2012. február 2., csütörtök

On the Road Again

Ismét megindultam, ezúttal megint Bangkok, illetve Samui az úticél, de most már nem egyedül jöttem, hanem négy mindenre elszánt jógással, akik úgy döntöttek, hogy a Thaiboxot is kipróbálják. Plusz két szlovák leányzó is van velünk, de ők szerintem nem fognak Thaiboxolni. Egyelőre sok érdekes eseményről nem tudok beszámolni, mert holnap estig repülőn ülünk, és onnan kezdődnek csak a bangkoki kalandok. 


Az ember élete egy állandó utazás, az egyetlen örök dolog az a változás, amely szüntelenül körülvesz bennünket. Olyanok vagyunk, mint az utasok a repülőtéren, összejövünk egy pár órára, beszélgetünk, mosolygunk, próbáljuk jól érezni magunkat, de utána indul a járat tovább, a következő testbe. Az örök lélek számára egy-egy születés csupán pár pillanat, még ha az életünk során hosszú évtizedekig tartó barátságokat, szerelmet élünk is át. Ami egyszer elkezdődött, annak egyszer vége is lesz, és az, hogy ameddig tartott, az rövid volt, vagy hosszú, vagy éppen elég, az egéni látásmódtól függ elsősorban.


A jógi ezért gyakorolja a szantósát, az elégedettséget. Megtanulja értékelni a múló pillanatban rejlő boldogságot, és tovaengedni, amikor az elillan. Megtanulja törelmesem kivárni, amíg virágba borulnak a fák és zamatossá érik a gyümölcs. Megtanulja anélkül szeretni a másikat, vagy a világot, hogy uralkodni akarna fölötte. Megtanulja felfedezni és elfogadni a tökéletlenben rejlő szépséget, de sohasem adja fel az álmait, az ideáljait.


A múltkorában elgondolkodtam azon, hogy szinte minden vallás vagy spirituális iskola azt tanítja, hogy az élet szenvedés, és a szenvedést meg kell szüntetni. El kell jutni a mennyországba, a lelki világba, vagy a nirvánába, mert csak így leszünk boldogok. Én valahogy azt gondolom, hogy a jógi megtanulja elfogadni és rétékelni a szenvedést, felismeri annak hasznosságát, és így válik közömbössé iránta. Az, aki fél a szenvedéstől, aki menekül előre, nem valószínű, hogy könnyen eléri a békét. 


Hiába keressük magunkon kívül, vagy valahol máshol a boldogságot és a békét, mint ahol vagyunk. Ha nem találjuk meg önmagunkon belül, akkor sehol máshol sem fogjuk megtalálni. Amikor örülni tudunk egy kisgyermek kacagásának, egy öreg aggastyán belenyugvó pillantásának, ahogy utolsó álomra hajtja a fejét, az espcseppek kopogásának a bádogtetőn, a hópelyhek néma kitárulkozásának, a villámnak, ahogyan belecsap a fa törzsébe, és a tenger szűnni nem akaró morajlásának, akkor megértettük, hogy Isten mindenen belül és mindenen kívül is van, és a változás lényege a végtelenség önmagába harapó kígyója. 


Minden nap felkelünk, elvégezzük a gyakorlásunkat és haladunk tovább. Nem igazán számít az, hogy mi van az út végén, és az sem, hogy mikor érünk oda, vagy egyáltalán lesz-e vége az útnak. Csak az számít, hogy vagyunk, és az út is van, és mindazok, akikkel összetalálkozunk az utunk során, és mindez egy páratlanul eredeti, megismételhetetlen szimfóniában elegyedik, ami maga az ÉLET. 

Nincsenek megjegyzések: