2018. február 7., szerda

A világkorszakok és az önmegvalósítás 2. rész

A bejegyzés első részét itt olvashatjátok.

A harmadik világkorszak a Dvápara-júga, melynek neve azt jelenti, hogy "két pár" vagy "kettő után". Míg a Szatja-vagy Krita-júgában (az aranykorban) élő emberek dominánsan a szattva-guna vagy a suddha-szattva (tiszta jóság) hatása alatt vannak, a Trétá-júgában (ezüstkorban) már megjelenik a radzsasz (szenvedély) minősége is. A Dvápara-korszakban (a bronzkorban) az emberek tulajdonságai fokozatosan tovább degradálódnak, megjelenik a tamasz (a sötétség minősége) és természetükben mindhárom guna keveredik. A júga hossza 864 ezer év, és az emberek maximális életkora már csupán ezer év. Az emberek már nem olyan erősek sem lelkileg, sem testileg, mint az előző két korszak szülöttei, megjelennek a betegségek, a szenvedés, az idő előtti halál és a különböző negatív karmikus visszahatások, melyek mind a dharmától való elhajlásnak köszönhetőek. Ám az emberek teste még mindig lassabban öregszik, mint a modern korban, így több száz évesen is fiatalnak néznek ki. Az emberek telhetetlenné válnak és harcba szállnak egymással. A társadalmi berendezkedés leginkább a feudális falvakéra emlékeztet, a városok még ritkák, inkább csak a birodalmak székhelyeiként léteznek. Az iparosodás még nem kezdődik el, az emberek a mezőgazdaság köré rendezik az életüket, és egyszerű kézműves termékeket használnak. A Védát négy részre osztják, ugyanakkor a nagy védikus tűzáldozatok végzése a háttérbe szorul, és helyette a templomi istenformák imádata kerül a középpontba. Minden városban, faluban számtalan kisebb-nagyobb templom jön létre, még a háztartásokban is vannak házi szentélyek. A hinduizmus a mai napig megőrizte e templomi imádat és ceremóniák hagyományát, és sok más vallás is átvette őket, bár a Kali-júgában Isten képi és szobor-ábrázolása is a háttérbe szorul. Míg a Szatja korszakban a dhjána (meditáció), a Trétában a pedig jagja (áldozatok végzése) voltak a fő lelki folyamatok, a Dvápara korszakban a púdzsá (templomi imádat) lesz a fő önmegvalósítási módszer. A templomokban étel- és italfelajánláskat tesznek, virágokkal és terményekkel díszítik isten oltárát, énekelnek, táncolnak és különböző szertartásokat végeznek. Az istenszobrokra sokan a családtagjukként tekintenek. 

Az utolsó, negyedik világkorszak a Kali-júga, azaz a vaskor. A bronz- és vaskor kifejezések természetesen itt nem a fémmegmunkálás mikéntjére vonatkoznak, mert az már a Trétá-jógában elkezdődik. Az egyes korok, illetve a bennük élő emberek tudatának minőségét irják le. A negyedik korszak a legdegradáltabb. Itt az emberek természetében a tamasz, vagyis a sötétség és a tudatlanság dominál leginkább. Míg a Szatja-júgában mindenki erényes és erkölcsös, a Trétában már csak háromnegyed részben marad fenn az erkölcsösség, a Dváparában pedig fele-fele arányban. A Kali-júga elején az erkölcsösség egy negyede áll szemben az erénytelenség háromnegyedével, és a korszak végére ez az egy negyed is fokozatosan szertefoszlik. A dharma négy lábának a lemondást, kegyességet, tisztaságot és igazmondást tekintik. A Trétá korszak kezdetére a lemondás elvész, a Dvápara kezdetére pedig a tisztaság is elvész. A Kali-kor kezdetén már nem maradt meg a kegyesség sem, csak az igazmondás, és a korszak végére ez az utolsó vallásos elv is eltűnik. Az emberek bűnös szokásokat vesznek fel, melyek közül leginkább a szerencsejáték, a csalás, a húsevés, az erkölcstelen (házasságon kívüli) szex és a kábító- mámorítószerek fogyasztása lesz jelentős. Persze a fogyasztói életmód és az anyagi javak fölösleges halmozása, mely a környezetre is káros hatással van, szintén a Kali-júga terméke. Az emberek a káros szenvedélyeik rabjává válnak, és mindez megcsapolja lelki erejüket. A társadalom diszfunkcionálissá válik, az emberek hazuggá és képmutatóvá válnak. A tudás elveszőfélben van, és a védikus írások nagy része elveszik. A Védákat és a hozzájuk kapcsolódó szent tudást a Kali-jóga kezdete előtt írták le pálmalevelekre, de mára csupána az eredeti írások mintegy egy százaléka maradt fenn. Az emberek tiltott és szennyezett ételeket esznek. Ez nem csak a húsra, de a kémiailag feldolgozott és vegyi anyagokkal szennyezett éetelekre is vonatkozik. Az iparosodás és a fölösleges fogyasztói szokások kialakulása következtében a társadalom vagyoni helyzete erősen plarizálódik, és hiány mutatkozik az alapvető élelmiszerekből és az ivóvízből is. Az emberiség túlnyomó részét nyomor sújtja, a Föld egyes területei fokozatosan lakhatatlanná válnak a környezetszennyezés miatt, és bár látszólag kialakul a polgári demokrácia és a szabadkapitalizmus, a társadalom sok tekintetben degradálódik. A családok gyakran szétesnek és az emberek szenvednek a magánytól és mindenféle pszichotikus betegségektől. Az ipari forradalom a technológiai vívmányok sorát hozza, de az emberiség végül rájön, hogy a technológiai haladás rabszolgájává vált, ahelyett, hogy az szolgálta volna ki az ember természetes kreativitását és spiritualitását. A vallásos mozgalmak is politikai hatalomra és manipulációra törnek, így sokan elfordulnak a vallástól és spiritualizmustól, mert megcsömörlenek a hozzá kapcsolódó elnyomó hatalmi struktúráktól. 

Az ember átlagéletkora a Kali-júgában a száz évet sem éri el, magassága három és fél kubit (160-170 cm). Bár most még a 432 ezer év hosszú Kali-júgából alig több, mint ötezer év telt el, a degradáció jelei erőteljesen megmutatoznak, és a korszak végére fel fognak erősödni. A korszak i.e. 3102-ben, a kuruksétrai csata végén kezdődött. Az Ószövetségben még arról olvasunk, hogy Ábrahám első leszármazottai hét kubit magasak (3-4 méter) voltak, és több száz évig éltek. Ez még a Dvápara-júga végének állapotait tükrözi. Azután az ember számra meg lett tiltva az állatáldozat, valamint az istenszobrok imádata is, ás Isten Igéje, valamint neve lettek a fő szakramentumok. Összehasonlításképpen, a Tétá-júga emberei tizennégy, a Szatja-júga emberei pedig 21 kubit magasak voltak. A Kali-korszakban, bár nagy a nézetkülönbség a különböző vallások között, egyben mégis meglehetősen egyeznek: a fő spirituális gyakorlat a mantrák vagy Isten neveinek éneklése, ismételgetése. A hangos imádkozás, fohászkodás a náma-jagja vagy dzsapa-jagja kategóriájába tartozik. A mantrák használata elterjed a buddhizmusban és a hinduizmusban is, de a kereszténységben és az iszlában is az ima és Isten igéjének hirdetése kerül a középpontba. A templomi imádat megfelelő elvégzése már nehézségekbe ütközik, csakúgy, mint a tűzáldozatok vagy a meditáció gyakorlása. Az elme kiüresedését igénylő meditációs technikák helyett a hangos kírtana (Isten neveinek neklése) vagy a mantrák mormolása az elterjedt, bár a templomi imádattal együtt mindkettő a bhakti kategóriájába tartozik. 

Nincsenek megjegyzések: