Pózok és kontrapózok

Gregor Maehle könyvének újabb részlete:

Az ászanában az ellentétpárok zavaró hatása megszűnik.

"A szilárdság és a könnyedség önmagában egy ellentétpár, mégis, amikor egyensúlyban vannak, akkor mindkettő elősegíti a másik teljes kifejeződését. Ha túl sok az erőfeszítés, akkor a test érzéketlenné válik, és az elme izgatottá. Ha túlzottan ellazulunk, akkor a test ernyedtté válik, az elme pedig tompává. E kettősség mindkét aspektusát be kell fogadnunk. Awareness through Movement című könyvében Moshe Feldenkrais rámutat, hogy ha felemelünk egy vasrudat, és rászáll egy légy, semmilyen különbséget nem fedezünk fel. Ha viszont egy tollpihét tartunk a kezünkben, akkor észrevesszük, ha rászáll egy légy vagy felszáll róla.

Ha túlzott erőfeszítést teszünk, akkor már nem marad lehetőségünk a fejlődésre, mert minden erőnket kifejtettük. Az érzékenység helyet hagy annak, hogy megfigyeljük a különbségeket, alkalmazkodjunk a pózhoz és tanuljunk. Az ellentétek közötti űrben csendesedik le az elme.

Hatás és ellenhatás - póz és ellenpóz

Ezek az ellentétek alapvető különbségként jelentkeznek azokban a lépésekben, amelyek által eljutunk a pózig, és ami által fenntartjuk azt. Az alapszabály az, hogy azokat a lépéseket, amelyekkel belemegyünk a pózba, a visszájára kell fordítani, amikor a pózban dolgozunk. Például az előrehajlítást a csípőhajlító izmokkal végezzük, de amikor a pózban vagyunk, akkor a hamstringeket használjuk, amelyek csípőfeszítők (A hajlítás a csontok egymáshoz való közelítését jelenti, a feszítés pedig az ellentéte. Az egyetlen kivétel a felkarcsont, ahol a hajlítás alatt a kar előre és felfelé emelését értjük. A hajlító és feszítő izmok azok, amelyek ezeket a mozdulatokat elvégzik.)

A hátrahajlítást a törzs feszítőizmaival hajtjuk végre, de amikor benne vagyunk, akkor ezeket ellensúlyozzuk a hasizmok megfeszítésével. A baddhakónászana felvételéhez a külső csípőfordító izmokat használjuk, de amikor a pózban vagyunk, a belső csípőfordító izmokat használjuk.

Az a tény, hogy minden egyes mozdulat a jógában nem folytatódik a végtelenségig, azt jelenti, hogy automatikusan végrehajtjuk az ellentétes mozdulatot, hogy semlegesítsük és kiegyensúlyozzuk azt. Mint ahogy minden egyes pózt egy kontrapóz egyensúlyoz ki, ugyanúgy minden mozdulatot a pózban az ellenmozdulatával egyensúlyozunk ki, amíg el nem érjük a semleges helyzetet.

A semleges helyzet az, amiben a kezdeti mozdulatot kiegyensúlyoztuk, és elértük a helyes összhangot. Az összhang akkor megfelelő, amikor a pózban elértük a szilárdságot és könnyedséget, erőfeszítés nélkül fenn tudjuk tartani, és lehetségessé válik a meditáció. Ezt az állapotot akkor érjük el, amikor az összes tettet ellentétes tettekkel egyensúlyoztuk ki. A póz azáltal marad élő és aktív, hogy folyamatosan a két ellentét kiegyensúlyozására törekszünk."

Engedtessék meg nekem itt egy-két kiegészítés. Egyrészt nehézségeim vannak az "alignment" szó megfelelő fordításával, úgyhogy jobb híján összhangnak fordítottam. A kifejezés eredetileg azt jelenti, hogy az ízületek, izmok, stb. pontosan a megfelelő elrendezésben vannak, vagyis a kiegyensúlyozott állapotban, amiről Maehle beszél.

Mindazonáltal úgy gondolom, hogy a séma, amit lefestett, erős általánosítás. Nézzük meg például a pascsimóttánászana esetét. A test elülső oldalán feszítjük az izmokat (hasizom, mellizom, kar, quadricepsz, sípcsont feletti izom), és ezáltal az antagonista izmok nyúlnak a test hátulsó oldalán. Nyilván, ha elértük a póz maximális mélységét, akkor azt érezzük, hogy feszül a hamstringünk, de ez a nyújtás miatt van, és nem azért, mert tudatosan feszítjük.

Az viszont igaz, hogy például hiperextendált térd esetén a comb teljes feszítése azzal járna, hogy a sarkunk és a lábszárunk a levegőbe emelkedik, ez viszont már nem ajánlatos. Ilyenkor a hamstring és a vádli segítségével ténylegesen végezhetünk egy ellentétes irányú feszítést, hogy a lábainkat stabilizáljuk a talajon, és megfelelő ellenállást hozzunk létre az előrehajlításhoz.

Mindez tehát anatómiai adottságoktól függ, de finomabb szinten egyetértek vele. Például nézzük meg az uddijána-bandhát. A hasizmot befelé húzzuk, aminek a következménye az lenne, hogy a gerinc előre hajol. Ennek viszont ellenállunk a hátizmok aktívan tartásával, és növelni próbáljuk a medenceperem és az alsó bordák közötti távolságot. Tehát itt a hatás-ellenhatás valóban stabilitást eredményez. magasabb szinten bizonyára könnyedséget is, de egy kezdő számára a helyes uddíjána fenntartása tádászanában bizony eléggé megerőltető feladat.