2010. április 15., csütörtök

Astanga vs Iyengar?

Krishnamacharya unokája által írott életrajzában van egy történet (ami napjainkban történt persze). Amerikában a jógások összejöttek focizni. Az egyik csapat Iyengar-jógás volt, a másik pedig Astangás. Azon túl, hogy szenvedélyesen megmérkőztek, még majdnem összeverekedtek azon is, hogy kinek a "jógája" a helyes, és miért jobb, mint a másiké. Utána a könyv szerzője, Kausthub Deshikachar elmagyarázta nekik, hogy Iyengar és Pattabhi Jois is egyaránt Krishnamacharya tanítványa volt, és a tanításából a személyiségükhöz illő, számukra vonzóbb aspektusokat emelték ki. Mielőtt azért belebocsátkoznék a két rendszer közötti kapcsolat, illetve különbözőségek fejtegetésébe, szeretném leszögezni, hogy a jóga egyetemes, és éppen az a szép benne, hogy mindenkihez a saját nyelvén képes szólni, mindenkinek képes megadni azt, amire szüksége van.

Egy oktatónak is érdemes megtalálnia a saját hang
ját, a saját stílusát, akkor is, ha az már egy ismert, befutott irányzat, vagy esetleg az általa hiteles oktatóktól tanult elemekből egy új rendszert állít össze, és azt tűzi a zászlajára, vagyis olyan embereket kezd oktatni, akiknek hasonlók az igényeik, az elvárásaik. Szóval, mit tanult Iyengar és Pattabhi a gurujuktól? Szerintem nagyjából ugyanazt, bár Krishnamacharya már fiatalabb korában is eléggé személyre szabott módon oktatott mindenkit, és az oktatása nem csak ászana-sorozatokról szólt, hanem a pránájámáról, a meditációról és a filozófiáról is.

Ha megnézzük Iyengar 1938-as videóit, akkor látjuk, hogy teljesen astangás stílusban mutatja be az ászanákat, közöttük vinyászákkal, rövid ideig kitartva. Amikor Iyengar eljött nyugatra jógát oktatni, akkor állítólag rájött, hogy a nyugatiak BÉNÁK, vagyis az alapvető ászanákat sem képesek helyesen végrehajtani. Persze miközben az Iyengar-rendszert fejtegetem, hozzá kell tenni, hogy inkább csak kívülállóként van rálátásom, úgyhogy nyugodtan vitatkozhat velem bárki, aki bennfentesnek érzi magát.

Szóval Iyengar Guruji elkezdte az alapvető ászanák tanítását, és hihetetlen anatómiai részletekbe menő módon oktatta, hogy mit hová kell tenni, húzni, vonni, stb. A béna nyugatiak előrehaladásának meggyorsítása érdekében még segédeszközök garmadáját is kifejlesztette. Nem állíthatjuk, hogy Krishnamacharya nem használt segédeszközöket, de bizonyára nem ennyit, amitől már-már függővé válik a gyakorló, ahelyett, hogy idejekorán eldobná, és megállapodna az önvalóban. A falról függő kengyelben végzett fejenállás például érdekes lehet, de a terhelés megváltozása miatt az izmok teljesen másképp fognak működni, mint egy segédeszköz nélküli fejenállásban. Ez ugyanúgy igaz a széken végzett félgyertyára, vagy a hátrahajlító-deresen végzett hídra vagy viparíta-dandászanára. Én még mindig kételkedem, hogy ezek a kütyük segítik-e vagy lassítják az illető tényleges fejlődését, mindenesetre elég tudományosnak, orvosinak fog kinézni tőlük egy Iyengar-stúdió.

A hosszú kitartásoknak is van értelme, de én személy szerint a 21 légzésnél tovább kitartott pózokat már nem kultiválom (kivéve a fejenállás meg a gyertya). Iyengar könyvében (Jóga új megvilágításban, magyarul is megjelent) szinte az összes póz le van írva, ami az Astanga hat sorozatában előfordul. Azonban, ha jól tudom, a gyakorlók csak hosszú évek trikónászanázása után kezdik el az olyan pózok gyakorlását, ami az Astangában már az egyes sorozatban is jelen van.

Az alapos előkészítésnek azonban megvan az az előnye, hogy aki Iyengar-jógáról jön Astangázni, az általában precízebben végzi a pózokat, mint egy "érintetlen" kezdő, mert sok rutint beléneveltek az Iyengar-órákon. Ez persze nem azt jelenti, hogy az Astangában nem számít a precizitás, de nem emeljük azt a légzés-bandha-dristi fölé. Vagyis gyakorlás közben inkább ezekre kell koncentrálni, mint az anatómiára.

Pattabhi Jois viszont megtartotta azokat a sorozatokak, amelyeket gyerekként tanultak Krishnamacharyától, és a hozzá érkező nyugati tanítványokat is ugyanolyan szigorú, katonás képzésnek vetette alá, mint amilyet ő kapott. A vinyásza jelentőségét a korábbi napok blogposztjaiban már tárgyaltuk, itt elég annyit megjegyezni, hogy az egzotikus és akrobatikus ászanáknak dinamikus, "macho" jelleget kölcsönzött az előre-hátra szárnyalás, így az aerobikon nevelkedett nyugatiaknál egyes számú befutó lett ez Astanga.

Manapság már, aki Astangát tanul, azt tapasztalja, hogy a nyugati oktatók simán felveszik a versenyt képzettségben, precizitásban és alaposságban az indiai oktatókkal, sőt, néha a filozófiai képzettségük is jelentős, Pattabhi híres aforizmája (99% gyakorlat, 1% elmélet) ellenére is.

Szóval félretéve a múltkor említett hiperextendációt, illetve a segédeszközök túlzott használatához fűződő averziómat, azért az Iyengar sem rossz rendszer, főleg idősebb embereknek. Az Iyengar-féle gyakorlást akár 90 éves kor felett is fenn lehet tartani, míg Astangában egyelőre nem tudok 50-60 évesnél idősebb gyakorlót, aki napi egy sorozatot nyom rendszeresen. Persze lehet, ki tudja, én is életem végéig szeretnék gyakorolni, ha sikerül.

Azért az Astangában tetszik az, hogy az ászanát, vinyászát, bandhát, légzést és a meditációt egy csokorba fogja, mert praktikus megközelítésből az ember tényleg napi két óránál többet nemigen tud a gyakorlásra szánni. Iyengarnál viszont ha ászanázol, akkor az anatómiára figyelsz, és nem a légzésre, bandhára, ha pedig pránájámázol, akkor végig kell ülnöd az egészet stb. Etől eltekintve vannak nálam olyanok, akik évekig Iyengarra jártak, de kellett nekik egy kis dinamizmus és detox, illetve olyanok is, akik erre is, arra is járnak. Mindenkinek a magáét. Mindegyik rendszer kielégít bizonyos igényeket, és ezért mindig is meglesz a közönsége. Azt is mondhatnánk, hogy Iyengar igen alapos előkészítő munkát végzett, ami nyilvánvalóan az Astanga világ körüli sikerének alapjául szolgált. Mindkét Gurujinak köszönet.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nem tudhatom, de szerintem nem csak a nyugatiak miatt kísérletezte ki Iyengar az eszközök használatát. Gyerekkorában nagyon beteges volt, alultáplált a szegény családi körülmények miatt, és viszonylag későn, 15 évesen kezdett jógázni. Egyik könyvében ha jól emlékszem, nem biztos, de vmi olyasmit írt, hogy a tanára nem tanította meg neki elég kimerítően a gyakorlatok felé vezető utat, a hogyant, hanem rögtön a konkrét ászanákat végeztette, ez az ő kiinduló félholt állapotában biztos emberfeletti nehézséget jelenthetett. Ha ekkor még nem is kísérletezgetett magának eszközös gyakorlatokat, de biztosan elkezdett gondolkozni azon hogy mit csinálna másképp, olyan emberekhez igazítva a jógát mint ő. Egyébként én szerettem az Iyengar jógát amikor jártam rá még régen, viszont szerintem szükség lenne vmiféle bemelegítésre mert mi pl néha jéghideg teremben gyakoroltunk és hidegen nem túl jó dolog még akár eszközökkel is ászanázni,azért mi nem vagyunk himalájai jógik akik csak a légzéssel képesek hőt gerjeszteni a testükben, persze Indiában alapból melegebb időben már más gyakorolni. Iyengarra én is felnézek azért, ilyen idősen még mindig gyakorolni példaértékű. Emlékszem egyszer említetted órán hogy 80 évesen 108 dropbacket végzett, erre az egyik tanítvány azzal jött hogy na ok de ő hány éves kora óta gyakorol és hogy nekik ez életforma. Nekem ez kb úgy jött le mintha azt akarná mondani hogy persze így könnyű. Szerintem meg pont hogy ha vki ennyi idősen még mindig gyakorol, akkor az nem azért van mert neki könnyű volt, (már ha a malária, tífusz, tuberkulőzis könnyű állapotoknak tekinthetők,) épp ellenkezőleg. Ha vkit az élet csak simogat (ami nem hiszem hogy létezik), akkor az nagyon nem fog ilyeneket művelni 80 évesen. Szerintem az idegeibe beleégetődött a küzdelem emléke, ez hajtja még mindig tudatalatt.

Gauranga Das írta...

Teljes mértékben egyetértek azzal a gondolattal, hogy az élet küzdelem, és a jógában is küzdeni kell. Iyengaron látszik, hogy megvívta a küzdelmét, és kemény lett, mint a gyémánt (persze vajszívvel). Nem azt mondom, hogy nem értékelem az irányzatát, de nem pont az én utam. Attól eltekintve sokat lehet tanulni a rendszeréből. És értékelem benne, hogy kilencven fölött is gyakorol, míg Pattabhi 57 évesen abbahagyta. Én szeretnék a halálomig gyakorolni (whatever it takes) és csak másodsorban tanítani. Az elsőt fontosabban tartom.

Azzal is nagyon egyetértek, amit a hőmérsékletről mondasz. Egyszer voltam Mumbai-ban. Ott gyakorlatilag télen-nyáron Agnis hőmérséklet van, nem úgy, mint itthon. Valóban, a himalájai jógik tudnak belső hőt termelni, nekünk nehezebben megy.

Harmadik pont: nagyon fontos egy tanár számára, hogy a tanulók fejéve-testével gondolkodjon, és úgy adja át az anyagot, hogy az befogadható legyen. Mindent ennek kell alárendelni. Tehát nem kifogásolom a propokat, de én azért nem használom olyan mértékben. Nálam a bordásfal, jógaöv és a tégla elegendő. Ortodox astangások még ezeket is mellőzik.

Azt el tudom képzelni, hogy gyerekkorában rossz volt az egészsége, Indiában sok mindenkinek az az életkörülmények miatt. Ez is a jóga gyógyító erejét dícséri, hogy 1938-ban (20 éves korában) már úgy kente a vinyászákat, mint ma kevés Astangás.

Szóval RESPECT TO GURUJI!