyet tudok érteni, hiszen mindent azért teszünk, mert boldogok szeretnénk lenni. A keleti vallások, például a buddhizmus vagy a hinduizmus is abból az alapvető tanból indulnak ki, hogy a létezés szenvedés. A buddhizmus arra a következtetésre jut, hogy a szenvedést úgy lehet megszüntetni, ha megszüntetjük a létezést, míg a hinduizmus, az ábrahámita vallásokhoz hasonlóan egyfajta megváltást, felszabadulást, a spirituális valósággal való egybeolvadást ígér, ami világi szempontból ugyanúgy a hívő vagy gyakorló "megszűnését", inaktivitását jelenti. De addig nagyon sok lemondás vezet. Egyetlen tradicionális vallási vagy spirituális forma sem mentes a szabályoktól és a tilalmaktól, sok esetben még bűnhődéssel is fenyegetik azokat a híveket, akik megszegik a vallási előírásokat. Természetesen ennek is van alapja, hiszen a világban törvények uralkodnak, és ha megszegjük ezeket a törvényeket, akkor annak általában valamilyen negatív következménye van. 

Mindazonáltal nem gondolom, hogy a szenvedéstől, vagy a büntetéstől való félelem valóban közelebb tud vinni a felszabadulás vagy megvilágosodás állapotához, szerintem a bűntudat nem egy spirituális érzelem. A cikkben a következő pont, amivel szintén egyet tudok érteni, az, hogy sok spirituális útkereső valójában a problémái, világi felelősségei elől menekül, és így nehéz is leküzdenie a bűntudatát, amit a világi kötelességeinek elhanyagolása is okoz. A Bhagavad-gítában egy törekvést látunk arra, hogy Krisna visszavezesse a tétlen meditáció és lemondás iránti ragaszkodásból a híveket a világi kötelességeik felé, amikor azt hangoztatja, hogy a cselekvés és tétlenség között valójában nincs különbség, ha ez előbbit egy magasabb cél érdekében teszed. Vagyis nem csak az a jógi, aki mindenről lemond és elvonul meditálni, hanem az is, aki bátran szembenéz az élet kihívásaival, és úgy küzdi le ragaszkodásait, hogy közben eleget tesz anyagi és társadalmi kötelezettségeinek. 

A cikk vége felé ez a motívum is előkerül, vagyis az, hogy miképpen tudjuk leküzdeni a ragaszkodásainkat. itt az egyik véglet az, amikor a hívő vagy gyakorló fanatikusan lemond valamiről, amire úgy tekint, hogy akadályozza spirituális fejlődésében, miközben a ragaszkodás még megvan benne. Az elfojtás természetesen a ragaszkodás fokozódásához vezet, és a dolgok úgy billennek vissza az egyensúlyba, hogy a gyakorló "leesik" spirituális helyzetéből, megszegi túl korán felvállalt aszkézisét, és esetleg az átlagnál is féktelenebbül veti bele magát a "tiltott dolgok" élvezetébe. Persze a szerző álláspontját azért nem osztom azt illetően, hogy semmilyen szabályozás nem szükséges, mert abban az esetben az ember inkább a degradáció irányába halad, mint a spirituális fejlődés felé. Viszont az önként elfogadott szabályozó elvek mértékét valóban józanul és reálisan kell felmérni és alkalmazni. 

Példának említi  az étkezést. Ha valakinek evési gondjai vannak, annak számára nem megoldás az, ha "megéli" az evést, és féktelenül beleveti magát, hiszen ez a tevékenység is egyfajta menekvés az életében jelenlévő frusztráció elől egy látszólag azonnali jutalmazást adó tevékenységbe. Amitől persze a nap többi részében, amikor éppen nem eszik, szenved az illető, és utálja magát, vagyis az önmagáról alkotott képe nem fejlődik, hanem degradálódik. Ilyenkor a megoldás a mélyebben fekvő problémák, érzelmi blokkok, fóbiák stb. felderítése és feloldása, a valódi felelősségvállalás a kapcsolatainkra és érzelmi igényeinkre, melyekért szintén áldozatot kell hozni. Egy másik ember szeretetét kivívni nem olyan könnyű, mint odamenni a hűtőhöz, és "magunkévá tenni" a tartalmát. 

Tehát a jóga tanítása a szabályozó elvek követéséről nagyon is hasznos, de intelligensen kell őket alkalmazni, hogy valóban feszabadítsanak, nem pedig egy dogma rabjaivá tegyenek és elvegyék az önbizalmunkat, vagy pedig állandó bűntudatot és frusztrációt okozzanak. A szabályoknak valóban a szabadság magasabb fokát kell biztosítaniuk, és akkor haladunk jó úton, ha ezek fokozatosabban egyre természetesebbé válnak, és valóban nem vágyunk azokra a dolgokra, amelyek hátráltatják a fejlődésünket. Sok esetben ugyanis azokat a dolgok, amikhez ragaszkodunk, csak szórakozási céllal műveljük.  természetesen nem bűn jól érezni magunkat, de egy valódi jógi még a legprofánabban látszó tevékenységből is tud tanulni, a saját fejlődésére tudja használni azt. Amikor pedig nem szolgája a fejlődését, akkor el tudja engedni, és meg tudja nyitni magát olyan dolgok felé, amelyek közelebb viszik eredeti önvalójához.  

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia Gauranga! Ez így nem helyes: "A buddhizmus arra a következtetésre jut, hogy a szenvedést úgy lehet megszüntetni, ha megszüntetjük a létezést". A budhizmus nem következtet, hanem tapasztal; és nem megszűnteti a létezést, hanem buddhává válik a gyakorló, tehát megvilágosodott emberként létezik, túllép az emberek, istenek, stb. illúziókból álló világán. A tényleges, tiszta valóságot tapasztalja, a tiszta tudatot és teret. Majd amikor meghal, dönt arról, hogy a fizikai létezés nélküli nirvánában marad, vagy visszaszületik a Földre, hogy másokat is elvezessen a tiszta tudat megismeréséhez és a megvilágosodáshoz.
Krisztián

Gauranga Das írta...

Kedves Krisztián!

"A tényleges, tiszta valóságot tapasztalja, a tiszta tudatot és teret." Nos, ez inkább az Advaita definíciója a Valóságról, kérlek mutass nekem valami klasszikus hivatkozást, mely szerint a Buddhizmus nem tekinti illúziónak a Valóságot és mindent!

Névtelen írta...

Szia Gauranga! A buddhizmusban a Mahamudra (a nagy út) a tudat terét, tisztaságát és
határtalanságát az egyetlen valóságként mutatja be. A tudat az óceán, a "dolgok" és jelenségek pedig az óceán hullámai, vagyis illúziók. Egyszerűen, az óceán sokkal fontosabb, mint a
hullámai. A buddhizmus a megszabadulás útja, melyet a valóság legvégső természetének megismerésén keresztül lehet elérni. Ha jól emlékszem, klasszikus írásként a pratítja-szamutpáda ír erről, a függő keletkezésben.

Névtelen írta...

A buddhizmusban Végső Valóságnak nevezik az ürességet, a tudat tiszta természetét, ami a térrel egyezik meg. A Nemes Nyolcrétű Ösvény tanításaiban is szó van erről. Krisztián