A teljes vinyásza leírását Krishnamacharya Yogasanagalu-jában találjuk, ahol minden egyes ászanát szamaszthitiből indít, és ugyanoda tér is vissza, álló helyzetbe. Manju Jois azt mondta, hogy az ilyen jellegű gyakorlás a cölibátusban élő szerzetesek számára javasolt, hogy le tudják vezetni a fölös szexuális energiáikat, de átlagpolgár számára a gyakorló vinyásza elegendő.
A gyakorló vinyásza azt jelenti, hogy minden egyes póz után, illetve a féloldalas ászanák között is hátraugrunk csaturangába, majd egy felfelé és lefelé néző kutya után ismét előreugrunk a következő pózba. Ezt a módszert alkalmazzák Mysore-ban, és én is így szoktam gyakorolni az egyes sorozatot, a kettest és hármast pedig így is tanítom, hiszen azokban is van jó pár féloldalas póz.
A könnyített vinyászát csak az egyes sorozatban alkalmazzuk, vezetett órán, amikor azt látjuk, hogy a csoport erőnlétileg és techinkailag még nem képes az összes vinyásza helyes vérgrehajtására. Nem tartom jónak ugyanis, ha valaki a mennyiséggel helyettesíti a minőséget, és megcsinál ugyan tízzel több előre- és hátraugrást, de helytelen technikával, a lábait a földön vonszolva, vagy a lábakról elrugaszkodva, és azokra érkezve az előreugrásnál. Ennek nem csak, hogy nincs értelme, hanem veszélyes is lehet. Főként azért, mert az ember hajlamos arra, hogy beépítse a helytelen technikát a gyakorlásába, ha az jelentősen könnyebb a helyesnél.
Elmondom, mire gondolok. A legtöbb ember tipikusan a következő módon ugrik hátra csaturangába: felemeli a lábait, keresztezi a lábszárát (az ülőcsontok még lent vannak a földön), majd a csípője mellől jól előreviszi a kezét, és átgördül a térdére, négykézláb- tartásba. Mivel a súlypontja ilyenkor már jó fél méterrel a tenyerei mögött van, esélye sincs, hogy a tenyerein kiemelje magát, ehelyett a keresztezett lábaival rugaszkodik el a talajtól.
Mindezt annak okán, hogy a karja, válla, törzse és a bandhája nem elég erős ahhoz, hogy a tenyerein kiemelje magát lólászanába, és hátrahintázva kinyújtsa a lábait a levegőben. Ha ugyanis ezzel a helyes módszerrel érkeznénk meg csaturangába, akkor vélhetőleg lenne annyi core-erőnk, hogy nem esne össze a derekunk a becsapódás pillanatában, és nem nyírnánk ki a porckorongjainkat. Az ellazított hasfallal végrehajtott felfelé néző kutya is csak látszólag gyógyír a derékfájdalmakra, igazából itt is összetorlódnak a csigolyák a bandha-erő hiánya miatt. Ezután következik az előreugrás lefelé néző kutyából, ahol a gyakorló szintén nem terhel rá a tenyerére, és nem fogja meg a csípőjét a levegőben, hanem lendületből becsapódik a talajra, és vélhetőleg keresztezett lábakkal a külső talpélekre érkezve tompítja a 60-70-80 stb. kiló becsapódását. A keresztezett lábakra terhelés hátra-és előreugrásnál is a leghatékonyabb módja a térd-meniszkuszaink kinyírásának, ugyanis a térd nem az oldalirányú nyomás elviselésére szakosodott ízület.
2-3 évnyi ilyen előre- és hátraugrálás után szinte elkerülhetetlenek a térdpanaszok, amit persze a féllótuszra meg a lótuszra fogunk, holott a helytelen vinyászával hoztuk össze magunknak. Aki nem hisz nekem, az próbáljon ki egy gyakorlatot, amit régebben hatha-jóga iskolákban is tanítottak. Üljünk le törökülésben, és a külső talpéleken kinyomva magunkat álljunk fel a kezek segítsége nélkül, majd üljünk vissza 100-szor. Ha voltak térd-fájdalmaink, akkor a végére tutira kiújulnak, ha még nem voltak, akkor pedig folytassuk bátran, amíg ki nem alakulnak! :-) De a viccet félretéve, nem véletlenül nyüstölöm én a tanítványaimat, hogy helyezzék a testsúlyt a tenyerükre, emeljék meg a kuffert, és anélkül ugorjanak hátra, illetve előre, hogy a lábaik egyáltalán a talajhoz érjenek. Ha még odaérnek is, nem mindegy, hogy rájuk támaszkodunk, vagy könnyedén végighúzzuk a matracon.
Abban igaza van a kommentelőnek, aki az eredeti problémát felvetette, hogy a vinyásza célja az, hogy az előző póz energetikai mintáját törölje az ízületekből, és átmozgassa a gerincet és a csípőt, valamint a vállat. De ismét igaz az elv, hogy a helytelenül végzett gyakorlatból minél többet végzünk, annál többet ártunk magunknak. És még ha a gyakorló el is sajátítja a megfelelő technikát, ha nincs elegendő állóképessége, akkor a návászana után már nem lesz képes helyesen végezni a vinyászákat, és könnyebben megsérülhet. Erre volt az a megoldás, hogy a kezdőknek csak addig engedték az első sorozatot csinálni, utána a befejezőket végeztették velük. Mi már vezetett órán nem tesszük ezt, inkább végigviszünk mindenkit az egész sorozaton, de ha elfáradtak, akkor engedjük, hogy kihagyjanak néhány vinyászát.
A komoly gyakorlóknak viszont valóban arra kell törekedniük, hogy megtanulják a helyes vinyászát, legyen annyi core-erejük, hogy a derekuk ne essen össze a csaturangában és a felfelé néző kutyában, és akkor bátran vinyászázhatnak a féloldalas pózok között is. Egyébként is az első sorozat fő célja a vinyászák helyes elsajátítása, mert abban van a legtöbb "tiszta" vinyásza, vagyis ülő helyzetbe érkezünk és abból ugrunk hátra. A féloldalas pózok között valóban lelazítja a derekat a vinyásza, ha helyesen lett végrehajtva.
Ugyanakkor én mindenkinek mondom, hogy minél hamarabb kezdjenek bele a kettes sorozatba, vagy legalább a kettes sorozat elején lévő hátrahajlító gyakorlatokat vegyék bele a gyakorlásukba, mert az egyes sorozat egyoldalúan az előrehajlításokra és a csípőnyitásra helyezi a hangsúlyt. Aki tehát azt mondja, hogy "Minek kezdjek bele a kettesbe, amíg az egyes nem megy tökéletesen?", néha nem csak a sokoldalúbb, kiegyensúlyozottabb gyakorlástól fosztja meg magát évekre, vagy egy egész életre, hanem időnként az egészséges gerinc és térdízületek is "feláldozódnak" az egyes sorozat tüzében. Mindehhez hozzátéve azt, hogy a 70-es években Pattabhi Jois egy hónapos gyakorlás után elkezdte a kettes sorozatot tanítani mindenkinek.
A hármas és a többi az várhat, de ha egészségesek, boldogok és kiegyensúlyozottak akarunk lenni, akkor én azt javaslom, hogy nem érdemes beleragadni az egyes sorozat előrehajlításaiba évekre, csak azért, mert például nem megy a marícsjászana D vagy a szúptakúrmászana tökéletesen. Ugyanis van, akinek soha nem is fog tökéletesen menni, viszont a gerince csak úgy áhítozna egy kis sáskáért, íjpózért vagy tevéért. Persze mindenki úgy gyakorol, ahogy akar, aztán az élet eldönti, hogy ki tud még hetven éves korában is egyenes gerinccel ráállni a matracra. A képen pedig egy szép hátravinyászát láthatunk lótuszban Thirumalai Krishnamacharyától.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése