Astávakra Muni története

Újabb részlet az Ashtanga-könyvből:

A megvilágosodott gyermek néhány nap múlva megszületett, az arca szebb volt, mint az őszi telihold, és békésen ragyogtak a szemei, de az átoknak köszönhetően a teste nyolc helyen el volt torzulva, azért az isteni gyermeket Astávakrának nevezték el. Amikor Astávakra tizenkét éves lett, megtudta, hogy mi történt apjával Dzsanaka király palotájában és eldöntötte, hogy kiszabadítja az apját, Kohada Munit és a többi foglyul ejtett tudóst az egoisztikus brahmin fogságából.

Astávakra Muni úgy döntött, hogy meglátogatja Dzsanaka Mahárádzsa palotáját, hogy meghallgassa az ott zajló filozófiai diskurzusokat. Dzsanaka Mahárádzsa maga is híres volt a Védákban való jártassága miatt. Arról is híres volt az udvara, hogy számos tanult tudós, önmegvalósított személy, és pap lakott ott vagy látogatta meg azt, hogy részt vegyen az intellektuális és filozófiai eszmecserékben. Mivel Astávakra teste annyira torz volt, még egy bot segítségével is harminc napig tartott az útja Dzsanaka Mahárádzsa udvarába, ami egy egészséges testű embernek egy napjába telik. Szóval így lassan és nagy nehézségek árán sétált, de végül csak elérte a célját. Amikor Astávakra Muni belépett az udvarba, mindenki ránézett és elnevette magát. „Nézzétek! Mennyire torz a teste! Mennyire csúf és görbe!” Mindenki nevetett. „Nézzétek a ruháját! Nincs jó ruhája sem. Nézzétek, milyen görbe a lába és a teste többi része! Itt is kanyarodik, ott is kanyarodik, az egész ember teljesen torz!”Az egész királyi udvar hangosan hahotázott.

Astávakra Muni csendben körülnézett és utána olyan nevetésben tört ki, hogy mindenki megdöbbent. Astávakra Muni mindenkinél hangosabban nevetett az udvarban. Dzsanaka Mahárádzsa odament Astávakra Munihoz és megkérdezte tőle: „Ki vagy te, és miért nevetsz ilyen erősen?”

„Ki vagyok én?” - kérdezte Astávakra Muni - „Miért nevetek? Igazából nem is nevetek, hanem sírok. Olyan messziről jöttem el ebben nyomorék testben. Minden mozdulat, amit megteszek, nagy fájdalommal jár, mégis eljöttem, mert azt hallottam, hogy a Te udvarodban vannak a legnagyobb bölcsek, akik magas filozófiai témákról beszélgetnek. Eljöttem abban a reményben, hogy hallhatom a párbeszédüket, mert azt hallottam, hogy nagyon tanultak, de mégis nagy csalódás ért. Abban bíztam, hogy önmegvalósított bölcsekre lelek itt, de valójában hasznotalan volt az utam, mert az udvarodban csak cipészekkel találkoztam.”

„Cipészekkel?” - kérdezte a király zavartan - „az meg hogy lehet? Mit értesz ez alatt? Mindenki tudja, hogy az én udvaromban vannak a legtanultabb emberek és a legjobb bölcsek. Olyan sok tanult ember jön a világ minden tájáról, hogy részt vegyenek a palotámban zajló eszmecserében. Itt vannak a legnagyobb brahminok, a legnagyobb risik, azok, akik ismerik az önvalót és a Védák megannyi más nagy tudományát. Hogy mondhatod rájuk azt, hogy cipészek? Itt olyan sok tanult személy van.

„Nem” - felelt Astávakra Muni – én csak cipészeket látok ebben a gyülekezetben. Éppen ezért hiába is jöttem. Csak sírhatok azon, hogy ennyire hasztalan és fájdalmas utat tettem meg.”

Mahárádzsa Dzsanaka ekkor nagyon elkomolyodott. „Miért mondod, hogy itt mindenki cipész? Nem látsz egyetlen embert sem, akiről azt gondolnád, hogy tanult, senkit, aki nagy brahminok családjából származik, senkit, aki ismeri a Védákat?”

„Nem” - válaszolta Astávakra Muni - „Mind cipészek. Csak a bőrt látják, a lelket nem. Nincs megvalósításuk a lélekről és a Legfelsőbb Lélekről. Csak a bőrt látják, és ez alapon ítélkeznek. Ez a cipészek szakmája – ők csak a bőrt nézik. 'Ez a bőr jó, az a bőr nem jó. Ez a bőr puha, az pedig durva.' Mivel a tanácsadóid mind csak a bőrt látják, a külsőségeket, és nem látják a lelket és a Legfelsőbb Lelket, azért azt mondom, hogy egyszerű cipészek, és fölöslegesen pazaroltam az időmet azzal, hogy idejöttem.”

Dzsanaka Mahárádzsát és mindenki mást az udvarban nagyon meghatottak és megszégyenítettek Astávakra Muni szavai. Amennyire egyszerűek voltak a szavai, annyira igazak is. Dzsanaka Mahárádzsa leborult Astávakra Muni előtt és megérintette lótuszlábait. Ezek után a trónjához vitte, megmosta a lábait és bocsánatot kért tőle.

Ezek után Astávakra kihívta vitára az apját foglyul ejtő brahmint és le is győzte. A kihívás szabályai szerint a brahminnak szabadon kellett engednie az összes foglyát, beleértve Astávakra apját, Kohad Munit is. A brahmin megkérte a nagy Astávakrát, hogy bocsásson meg neki, és elmondta a titkot a kihívása mögött: a legyőzött brahminokat azért tartották fogva Varunalókán, mert ott éppen egy nagy áldozat zajlott, amihez sok bráhmin jelenlétére volt szükség.

Miután találkozott a fiával, Kohad Munit nagy öröm töltötte el, de ugyanakkor nagyon szomorú is volt, amiért dühében megátkozta a magzatot. Kohad Muni megáldotta a fiát az összes spirituális erővel, amit az élete során szerzett. Miután Astávakra megfürdött a szent folyóban, az átok hatása megszűnt, és a teste visszanyerte eredeti, torzulásoktól mentes formáját.