Az illuzórikus én

Úgy gondoltam, hogy egy külön blogbejegyzésben reagálok Gergő egyik hozzászólására, mert sok érdekes gondolatot indított el bennem, ami mások számára is esetleg hasznos lehet. Előrebocsájtom, hogy bár bizonyos pontokban nem értünk egyet, a vitánkat nem az egó vezérli (legalábbis remélem), mivel nem azt akarjuk bebizonyítani, hogy a másik nem ért hozzá, vagy hogy mi magunk ügyesebben tudunk érvelni a másiknál. A filozófiai viták, ugyanúgy, mint a jógaversenyek :-) a hagyomány részei, hiszen a közönség sokat épülhet az ellentétes érvek összecsapását hallva, és ki-ki eldöntheti, hogy mely érv szolgálja az ő épülését. Ez persze egy hosszú téma, de valahol bele kell kóstolni, és aztán majd haladunk sorjában a kapcsolódó kérdésekkel (Gergő szavai dőlt betűkkel).

"sajnos alapjaiban nem értek egyet a fentiekkel... az ahimszá, karma, stb. inkább kultúrális alapvetések, a tömegeknek szóló tanítások, a jóga és a filozófia kicsit is magasabb szinten már a tudati alapfolyamatokkal kell, hogy foglalkozzon. a lételméleti kérdések, még ha a jógában többnyire cselekvésbe ágyazva jelennek is meg, nem azok, hogy hogyan fejlesztheted a tested, mit tegyél, hogy megtisztítsd a karmád, vagy hogyan élj úgy, hogy ne árts másoknak és magadnak... az alapok, a forrás, a létezés megértése a cél. ezért tartom olyan fontosnak a meditációt és az elme működésének kutatását. ez pedig az általam tanultak és tapasztalatom szerint a következőképpen zajlik: 1. lecsendesítjük az elmét (stabil testtartás, nyugodt légzés, mantra) 2. visszavonjuk az érzékeket (kontempláció, pratjahara gyakorlatok) 3. rögzítjük az elmét (koncentráció) 4. mindent elengedve az ürességben, az "én vagyok"-ban időzünk"

Én úgy értelmezem Patandzsali rendszerét, hogy az öt jáma és az öt nijáma olyan szokásokat jelent, amelyek követése felkészíti a tudatot a karma szövevényéből való kiszakadásra, hiszen az előző karmikus cselekedetek is szamszkárákat (lenyomatokat) okoznak az elmében, amelyek szokások formájában irányítják életünket. E szokások megváltoztatása nélkül vajmi kevés az esély a meditációban való sikeres elmélyülésre. Ugyanakkor a karma, illetve a gunák, az anyagi minőségek hatása alóli felszabadulást Patandzsali tulajdonképpen egyenrangúként kezeli a kaivaljával, ami a noycfokú jógarendszer gyakorlásának célja. A nirbídzsa, vagyis magnélküli szamádhi az az állapot, amelyben az élőlény tudata teljesen mentessé válik minden anyagi kötöttségtől. Mivel Patandzsali a negyedik fejezetben roppant részletesen foglalkozik a karma működésével, én nem degradálnám le ezt a kérdést csupán kulturális koncepcióvá. Gergő négy lépésből álló folyamata érdekes, de nekem valamennyire az önmaga farkába harapó kígyót juttatja eszembe. Az elme lecsendesítése és az "ürességben levés" állapota nekem nagyjából ugyanaz, bár kétségkívül több szinten lehet megélni. Patandzsali definíciója szerint ez a belső gyakorlatok első szintje, vagyis a pratjáhára, az érzékek visszavonása, amely által az elme lecsendesíthető, kiüresíthető.

Tehát Patandzsali három, a szamádhihoz vezető technikai szintről beszél, a pratjáháráról, a dháranáról és a dhjánáról. Érdekes módon, elsőnek a dháranát említi a 2.53. szútrában.

Előtte elmondja, hogy a pránájáma negyedik szintjének tökéletes gyakorlása esetén tatah ksíjaté prakásávaranam, vagyis az önvaló ragyogását befedő burok vékonyodni kezd (2.52.) Ekkor válik az elme alkalmassá a koncentrációra. A dháraná azt jelenti, hogy "megtartott" figyelem, vagyis a jógi a gondolatait hosszabb ideig képes a koncentráció tárgyára rögzíteni.

És most a pratjáhára meghatározása: szva-visajászamprajógé csittaszja szvarúpánukára ivendrijánám pratjáhárah (2.53.) Vagyis: szva-visaja-aszamprajógé - az érzékek és az elme kapcsolata az érzéktárgyakkal megszűnik, csittaszja- szvarúpa-anukárah ivéndrijánám, az elme (és az érzékek) működés ekkor az önvaló eredeti formája felé fordul. A szvarúpa az én számomra egy pozitív módon létező transzcendens azonosságot takar, és nem egy illuzórikus ént, aminek a valótlanságát ekkor felismerjük. Az illuzórikus én a hamis egó, az ahankára, míg a valós én a dzsívátma.

És akkor a 3.1-ben vissza a dháranához: désa-bandhas csittaszja dháraná - a tudat egy ponthoz való rögzítése a dháraná (koncentráció). Józan paraszti ésszel gondolkodva is azt mondanám, hogy bármi mársa mkonnyebb koncentrálni, mint a semmire. Például egy pontra a falon, e gurura, az imádandó istenségedre. Swami Satyananda Saraswati azt mondja a magyarázataiban, hogy a pratjaja, vagyis a "támasz", a meditáció és koncentráció tárgya olyan kell, hogy legyen, amit teljesen leköti a gyakorló tudatát, mert ha nem érdekli, akkor nem tudja rákoncentrálni az elméjét. Vagyis egy keresztény elérheti a szamádhit, ha a tudatát teljesen betölti a Krisztuson való meditáció, egy harcművész elérheti a szamádhit, ha a tudatát teljesen betölti a penge hegyén való meditáció, stb. Feltéve, ha véget vetett a karma láncolatának, ahogyan erre Patandzsali kitér a 4. fejezetben.

A dhjána (meditáció) meghatározása: tatra pratjajaika-tánatá dhjánam (3.2.) - amikor az egy pontra rögzített tudatállapot hosszan tartóan fenntartható, az a dhjána. A pratjaja, vagyis a meditáció tárgya kizárólagossá kell, hogy váljon a jógi elméjében. Ezt értelmezhetjük úgy, hogy "belefeledkezik", "azonosul" a meditáció trágyával, de az elmélyült meditációból fakadó szamádhi különböző szintjein a tudata még oszcillálhat a meditáló, a meditáció tárgya és a meditáció folyamata között. És a teljes szamádhi definícióját a 3.3. szútra adja meg:

tad évártha-mátra-nirbhászam szvarúpa-súnjam iva szamádhih - vagyis amikor a tudatban egyedül a meditáció tárgya ragyog, és az még az önvalóról szóló gondolatoktól is mentes, azt a tudatállapotot hívják szamádhinak, vagyis teljes lelki elmerülésnek.

"a folyamat általában 40-50 percig tart, ezután az elme természeténél fogva újra elindul. a legértékesebb része a gyakorlatnak ezután következik, amikor lehetőség nyílik felismerni az elme aktív állapotának átmeneti, valótlan mivoltát, és azt, hogy az üresség, a nem-elme állapot szintén átmeneti és nem bír önálló létezéssel, azaz valótlan, illuzórikus. ez a kettősségeken túli, tiszta megértést hozhatja el, a vidját, amely szerint csak az abszolút létezés a valós. az abszolútum nem tapasztalható közvetlenül, egész egyszerűen azért, mert a tapasztaló én az illuzórikus világhoz tartozik, azaz nincs önálló léte, csak a tapasztalatokkal együtt jelenik meg."

Tehát visszautalva a fentire, az önvalóról, vagyis a szvarúpáról szóló "megfeledkezés" megtörténhet a szamádhiban, de ez számomra nem arra utal, hogy az önvaló létezése illuzórikus és átmeneti, hanem inkább a tudat természetét írja le, amely képes azonosulni a meditációja vagy koncentrációja tárgyával, és hajlamos megfeledkezni valós természetéről. A szamádhi végső állapotát azonban Patandzsali nem úgy írja le, mint a "beleolvadást a semmibe", hiszen a vivéka pontosan azt jelenti, hogy a dolgok valódi természetét felismerve megkülönböztetjük a valóst a valótlantól, az örököt az átmenetitől, a transzcendenst az anyagitól. Erre a 4.29. szútrában tér ki:

praszamkhjáné'pj akuszídaszja szarvathá vivéka-khjátér dharma-méghah szamádhih

"Amikor a jógi megszabadul minden önös érdektől, és megszakítás nélkül képes az (anyag és a lélek közötti) különbségtételre, akkor elmerül a dharma (világrend) záporában. Amint megfeledkezünk a lélek eredeti természetéről, képtelenné válunk a különbségtételre. Vagyis a szamádhi állapotában mindig tudatosak vagyunk arról, hogy kik vagyunk és ki (mi) nem vagyunk.